Izgatottan vártam a München – Oszló járatot 2015. november tizenegyedikén. A következő napon sorsdöntő mérkőzést játszott a magyar labdarúgó válogatott Norvégiával. Negyvennégy év után újra esélyünk volt, hogy kijussunk az Európa-bajnokságra.
Az utazástól fáradtan bámultam ki az ablakon. Elég sokan várták a gépet, de egyelőre senki sem szólt anyanyelvemen. Hirtelen előkaptam a táskámból magyar zászlómat. A zászló készítésekor gondolkoztam, hogy a fehér sávra milyen felirat kerüljön. Kolozsváron élek hét éve, de szülőfalum Bihar. Végül is utóbbi mellett döntöttem. Az ember sohasem felejtheti el, hogy honnan indult, honnan származik. Beálltam a zászlóval az úti célt mutató elektromos kijelző mellé, majd megkértem egy rőtszakállú vikinget, hogy fotózzon le. Mosolyogva teljesítette a kérésemet. Ezzel fel is keltettem a váróterem figyelmét. Páran ujjal mutogattak rám, és nevettek. Lebecsültek minket. Nem lepett meg, mivel hetek óta az folyt a norvég sajtóban, hogy mennyire szétvernek minket. Igazából nem is érdekelt. Csak azon gondolkodtam, hogy vajon hány fős lesz a magyar szurkolótábor odakint. Reménykedtem, hogy azért leszünk pár százan. Budapest és Oszló között 1900 km van. Azért ez eléggé sok. Jómagam valószínűleg a legtöbbet utazó szurkoló címéért versenghettem, mivel Kolozsvárról nincs semmilyen járat Norvégiába, így a Kolozsvár – München – Oszló útvonalon összesen 2700 kilométert tettem meg. És ez csak az odaút.
A repülő pontosan érkezett a norvég fővárosba. Sietségre nem volt okom, bőven volt időm elfoglalni a szállást. Egész könnyű volt tájékozódni a reptéren, így hamar megtaláltam a metróállomást. A peronon várva egyszer csak meghallottam, hogy valaki magyarul beszél. A hang felé fordulva egy kisebb csoportot pillantottam meg, amint közös fotót készítenek. Zászlójukon a „turul ultrái” című felirat volt. Megvártam, míg megörökítik a pillanatot, majd odaléptem hozzájuk.
– Sziasztok!
Nagyon meglepődtek, hogy valaki magyarul rájuk köszön az oszlói reptéren. Legalább annyira, mint én, hogy öt perccel landolás után máris magyarokkal találkozok. Bemutatkoztunk egymásnak, majd kiderült, hogy tatabányaiak. „Hat magyar szurkoló már biztosan ott lesz a meccsen” – gondoltam magamban még mindig eléggé szkeptikusan.
Együtt vonatoztunk a főállomásig. Kölcsönösen segítettünk egymásnak megkeresni a szállásokat. „Érdekes” módon, és ezt a témakört tényleg csak egy mondat erejéig érintem, Oszló Grönland nevű negyedében csak szírek, arabok és afrikaiak voltak, egyetlen egy norvéggal sem találkoztunk.
Meghívtak magukhoz vacsorára. Késő éjjelig beszélgettünk, iszogattunk, énekeltünk, megosztottuk egymással, hogy milyen az élet Erdélyben és Tatabányán. Azt is megtudtam, hogy a zászlójukon miért pont a turul ultrái felirat áll. Tatabányán van Magyarország legnagyobb turulmadarat ábrázoló szobra. Majd sétáltunk egyet a városban. Együtt.
Ez az, amit sokan nem értenek, és mivel nem élik át, fel sem foghatják. Miért kell több ezer kilométert utazni, hogy megnézd a „szar” magyar válogatottat? Még ha a brazil lenne… Miért kell erre költeni? Miért rajongunk „túlságosan” a fociért? Miért „magyarkodunk”?
Az egész többről szól, mint a foci. Összetartásról és összefogásról. Felbecsülhetetlen érzés, amikor több mint ezer kilométerre az otthontól, fent északon, ezer ember gyűl össze a történelmi Nagy-Magyarország minden pontjáról (láttam magyar zászlókat Felvidék és Kárpátalja felirattal is, és voltak székely zászlók is). Ezer ember, ezer különböző személyiség, és mégis egy közös összetartó tény: mindannyian óriási utat tettünk meg, hogy együtt szurkolhassunk, együtt énekeljünk, együtt legyünk csalódottak, vagy együtt ünnepeljünk boldogan. Olyanokkal is megismerkedtem, akik több mint egy napot utaztak busszal, csak hogy itt legyenek. Volt, aki Varsóból repült a meccsre. Volt, aki Bécsből. Megismertem egy srácot, aki egy München melletti kisvárosban lakik, de minden hétvégén oda-vissza ezerháromszáz kilométert levezet, csak hogy együtt szurkolhasson a barátaival a harmadosztályú Tatabánya meccsein. A futball csak egy kellemes eszköz, mely közösségeket kovácsol össze, és új barátságokat teremt.
Az oszlói Ullevaal Stadion huszonkétezer férőhelyes. Teltház volt. A magyar szurkolótábor melletti szektorban nyolc fizetett norvég dobos foglalt helyet. (Remélem nálunk nem fog meghonosodni a „fizetett szurkoló” irányelve.) A feladatuk az lett volna, hogy feltüzeljék, valamint ritmust adjanak a hazai szurkolóknak. Ebből az a vicces szituáció kerekedett, hogy ők doboltak, mi pedig a dobszót kihasználva skandáltuk rigmusainkat:
– Param-pa-pa-param! – szólt a dob.
– Hajrá Magyarország! – kiáltottuk mi utána.
Leszurkoltuk a norvégokat. Az ezerfős magyar tábor hangosabb volt, mint huszonegyezer norvég. A hazaiak még csendesebbek lettek, miután a huszonhatodik percben megszereztük a vezetést. A magyar szektor valósággal felrobbant a gólnál. Egy százhúsz kilós férfi a vállamra ugrott örömében. Egy pillanatra arra gondoltam, hogy fél karral nehéz lesz tapsolni, de persze semmi bajom nem lett, és tovább ugráltam én is. A szünetben a norvég szervezők elküldték a dobosokat, belátva, hogy inkább a vendégeknek doboltak. Mi megtapsoltuk őket, és viccelődve integettünk nekik, hogy jöjjenek vissza.
A magyar válogatott 1 – 0 arányban győzedelmeskedett Oszlóban. Harmincnégy év után újra nyertünk Norvégiában. A hazai szurkolók csalódottan, orrukat lógatva szivárogtak ki a stadionból. A magyar tábor viszont maradt, ünnepelt és énekelt. A lelátók teljesen kiürültek, mi pedig elénekeltük a magyar, majd a székely himnuszt.
Örömmámorban úszva indultunk hazafelé. A nagyképű norvégok megérdemelték, hogy még a metróállomáson is a Lesz még Oszló Hajdúszoboszló szövegű rigmust skandáljuk. Atrocitásra termeszétesen nem került sor. Ma már tudjuk, hogy a visszavágót is sikeresen vívtuk meg Budapesten, így 2016 júniusában kint leszünk a franciaországi Európa-bajnokságon, és az öreg kontinens élmezőnyével vehetjük fel a versenyt.
Búcsút vettem a turul ultráitól. De közben arra gondoltam, hogy mindannyian a turul ultrái voltunk, vagyunk. Mert turul csak egy van, egy nemzeti szimbólum, mely mindannyiunkat összefog.
Pataki Előd, 2016. február 20, Kolozsvár.