A topolyai válaszEgy családi barát szólt Bélának, hogy a helyi idősek otthonában van egy topolyai, bizonyos Kati néni. Keresse már fel, ha arra jár. Jó, bólintott fáradtan Béla, és már abban a pillanatban el is felejtette a nevet.

Pár hét múlva megint találkoztak. „Tudod, a Kati néni… Nézz már be hozzá.” Béla felkapta a fejét. Megígérte, hogy most már feltétlenül megkeresi azt a Kati nénit. Aztán valahogy, a sok ügyes-bajos intézendő között, megint csak elfelejtődött a topolyai néni. Pedig Béla folyamatosan járt be az öregotthonba, csak éppen az a fránya névmemória, az valahogy mindig ellene volt.

Harmadjára Béla már szégyellte magát. Felírta: vasárnap, Kati néni. Ettől megnyugodott. És vasárnap tényleg megtalálta az elfelejtett öregasszonyt. Bemutatkozott, elmondta, hogy ő is lakott Topolyán és átadta Vadász Ferkó üdvözletét. Kati néni szinte felegyenesedett a tolószékben. Arca lángolt az örömtől. Attól kezdve várta Béla vasárnapi érkezését, földijeként, bizalmasaként kezelte, már érkezésekor megszólította: mi hír Topolyáról? Béla persze nem sok mindent tudott mondani, de amikor mégis, akkor Kati néni erőre kapott, arcára költözött a boldogság. Valami ifjúkori kis örömdarabka, abból az időből, amikor még önfeledt, copfos Katikaként élt szeretett Topolyáján.

Kati néni már a második találkozásuk során megosztotta Bélával cseppet sem titkolt tervét: haza akar menni. Béla nem lepődött meg. Alig ismert valakit, aki ne akart volna hazamenni. Oda, ahol élt, ahol felnőtt és ahol megöregedett. Ismerős tájak és ismerős emberek közé. Kati néni Béla közbenjárást kérte. Ha már a gyerekeinek terhére van, szóljon már annak a derék Vadász Ferkónak, hátha valaki mégis felvállalja. Egy rokon. Valaki. Bárki…

Béla bólintott, és majd csak kint a kocsiban sóhajtott lemondóan. Vadász Ferkó sok reményt nem fűzött a rokonhoz, de azért megüzente a néni kérését. Gyors lábakon jött a nemleges válasz. Talán majd tavasszal, csomagolta biztató szavakba az elutasítást Béla. Kati néni bólintott és várta a tavaszt.

Újabb találkozások, újabb faggatások, üzenetváltások jöttek. Mint egy rab madár, úgy várta Kati néni a topolyai választ. Béla már alig mert Kati néni szeme elé kerülni. Mert semmi jót nem tudott mondani neki. A család jött, látogatott és hazament. Kati néni pedig szép lassan feladta a reményt. Kihulltak lelkéből a bizakodás üveggolyói. Szép lassan elfogyott mind. Kati néni felismerte az igazságot. Nem kell ő már senkinek. Vállalhatatlan. Eltolta magától az ételt, eltolta magától az életet. Béla biztatta. Előbb szép szóval, aztán keményen. A végén már azt is megígérte, elhozza Vadász Ferkót, a topolyai huszárt, és akkor lesz egy kis öröm, egy kis topolyai hangulat. Kati néni arcán felvillant egy kis bizakodás. Béla pedig elkezdte szervezni Vadász Ferkó látogatását.

Aztán Ferkó egyik nap csak azt mondja a telefonban: Kati néni elment. Nem várt tovább. Elfogyott belőle az élet. Elfogyott a Topolya iránti mélységes várakozás. Béla pedig gyászolt. Tudta, hogy nem rajta múlt. Talán nem is másokon. Csak Topolyán. Az elveszített kis falun, amiben Kati néni olyan mélyen gyökerezett, hogy másutt nem kellett tovább néki az élet.

Hátha odafenn rátalál arra, amit idelenn elveszített.

Fábián Tibor

1 Megjegyzés

  1. Victoria

    Nagyon meghato es igaz ami itt leirodott. Sajnos ez igy van a tobbnyire a mai vilagban. Nagyon igaz a regi mondás ‘egy Anya 6 gyereket is el tud tartani, de a 6 gyerek nem tud egy Anyanak gondjat viselni. Szomoru valosag.

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük