Ez ez egy olyan olvasói véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Erdély.ma szerkesztőségi álláspontját. Ha nem ért vele egyet, vagy más területen fejtené ki gondolatait, bátran írjon a szerkesztoseg@erdely.ma címre.
A liberálisok mesterei és az unortodox marxisták fedik fel a trianoni titkokat? címmel az Erdély.ma portálon megjelent írás címe hangzatos, magával ragadó, szinte beszippantja olvasóját, hiszen a téma a fogalommá vált Trianon bekövetkezése után száz esztendővel sem látszik túlhaladottnak, kibeszéltnek, vagy nemzeti egyetértést teremtőnek. Az idézett cikk címe számomra azt sejteti, hogy ebben soha nem lesz, nem lehet közös munkálkodás, főleg konszenzusos eredmény, vagy legalább egy nemzeti minimum. Ezek után nem lehet csodálkozni, hogy más, nemzeti szempontból hasonlóan érzékeny témák felvetésekor is hiányzik a tolerancia. Ezért kerülhetett egymás mellé – idézem a Rubicon címlapsztorijára utalva – a „Szent Korona és a kurvák”.
Ebben a szóösszetételben semmi meglepő vagy újdonság nincsen. Az egyik politikai eszmerendszerhez tartozó, vagy egyszerűen betegesen frusztrált csoport a magyar történelem remélhetőleg örökre letűnt korszakaiban a legdurvább erőszak árán is mindent elkövetett, hogy a mások számára különös jelentőséggel bíró, érzelemmel telített fogalmakat a sárba tapossa. Ezt időszakonként az ököl, a csizmatalp vagy más erőszak útján, a hatalom birtokosaiként a legnagyobb kéjjel meg is tették. Szerencsére ez ma „csak” a verbális kommunikáció szintjén történik, ami mégis fájóbb lehet, mint a fizikai ráhatás.
De térjünk vissza az egyik legfontosabb –, ha nem a legfontosabb – nemzeti szimbólumunkhoz, a Koronához és a gúnnyal, lejárató szándékkal mellé helyezett prostituáltakhoz. A kitalált és csak az elméletben működő, de a gyakorlatban megbukott eszmerendszer kedvelte az ilyen szó- és fogalom-párosításokat. Ilyenkor eszembe jut a második világháborúban egyik lábát elveszített, a Duna-Deltához kényszermunkára hurcolt és utána a kolozsvári rendőrségen időszakosan jelentkezésre kötelezett báró Bánffy István esete. A rendőrparancsnok cujkába áztatott szeme nehezen ismerte fel a szobájába lépőket, de arra emlékezett, kiknek van jelentkezési kötelezettségük. A Báró úr beléptekor azonosításként mindig ugyanaz a kérdés hangzott el: „Kurva vagy arisztokrata?”
A fájó sebeket felszaggató visszatekintés során egyre távolodnak egymástól a különféle eszmeiséget valló szekértáborok. De arra ügyelnek, hogy legyen térereje a tiszteletdíj utalási lehetőségének. Közben többnyire ugyanazok irányította újabb kutatóintézetekben ugyanazok fogalmazzák meg ugyanazokat a konszenzust nélkülöző mondatokat.
A múlt meddőnek tűnő faggatása megérdemel-e ekkora figyelmet, ekkora energiát, ekkora anyagi befektetést? Magyarországon választások sorsa dőlhet el a múlt megítélésén: tovább éltetésén vagy elítéltetésén. Ebben feltétlenül európaiak vagyunk, zsinórmértékünk Benjamin Disraeli – a későbbi Lord Beaconsfield – angol parlamentben tett kijelentése: „A múlt hatalmunk egyik eleme.” Nem tudom Ady Endre olvasta-e, ismerte-e, de a Végtelen történet című novellájában részletesebben fogalmazott. „A históriát megvetik a ma emberei, s a história, a múlt, hidegen fatális kegyetlenséggel mosolyogja meg a mai emberek beteg dölyfét. Azért mégiscsak a história, a múlt kormányoz bennünket, ha mi ki is nevetjük a múltat. Építi a jelent, s rajzolja a jövőt.”
Voltak időszakok, amikor Magyarországon beszorult és nem mozdult a múlttá merevedett rossz. Hosszúra nyúlt történelmünk során számtalan megpróbáltatást, árulást, leverést megéltünk. Nem voltunk szerencsések, a Szent István intelmét követő Kárpát-medencei nyitottságunkat – nem egészen önkéntes formában – a szinte teljes bezártságunk követte. „Kagyló-létünk” hosszú évtizedei után még mindig a világ megmérettetésére várunk, igazgyöngyöt izzadtunk-e ki magunkból, vagy – önkéntesen vagy magunkra kényszerítve – a következő igazgyöngyizzadás-kísérletig folytatnunk kell magányra ítélt, önmagunkba zárt életünket?
El nem koptatható emblematikus szlogenünk, mint a szabadkőművesek titkos jeladása: „Ugye, Te is sírsz Trianon miatt?” Igen, sírtunk, ma is sírunk, és ezen az önsanyargató állapoton még nem tudtunk tovább lépni. Megrághatatlanul, lenyelhetetlenül, kiköphetetlenül fulladozunk tőle, az egyszer mindenkire váró Nagy Átkelés sikerének reményében Káron díjazására nemzeti obulusként ezt visszük magunkkal a nyelvünk alatt. A Trianon szindrómát egy mondatban lehetne összefoglalni. Két alapvető, a továbblépést akadályozó probléma van vele, az egyik, hogy megtörtént, a másik, ahogyan megtörtént. Az elméleti vagy gyakorlati megváltoztatás-kísérletek történelmi és politikai okokból egyaránt lehetetlennek bizonyultak. A nemzetközi politikában időnként felvetett kritika-próbálkozások sem voltak sikeresek, meghaladták a nyugati diplomáciai etikett tűrőképességét.
Arról nem esik szó, hogy mi – „Csonka-Magyarországon” élők – voltunk a szerencsésebbek, ha megkisebbedett területen, de megmaradhattunk saját közösségünkben, megmaradhattunk önmagunknak, megmaradhattunk szabadon magyarnak. A legerőteljesebb beleélési képesség sem elég hatékony ahhoz, hogy átérezhesse azoknak a lelkületét, akiknek egy idegennek számító hatalom, újszerű, korábban meg nem tapasztalt uralma alatt kellett tovább élnie mindennapjait. Az uralkodó többségiből kiszolgáltatott kisebbségivé válás traumáját adta vissza a legteljesebb nyelvi, szociológiai és mentális értelemben az 1920-as nyelvújító kifejezés: impériumváltás, azaz hatalomváltás. Hűségeskü egy ismeretlen uralkodóra, az otthonosság érzetét keltő anyanyelv magától értetődő használata helyett idegen szavak és kifejezések magolása a mindennapi betevő kenyér reményében.
100 esztendő alatt végre eljutottunk odáig, hogy kimondhassuk: Trianonnak nincsenek felfedetlen titkai, csak átkai. Ezek hatástalanítására kelleme a ráolvasásnál hatékonyabb módszereket kitalálni. Jobbra is, balra is „fütyölő” kutatóintézeteink és szakerőink már bőven vannak hozzá.
A szerző irodalomtörténész. Legújabb könyve: Magyar erőtér – Az Erdélyi Szépmíves Céh és az Erdélyi Helikon története címmel jelent meg. A kötetről a Magyar Nemzet is recenziót írt.
