Erdély.ma
2021-05-06 csütörtök, Frida, Ivett RSS

A Transindex-modell: egy bolond százat csinál – Szakács Árpád írása az Erdély.ma portálnak

Amikor az 1960-as évek végén Laurence J. Peter hierarchiológus megfogalmazta az úgynevezett Peter-elvet, álmában sem gondolta volna, hogy felfedezése egy fabatkát sem ér majd. Hiába oldotta meg az emberiség egyik legnagyobb talányát, egyszerűen nem változott semmi, ma is minden ugyanúgy megy tovább, mint 1960 előtt, ki tudja hány évezreden keresztül. Laurence J. Peter egy zseni volt és arra kereste a választ, adott esetben miért kerülnek a hülyék fontos pozícióba? Ugye milyen ismerős ez a probléma? Márpedig ha egy ilyen ember fontos pozíciót kap és ha ráadásul a hülyeség – ahogy lenni szokott – szorgalommal párosul, ott olyan égszakadás, földindulás keletkezik, hogy az általánosságban elképzelt káosz egy üdülés a tihanyi apátság altemplomának magányos, zajmentes zugában. 

Laurence J. Peter aztán felállította a diagnózist: egy hierarchikus szervezetben előbb vagy utóbb mindenki eljut a saját maga inkompetencia szintjére. A helyzet orvoslására természetesen megoldást is kínált, ami legalább olyan fontos, mint a diagnózis, de most ezt nem mesélem el, mert egyrészt nem ide tartozik, másrészt önök nem fogják elolvasni ennek a lángelmének a munkáját, amiben egyéb hiánypótló megállapítások is vannak.

transindex

Őszinte leszek, ez a különös felvezetés nem egészen az önök okítása miatt jutott eszembe. Tegnap ugyanis egy fiatal kolléga hosszas „leleplező” írást tett közzé az Erdély.ma portálról a Transindex nevű szubkulturális kolozs-belpesti internetes felületen. Aki nemrég született, és nem tudná, azoknak elmondom: ezekben a szerkesztőségekben tanyáznak a délelőtt tízkor ébredő, délután 14 óráig a tejeskávécskájukat egy kisebb vödörből szopogató kitágult pupillájú újságíró kollégák. Ők azok, akik délután 17 órakor az őszi légy energiájával vetik rá magukat a munkára, így aztán nem csoda, hogy rendszerint a szarva közt a tőgyit találják el a problémának, főleg ha az „az nagy magyar valóságról” szól.

Azt nem tudom, hogy ifjú Hunor pontosan ebből az alomból nyeri-e az életenergiáit, de amikor elolvastam a jelentős részben rám vonatkozó hosszas irományát, – röstellem – de csak annyit gondoltam két kezemmel a fejemet támasztva: Úristen! Ez mekkora egy idióta! Nem győzöm megkövetni a kedves olvasókat ezekért a kifejezésekért, hiszen, akik ismernek, tudják, nekem nem ez a stílusom. De most inkább őszinte leszek, mint nyárspolgár. 

Tőkés Hunor kilométernyi szövegben azt mutatja be, hogy valami sötét cselszövés folytán gyanús alakok rátették a kezüket az Erdély.ma portálra, ott aztán bűzös üstjeikben Sengel Ferenc, Fábián Tibor, Borbély Zsolt Attila, Szakács Árpád és mások bugyborékoló főzetekből mérges gázt kevernek, amivel elbódítják a drágalátos olvasót, az pedig nem veszi észre, hogy szörnyű ármány céltáblája lett. De szerencsére a Transindex éleslátó kollégája még időben mindenki szemébe becsöpögtetheti az igazság szérumát. 

Aztán kérem szépen, az Erdély.ma körül olyan titkolózás van, hogy csak na, Hunor kolléga észreveszi: „de kilóg a lóláb”. A marokkói cég és a német szerver útvesztőiben arra a Sengel Ferencre bukkan, aki – a gyengébb idegzetűek most kapaszkodjanak meg – „a Magyar Turán Szövetség Maros megyei tagja!” Micsoda drámai fordulat! Ezek után miért nem kongatják félre a kolozsvári Szent Mihály templom harangjait?

Ennél nem komolyabb a folytatás sem. 

Nem tudom, kedves olvasóink közül hányan kerültek olyan helyzetbe, amikor karaktergyilkos szándékkal, mint egy szétrobbanó gránát szilánkjai, úgy ömlenek az emberre a valótlanabbnál valótlanabb állítások. Nekem többször volt alkalmam ilyen szituációba kerülni. Sokszor teljesen követhetetlen, hogy mi, mikor és hol jelenik meg. Aztán utólag tudok meg magamról olyan dolgokat, aminek a felétől is megrémülnék, ha igaz lenne. 

Eddig több mint ezer cikket írtak rólam, de nem ez az érdekes, hanem az, hogy a mai napig soha senki nem kérdezett meg egyetlen rám vonatkozó állításról sem. Ez tényleg hihetetlen, de igaz. Miért lenne ez most másként?

Ahogy Tőkés Hunor kritikátlanul átveszi a pályafutásomat a liberális Index és a Magyar Narancs fantazmagóriái alapján, azt tudjuk le a lustaságának. Meg így egyszerűbb is, nem kell gondolkodni. Viszont rátér a „bukásomra” is. Ehhez igazolásul a 24. hu oldalon megjelent Demeter Szilárd interjút használja fel. Ebből megtudjuk: Demeter a „kinevezése után behívatta Szakácsot, és közölte vele: »lehet továbbra is árgus tekintettel követni a PIM tevékenységét, és természetesen lehet írni bármit, eszemben sincs ebben gátolni őt, de azzal legyen tisztában, hogy minden támadásra válaszolni fogok, ugyanis én nem eltartott kisujjal küzdök, mint Prőhle Gergely« –. És valóban, a jelek szerint Szakács ezúttal nem mérte fel elég jól az erőviszonyokat.” 

Na, és most ugrik a majom a vízbe: ha ifjú Hunor vette volna magának azt a minimális fáradságot, hogy egyáltalán megkérdez, elmondtam volna neki, hogy egyrészt: Demeter soha nem volt olyan pozícióban, hogy engem bárhová behívasson. Másrészt: soha nem volt ilyen tartalmú beszélgetés, mint amit beidézett. Abban az interjúban Demeter Szilárd konkrétan nem mondott igazat. Azt is hozzá tudtam volna tenni, hogy ezt bizonyítani is tudom, az esetről akkor írásban tájékoztattam a Mediaworks legfelsőbb vezetését is, akik ezek után számonkérték Demetert, hogy "erre miért volt szükség?" Demeter erre azt reagálta, „most ezt kellett tennem.” Később azt is megtudtam, a saját maga egója diktálta a fejében ezt az indokot.

Tőkés Hunor erre a valótlan felvezetésre egy hajmeresztő váltásba kezd: 

Mi lett a vége a harcnak? 2020 januárjában Szakács fizetés nélküli alkotói szabadságra ment a Mediaworks központi szerkesztőségének éléről.”

Tehát a fikció szerint alulmaradtam. A távozásom okairól többen megkérdeztek. Nincs benne semmi titok. Itt is részletesen elmondtam, miről van szó. Csak rá kellett volna keresni. 

De mivel most már tudjuk, hogy erre az állítására épülő bekezdés is valótlan, nem lehet más az ebből levont következtetés se. Idézem: „A megmondóember azóta pár lépéssel kijjebb került a Fidesz holdudvarából, és a szélsőjobboldali Mi Hazánk Mozgalom közelében tűnt fel újra (pl. itt, itt és itt), amelynek az exjobbikos Toroczkai László a vezetője."

Csakhogy én soha nem voltam a Fidesz és a Mi Hazánk holdudvarában. Számomra a magyarság nem párthoz kötődik, egyszerűen arról van szó, hogy ahová meghívtak, oda elmentem, ezzel kapcsolatban csak a Facebook oldalamat kellett volna megnéznie ifjú Hunornak. De hát ez munkaigényes, legalább 10 percet rá kellett volna áldozni, mennyivel egyszerűbb a budapesti liberó vonalat beidézni, például a már említett augusztus 20-át. Délelőtt a Mi Hazánk rendezvényén voltam, délután a Fidesz országgyűlési képviselőinek társaságában egy másik helyen. Utóbbi már kimaradt minden rólam szóló „tényfeltáró írásból”, hiszen akkor nem lehetett volna kategorikusan kijelenteni, hogy „Szakács megbukott, most a Mi Hazánknál kilincsel”. Visszanézhető: tavaly számos olyan rendezvényen voltam jelen, ahol fideszes államtitkár, polgármester, országgyűlési képviselő volt a meghívó.

Megtudtunk tehát a személyemmel kapcsolatban minden olyan információt, ami konkrétan nem igaz. Miért lenne ez másként az Erdély.ma esetében? Tőkés Hunor ezt írja: „Az Erdély.mán azonban nemcsak politikai összeesküvés-elméletek kapnak teret” hanem „És akkor még bejön a képbe a fake news is.” 

Ez a kis pökhendi alak konkrétan összeesküvés elméletek gyártásával vádolja Raffay Ernő történészt, egyetemi tanárt, össze vissza hablatyolva egy lekezelő félmondatban álhírterjesztéssel bélyegzi meg Carlo Maria Viganò érseket, a szájába adva olyan gondolatokat, amiket meg sem fogalmazott. Itt van az érsek életrajza, ebben látható a szakmai pályafutása. Hasonlítsuk össze a huszonéves Tőkés Hunor szakmai múltjával. (Ezt speciel nem találtuk, hálásak lennénk, ha valaki elküldené, az interneten nagyrészt bugyuta versek kapcsolódnak még a nevéhez.) 

Tőkés Hunor a sok sületlenség után ezzel zárja opuszát: „Úgy vélem, hogy az már nem csak véleményszabadság kérdése, hogy valaki egy egészségügyi válsághelyzetben az emberek egészségére káros nézeteket fogalmaz meg és terjeszt, ezzel ugyanis árt nekik. Ha a hatóságok vagy a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) ezeket nem kéri számon, akkor az olvasókon múlik, mit választanak, ez pedig már nem pártpreferencia kérdése.”

Magyarán ez a kis nyikhaj, aki a saját szakmájával kapcsolatban a legelemibb ismeretekkel sem rendelkezik, a kiegyensúlyozottságnak a látszatát is kerüli, hamis forrásokra hivatkozva cikket ír, majd arra szólítja fel a MÚRE szervezetét, hogy szankcionálja az Erdély.ma portált, mert nem tetszik neki az oldal.

Megjelenik mindez azon a Transindex portálon, ahol nemrég maga a főszerkesztő bukott meg egy valótlanságokat állító írás miatt, amit maga jegyzett. És ezek a közéleti útonállók akarnak minket kioktatni a hiteles újságírásból!

Ez a jelenség a balliberális világ esszenciája. Olyan kivonata a világképüknek, ami minden korban megvolt, csak megfelelő helyen tárolták: a különböző társadalmak szemétdombjain. 

A balliberális újságíró mindig úgy kezd hozzá az íráshoz, hogy eleve elgondolja, rituális módon hogyan kövezi meg a kiszemelt áldozatot. Amik beleillenek a koncepciójába, azt meghivatkozza, amik nem, azt kihagyja. Ha megvannak a kövek, akkor mehet a kivégzés, közben olyan hangosan ordibál, mint a kőkorszaki ember az áldozati üst körül.

Ezekkel a felfújt hólyagokkal pont annyira lehet kommunikálni, mint a viccben a gödörbe esett agresszív kismalaccal. Lelkileg ezek egy sötét veremben élnek. Az intellektuális távlataik pont a gödör széléig terjednek, nem látnak ki a saját lelkül verméből. Fény csak felettük van, de a szemeik megszokták a sötétséget. Csak a verem keretein belül tudnak gondolkodni, a sötétségen keresztül értelmeznek mindent.

Ebből aztán lesz egy második valóság, ami valójában egy betegség, egy szkizofrénia. Ez az utópiákban gondolkodó balliberális világkép lényege, és ami nem illik bele a koncepcióba, azt megpróbálják megsemmisíteni.

A balliberális újságíró általában hihetetlenül igénytelen, a legminimálisabb szakmai elvárásokkal sincs tisztában, öntelt és fennhéjazó módon kommunikál, a saját alkalmatlansága a mércéje, ahhoz igazítja a szakmát. Nincs mögötte teljesítmény, a saját területén egy kontár, műveletlen. Fölényes magabiztossággal lekezelő módon magas lóról osztja az észt, közben a legelemibb összefüggéseket sem látja. 

Balliberális ember az, aki nincs tisztában a saját korlátaival. Olyat hisznek magukról, amit a képességek hiánya nem tesz lehetővé. Minden nap megerőszakolják a valóságot. Szenzációs csomagolásban árulják a hámozott lufit. Közben összekeverik a szezont a fazonnal, az időjárási frontot a katonaival. Mindenki a saját maga inkompetencia szintjén.

Laurence J. Peter hiába volt zseniális gondolkodó, mint említettük, felfedezése inkább elméletben gazdagította az emberiség tudását. Az állampolgárok nagy része ugyanis javíthatatlan. Tőkés Hunor inkompetencia szintje pedig jól látható mindenki számára. Pedig olyan jó napszámos lett volna belőle. A hiányt, azt a társadalmi űrt nem tölti be semmi. Akár még boldog ember is lehetett volna, nem egy ilyen félnótás zsurnaliszta, aki írásaival egyedül száz bolondot csinál. 

Szakács Árpád
Szakács Árpád

Szakács Árpád (1980) Újságíró, szerkesztő, könyvkiadó, kommunikációs szakember. 1998–2001 között a Nagyváradon megjelenő Bihari Napló és az Erdélyi Napló munkatársa. 2001-től a Magyar Nemzet igazságügyi szakújságírója. 2004-től a Reggel című napilap újságírója, szerkesztője. 2005-ben az Axel Springer központi szerkesztőségének újságírója, szerkesztője. 2008–2016 között több lap- és könyvkiadó vezetője, főszerkesztője. 2016–2020 között a Mediaworks nyomtatott megyei napilapjai központi szerkesztőségének főszerkesztője. Nevéhez köthető a Kinek a kulturális diktatúrája? című, 2018-ban megjelent cikksorozat, amely az utóbbi évtizedek legnagyobb visszhangot kiváltó tényfeltáró írása volt. A sorozatról hírt adtak a világ legnagyobb külföldi hírügynökségei is. 2020-ban a Magyar Nemzetben elindította az úgynevezett szabadkőműves-vitát, amelyre több mint száz éve nem volt példa. Számos szakmai elismerés mellett 2019-ben megkapta az egyik legjelentősebb magyar újságíróról, Lovas Istvánról elnevezett sajtódíjat. Az általa vezetett szerkesztőség munkáját 2019-ben Érték és Minőség Nagydíj Kommunikációért Nívódíjjal ismerték el a Parlamentben.

A szerzőnek az erdélyi magyar médiával kapcsolatos legutóbbi írása itt olvasható.