Csaholyi Tódor rögtönzött röpgyűlést tartott otthonában. Mától kezdve nem köszönünk, mondta. Aki ellenünk van, az nem érdemli meg, hogy kinyissuk a szánkat. Nem érdemli meg, hogy annyit mondjunk, jó napot. Mert a szavakat drágán mérik, kedveseim.

A szavaknak áruk van. Nem pocsékolhatjuk azokra, akik szembefordultak akaratunkkal, céljainkkal és mást akarnak, mint mi. Azoknak nincs jónapot. Azok hadd süssék a földre a tekintetüket, hadd lássák, hogy milyen nagy hibát követtek el, hadd rágja őket a lelkiismeret. Mert mondhatják nekünk szépen, csúnyán, mosolyogva és ijesztő tekintettel, egyre megy. Mi nem felelünk. Nekik nincs jónapot mától. Csak mész némán az utcán. Hadd bámuljanak rád, mint az a borjú, majd mi visszabámulunk, álljuk a tekintetüket. Ők fogják lesütni elsőnek. És mi diadalmasan megyünk tovább. El, a végső beteljesedésig. A nemköszönés dicsőségével.

Tódor elégedetten kihúzta magát és várta családja reagálását. Persze már minden eldöntetett. Nem vitázni akart, odahaza nem is szokott, egyhangú kórusként itta minden szavát két gyermeke és neje. Utóbbi szerelmes tekintettel mosolygott férjére, hadd lássa, ő egyetért, ő az első, aki követi őt. Mint mindig. Manyi az évek során férje mellett leszokott az önálló gondolkozásról. Néhány sírással végződött veszekedés elég volt ahhoz, hogy inkább engedjen. Könnyebb volt bólogatni, mint vezérkomplexusban szenvedő férjével vitatkozni, érveket ütköztetni. Manyi így valami engedelmes, bólogató lénnyé minősült vissza Tódor mellett. Tudta és szó nélkül végezte a dolgát, de az ideológiát, ahogy a szomszédoknak szokta mondani, ráhagyta az urára. Ő mégiscsak jobban tudja. Elvégre tanult ember. Őt hallgassátok, biztatta szomszédait és barátnőit, akik kezdetben még érdeklődve figyeltek Tódor világ- és falumegváltó terveire, de egy idő után kerülni kezdték. Mindenkit fárasztott az órás hosszúságú monológ, a pocskondiázás, a sok összefüggéstelen handabanda. Ezért Tódornak lassan csak a család és a szűk baráti kör maradt, ahol kifejthette hogyan és miként gondolja a falu jövőjét. És benne a sajátjukat.

Merthogy a nagyfiát, Pötyit, polgármesternek akarta. Öltönyt vett neki, abban járatta. Igaz, hátrafésült hajával, mosolytalan arcával, katonás járásával inkább amolyan hitlerjugendi benyomást keltett a faluban. A tiszteletes úr legalább is ezt jegyezte meg róla viccesen, mire aztán Pötyi haragosan felkapta a fejét és kijelentette: addig ő át nem lépi a templom küszöbét, amíg ez a pap itt van. Még az sem zavarta különösen, hogy akkor mégis hova vegye fel a szép öltönyt. Így hát, jobb hiján abban kocsmázott, abban haverkodott, abban sétált hétvégenként, hadd lássa a falu, neki komoly szándékai vannak. Ő egy komoly ember. Csaholyi Tódor fia, aki a kezébe vette a falu irányítását.

Tódor, beszédét befejezve elégedetten nézett családjára. A gyermekek öklüket a magasba emelték. Kellően feltüzelte őket apucika. Kellettek ezek a megerősítések, mert könnyen lelohadt a harci kedv. Merthogy a néhány családból álló B-közép ugyan szívesen a pokolba kívánt mindenkit, de az utcán a fenyegető tekinteteken túl többre már nem futotta. Anika, a zsírosarcú, pattanásos kamaszlány leeresztette öklét, majd zavarodottan, kissé dadogva keresgélve a szótagokat, megszólalt. De apucika, hiszen mi eddig sem köszöntünk. Ugyan miért, galambocskám?, húzta össze a szemöldökét a megszólított. Hááát, csak úgy. Anika kereste magában a megfelelő indokot, de végül inkább annyiban hagyta. Legyen elég ennyi. Nem köszöntek és kész. Magában persze tudta, hogy 16 évesen szégyel már a felnőtteknek csókolomot mondani, a jónapot meg valahogy nem jön a szájára. Más meg egyszerűen nem jut az eszébe. Mégis csak 16 éves. Honnan tudhatná ő, hogy mit illik mondani? Mert a felnőtteknek bezzeg mindenféle elvárásuk van a magafajta fiatalokkal szemben: légy illedelmes, előre köszönj, ne szemetelj, ne szólogass be, hosszan lehetne sorolni mennyi mindenben elvárnák, hogy úgy ugráljanak a fiatalok, ahogy ők fütyülnek. De Anika annál kevésbé akart úgy ugrálni. Sőt, a lelke mélyén időnként az apja ellen is lázadozott, de most, hogy magukra haragították a fél falut, mégis csak hallgatni kell és apucika mögé állni, pláne ha olyasmit kér ezúttal, amit könnyű teljesíteni. Sőt, amit eddig is gondosan betartott: nem köszönt. Egyébként az egésznek azok a fránya pattanások az okai. Igen, azok. Amióta a suliban kigúnyolták azok a városi bunkók, azóta Anika azzal a kényszerképzettel jár az utcán, hogy mindenki az ő vörös és fekete mitisszereit bámulja, sőt cseppet sem titkolt gúnnyal mulat is rajta. Hát persze, hogy nem köszön az ilyeneknek. Nem beszélve arról, hogy a fél világ az ellenségük, mert apucika hiába gondolt ki minden jól és bölcsen, azok a gonosz Vadász Ferkóék szembenevetik az ötleteit. Sőt, Anika arra gyanakszik újabban, hogy nem csak törpetermetű apukáján mulat az ellenség, de az ő eltakarhatatlan pattanásait is kipécézték maguknak és, amikor a háta mögött összenéznek és hangosan vihognak, akkor rajta, szegény Anikán röhécselnek olyan rettenetesen.

A család mellett az úgynevezett B-közép jelentette Tódor állandó hallgatóságát. Ők voltak, ahogy gúnyosan mondták róluk, a megtérítettek. Akik zombi üzemmódban hallgatták minden szavát és lelkesedtek érte, terveiért, és Pötyike szép öltönyéért. Itt megyen a polgármesterünk, mutogattak rá, amikor Pötyi peckesen intett feléjük az utcán. A B-középben akadt néhány szomszéd, akiket Tódor különböző figyelmességekkel igyekezett lekötelezni. És, akik ezért cserébe szívesen hallgatták is. Akadt néhány barát is, akik felnéztek rá. Mégis csak tanult ember, gondolták magukban, Tódort hallgatva. Tódor pedig mindent jól elintézett és megtervezett. Utópisztikus terveit folyton bővítette, mindenkit érdekeltté tett, mindenkinek megígért valamit, egy-egy jól jövedelmező állást, tisztséget, uniós pályázatot. Minden héten csapatépítő tréninget tartott, a legtöbbször a vasárnapi mise után, de időnként hétköznap is, ahol rendre elsorolta kiből mi lesz, kit milyen állásba helyez, kit mivel jutalmaz Pötyike polgármester úr és az ő teljhatalmú apukája, Tódor főideológus. Itták a szavait. És itták a borát. Mindkettő megtette a hatását. Csillogtak a szemek, Tódor népszerűsége az egekig hatolt.

Csak az ellenségek, azok ne lettek volna. Vadász Ferkóék és Zarkó Marciék. Akik könnyesre nevették magukat, amikor Tódor egy-egy beszédének részlete eljutott hozzájuk. Kezdetben még együtt mulattak mind. Télvíz alatt szinte hetente volt valakinél egy-egy disznótoros vacsora. Aztán szép lassan elvált egymástól a két társaság. Tódor néhányszor vörös arccal hallgatta, ahogy Vadászék csúfolódnak vele és apró darabokra zúzzák sokat egyengetett falumodernizáló terveit. Aztán, amikor a saját táborából is együtt nevettek párszor Zarkóék poénjain, elhatározta magát. Nem közösködik tovább. A B-középet innentől kezdve már nem volt nehéz Vadászék ellen hergelni. Megtelt a falu intrikával, ellenségeskedéssel. Szép lassan mindenki odasodródott az egyik oldalhoz. Aki úgy gondolta, hogy ő mindenkivel jóban akar lenni, az járt a legrosszabbul. Tódorék addig üldözték, jártak a nyakára, míg vagy kiment Londonba tányért mosogatni, vagy lepaktált hozzájuk vagy bosszúból a sok zaklatásért, a másik oldallal, csak hogy hagyják békén végre. Az utcáról szép lassan eltűntek a jónapotok, a szervuszok, a sziák. Helyettük nehéz, súlyos csend ereszkedett az emberek közé. Sötét tekintetek kémlelték egymást. Szabad utat kapott az indulat, becsületsértő történetekkel mocskolták egymást az emberek. Csaholyi Tódor elindult a világhírnév felé. Igyekezete már a falun túl is szárnyra kapott. Már a városban is hülledezve és nevetgélve mesélték egymásnak az emberek, hogy né, ezek a topolyaik megőrültek, valami szektás vezér csinálja a fesztivált. Ő dönt róla, ki a jó és ki a rossz. Tódor terveit csak úgy emlegették, a topolyai metró. Ezen aztán mindenki nevetett.

Ezt hallva mindenki egyre gondolt. A lelki szemek előtt megjelent Csaholyi Tódor, ahogy öltönyös, hátrafésült hajú fiával és lelkes csapatával lelkesen ássák az alagutat Topolya főterén.

Fábián Tibor

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük