Zúgatom a porszívót, sikálom a padlót, kefélem a vécét, pucolom az ablakot, mindezt fizetésért, Németországban. Soha semmiféle munkától nem riadtam, riadok vissza, számomra nincs alantas tennivaló, mindig is próbáltam a jót, a szépet észrevenni a dolgokban.

Szívemnek drága, szeretett anyósom mondogatta, ha netán zúgolódtam, méltatlankodtam munkával kapcsolatban: „Ne morogj, ne mérgelődj, mert meg kell csinálnod úgyis. Hát csináld dalolva, fütyörészve, jókedvvel!” Tartom is magam ehhez, ha esetleg eszembe jut elégedetlenkedni. Igaz, nem mindig dalolok, fütyörészek, hanem a fülembe dugom a modern világ egyik vívmányát, s ismerős vagy ismeretlen könyveket hallgatok közben. Hangoskönyveket.

Sorra került ily módon sok régi kedves könyv, amit már olvastam, de szívesen újrahallgattam. Az Ábel-trilógia valahogy mindig odaszökött keresés közben a szemem elé, de én makacsul tovább görgettem, nem töltöttem le, mert úgy hittem, hogy betűre tudom az egészet, új élményt már nem nyújthat. Mekkorát tévedtem! Mert a múlt héten letöltöttem, s végighallgattam a harmadik részt, az Ábel Amerikában címűt.

Zúgattam a porszívót, pucoltam az ajtót , ablakot, keféltem, súroltam, s közben engem Ábel meg-megmosolyogtatott, de sokkal többször ríkatott meg. Tamási Áron Ábelje. A mi Ábelünk... Az én Ábelem. Felteszi a kérdést, hogy mi végre vagyunk a világon. Morfondírozik rajta. Vihar dúl a lelkében, míg a kérdésre keresi a választ. S én is ott vagyok vele a viharban végig, ahogy hánykolódik, s kínlódik, hogy meglelje a választ.

Pedig én tudom már, hogy mi következik, tudom már, hogy mi a válasz. Legalábbis azt gondoltam, hogy tudom. A szó nyelvtani értelmében igazam is volt. De a szó lelki értelmében igazán, valóságosan csak most, ma értettem meg. Ma, amikor én is Ábel vagyok, messzi idegenben, s nyelem a keserű pirulákat, boldogtól, boldogtalantól tűröm, hogy belém rúgjanak, s boxzsáknak használjanak, ha úri kedvük úgy tartja. De Ábellé váltam hirtelen, megálltam, abbahagytam a munka végzését, és álltam ott, csak álltam, szíven ütötten, csont száraz szemmel, de könnyben úszó szívvel és lélekkel. Aztán szép lassan visszatekertem, s megint meghallgattam.

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – ismételtem el magamnak. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával, és a szemem megtelik a hajnal harmatával.

Lassan felálltam és azt mondtam:

– Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon! Igaza van: nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.

S Ábel fogta magát, összepakolt és hazament. Otthon az édesapja nagy-nagy örömét a fia hazatérte felett egy egyszerű mondattal fejezte ki, mikor Ábel megcsókolta:

– Be csókos lettél hirtelen!

Mintha csak most lépett volna ki az ajtón, s meg se járta volna Amerikát. Hát mi is így megyünk majd haza. Mintha meg se jártuk volna Európát. Hazamegyünk, s végre valahára otthon leszünk valahol ebben a nagy világban. Az igaz, hogy olyan egyszerű nem lesz nekünk, mint Ábelnek, a bank ma már nem az ami volt, s nem egyezhetünk ki velük, hogy földet adjanak fizetség helyett, de otthon se félünk a munkától, s majd csak megsegít a jó Isten, és kiegyezünk mással, nem a bankkal. Szépen lassan most már összepakoljuk a cókmókunkat, s hazafelé vesszük az irányt.

Mert jól mondta Ábelnek az a néger. Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Letelt számunkra ez a munkanap is. S még pár le fog telni itt a messzi idegenben, mert székely ember tisztességgel megy haza, s egyenes gerinccel tudván, hogy maga mögött nem hagy bajt, zűrt. Addig is hálás szívvel gondolunk arra, hogy milyen jó is nekünk, van otthonunk, van hazánk, lett légyen akármilyen is a hatalom, ami éppen uralkodik arrafelé, a hegyek, az erdők, a mezők, a barátok, s családtagok hazavárnak, hazahívnak.

Lakó Péterfi Tünde