ÁLDOTT 2021. ÉVI (EGYHÁZI) ÚJESZTENDŐT!

Mennyi démonian tetszetős, reklámba öltöztetett mesterkedés fáradozik azon, hogy adventünket, az Úr születése ünnepének közeledtét, s magának a Nagy Királynak a jövetelét idén is elrabolja tőlünk, jelentéktelenné tegye!

Mindenek előtt itt a koronavírus, amely a mulandóság fekete, félrecsúszott koronája. S ami a szentség, a létezés, az örök élet fénylő koronáját akarja elfedni az emberi tekintetek elől. Arat tovább, s bizonyára százezrek ünnepét, adventjét borítja be majd könyörtelen keze a szomorúság fátyolával. De itt vannak az éretlen kijelentések ezrei is a médiában.

Például a bankári álokoskodásé, amely azt hirdeti cinikus fellengzőséggel, nem lesz karácsonyunk. Legfeljebb annak, aki ezt mondja, vélem én, mert ő a karácsonyt nyereség milliókkal vagy milliárdokkal méri, s most nem lesz zsebnyúzó ügyeskedésüknek álomnyeresége. A tolakodó reklámokról ne is szóljak, amelyek mihaszna kellékeket, karácsonyi bóvlit, kommersz vackokat, Nyugat megunt és félredobott cikkeket igyekeznek ránk tukmálni. Mintha most ez lenne a legfontosabb. Nekik, de nem nekünk. Szóval tisztelt hölgyek, urak, akárki akármint mesterkedik, hogy visszalopja magának a profittal, ennyi még nem volt soha a bevételünk hamis mérleggel és nyerészkedő számítgatással mért adventet és karácsonyt, meg fog szégyenülni rafinált igyekezetében. Mert nem lesz kovid-királynak köszönhetően idén kasszasiker, az igazi Nagy Király pedig, advent Ura nem onnan érkezik, s nem azt hozza, amit Önök remélnek, vagy ahonnan várják Őt.

Nem, Ő nem a plázák és mega-vállalkozások, bankok kétes lejtőin rohan felénk. Pontosan azért, mert semmiféle földi ügyeskedés, manipuláció nem tudja befolyásolni jövetelét. A Nagy Király, az adventus, az egyszer eljött újra eljövő ma is égi úton érkezik hozzánk, szembe jön velünk, nem lehet háta mögé bújni és onnan befolyásolni Őt. Égi magasból, régi ígéretek boldogító beteljesüléseként, szívtől-szívig érkezik. A Lélek országútján lelkekhez, s az irgalom csillagfényes autópályáján, amit senki a földön meg nem építhet, csak Ő. S mit hoz magával?

Rövid ünneptörténet – felkészülés az Úr érkezésére

Igazi, bensőséges, mély ünnepet, amire az Ő módszertanával lehet készülni. Már Tertullianus egyházatya (160-220) használta az adventus szót, utalva az Úr Jézusra, aki eljött a világba, hiszen az Ige testté lett, s lakozott közöttünk (János 1,14kk), és eleink, meg mi látjuk az ő dicsőségét.

És eljön minden évben újra eljövetelének ünnepsora is, a négy adventi hét, amolyan négy lépcsőfok, régen grádicsnak nevezték, amin felfelé lépkedve, eljutunk majd a fő ünnephez, Jézus Krisztus megszületéséhez. Az Úr segítő eljövetele ez (Kálvin), megérkezése emberiségfordító, üdvtörténeti pillanat és az emberek rendeltetésszerű – Isten akarata szerinti – örök célirányba fordított életének lehetővé tétele a legnagyobb betlehemi ajándékok egyike. E célból a négy adventi vasárnap ünnep történeti gyökerei is mélyen visszanyúlnak az időben.

Már a 4. században a születés, testetöltés ünnepe előtti időszakot, vasárnapokat böjtöléssel, lelki előkészülettel tartották Franciaországban, s ilyenkor a méltó fogadtatás jeleként és előkészületeként sok helyen tartottak keresztelőket, a megtisztulás fürdőjeként, az új élet jeleként. Amalarius von Metz egyházi író már a 800-as évek fordulóján az adventi négy vasárnapot és időszakot így nevezte: praeparatio adventus Domini – az Úr eljövetelének előkészítése. Minthogy egész életünk is egy nagy előkészület az örök életre vagy az örök halálra. Advent ebben a felkészülést jelenti karácsonyra.

A görögkeleti egyházakban már a 6. századtól a karácsony előtti böjti és önvizsgálati időt nevezték így. A jeruzsálemi egyház egy adventi vasárnapot tartott, a szírek pedig már kettőt, igen korán, vagy 1800 évvel ezelőtt. Itáliában kb. az 5. századtól tartják a négy adventi vasárnapot. A reformációval kezdett a köztudatba átmenni az, hogy az egyházi év első adventi vasárnappal kezdődvén, ezt tekintették az egyházi újév első napjának.

A 290 éve megjelenő herrnhuti protestáns Losung, bibliaolvasó kalauz az első adventi vasárnap igéi fölé írva kiemelten megjegyzi: ez a nap az új egyházi év kezdete. Ilyenkor tűnnek fel az első herrnhuti csillagok, akár egy-két méter átmérővel, bennük izzóval vagy gyertyával.  Az első adventi, azaz egyházi újévi vasárnap liturgikus színe a lila. A bajor és a thüringiai protestánsok 1500 oldalas, zsebméretű ének, ima füzetében, liturgiai tárában nem csak szép énekek vannak, hanem értékes, továbbgondolásra ösztönző gondolatok is. Például ilyenek: “Isten ilyenkor újra közeledik hozzánk, nagy szíve kitárul, vár reánk, Isten bizton eljön hozzánk,hozzád” (J. Jourdan). Az adventi hit pedig olyan, mint az a madár, amelyik már akkor a hajnali fényről énekel, amikor még sötét éjszaka van.   

Az egymásra várakozás és a Krisztus-várás összefügg

Bonhoeffer evangélikus teológus, aki a második világháború végén a borzalmas börtönben még nem tudta, hogy a szabadulásra vagy a mártírhalálra kell felkészülnie, de a bezártságban a képzeletbeni szabadság krisztusi tágasságában fürdette meg minden nap a lelkét, hogy kibírja sorsa ismeretlen közeljövőjét. Mintha a cellamélyben is a megdicsőülés hegyére ment volna fel minden nap Péterrel, Jakabbal és Jánossal, s látta tündöklő fehérben az Urat (Márk 9,2-8). Így kibírta az embertelenség pokoljárását. Elmélkedett az Igéről, s ezt írta:  “Adventet ünnepelni azt jelenti, hogy tudunk várni. A várakozás olyan művészet, amit türelmetlen korunk elfeledett.  Még alig fakadt ki a szirom, máris gyümölcsöt szeretne szedni a fáról. Ám a mohó tekintet gyakran félrevezet, hiszen a látszólag érett gyümölcs belülről még nagyon is zöld, éretlen. A tapintatlan kezek az ilyen gyümölcsöt érzéketlenül elhajítják, mivel csalódtak benne.

Aki nem ismeri a várakozás kissé fanyar lelkületét, azaz a remény pislákolásának az állapotát, az nem fogja soha átélni a beteljesedés teljes áldását, örömét. Aki nem ismeri, mit jelent az, hogy a nyugtalanság ott rejtőzik az élet legmélyebb kérdéseiben, saját életünkben, s nem tud vágyteli várakozással készülni arra a pillanatra, amikor lelepleződik és feltárul az igazság, az semmit sem tud annak a pillanatnak a dicsőségéről, nagyszerűségéről, amelyben a világosság álmokat betöltve ragyog fel. Aki pedig nem igyekszik elnyerni valakinek a barátságát, szeretetét, s várakozva-vágyakozva kitárni lelkét a másik előtt, míg az a másik valóban megérkezik, beköltözik hozzá, a szívébe, lelkébe, annak örökre ismeretlen marad az a legmélyebb áldás, amit két lélek eggyé váló élete jelent. Márpedig ezen a világon igenis tudnunk kell várni a legnagyobb, legmélyebb, leggyengédebb pillanatokra, hiszen ezek nem a zúgó viharban születnek meg, hanem a csírázás, növekedés, a létre jövetel, a születés isteni törvényének engedelmeskedve – halkan és olykor bizony évek alatt…”.

Ő visszajön dicsőségben – nem csal meg ez a remény

„A remény a sötétben kezdődik...”. Hiszem, ez a remény vitte át az utolsó szívdobbanásában kedves családtagunkat Jézus ölelésébe, amikor a vidéki kórházban az első kovid-hullám végén irányt vett örökkévaló lelke a rá is váró x-dik dimenzió felé. Igen, a hit-madár akkor kezd el énekelni a hajnalról, amikor még sötét az éjszaka. Ilyen a remény-madár is. Ahogyan szívszorító módon Anne Lamott Bird by Bird című könyvében írja. A reménynek a nyelvezete, hite, valósága élőket és elmenni készülőket egy nagy lélegzetvételben, szorongást enyhítő távlatosságban egyesít.  Jürgen Moltmann a remény protestáns teológusa, akit volt lehetőségem személyes közelségben, fordítása közben is megfigyelni, s látni állandó odafigyelését a másikra, mintha bennem és másokban is Jézus arcát, jelenlétét, adventjét, eljövetelét fürkészné. Ez a másikban Krisztust kereső érdeklődés az emberi méltóság, a tisztelet gyakorlásának mély oka. Istenem, hányszor tudunk így, Krisztust kereső lélekkel a másik emberre tekinteni?! De más lenne ez az ország, ez a világ, ha lennének egyre többen embertársaikban Krisztust kereső emberek! Moltmann a remény nyelvét Jézus feltámadásában kezdte el betűzni. És az Eljövendő Nagy Király szótárában az egyik középponti fogalomnak tartotta. A hit rokon szavának, a ne féljetek biztatás táplálékának. Még ma is, 94 évesen ebből a hívő reménységből él. Ez a madárról-madárra, szárnyról-szárnyra és szívről-szívre szálló remény az erőforrás a kétségbeesés ellensúlyozására. Lamott szavai szerint ez a „forradalmi türelem”. Bármilyen is legyen a remény, mindannyiunkban van valami, ami várakozás után kiált. Akármilyen a pillanatnyi tartalma is, jót vagy rosszat várás. De mindig képes arra, hogy némi szárnyacskát növesszen a lelkünkben, amivel éppen a legmélyebb szakadékok fölött is átkelünk. És segítségével felszárnyalhatunk örök magasokba, ahol az vár ránk, amit emberi szív és elme meg sem gondolt, amit Isten készített az őt szeretőknek. S ez  a remény kovid-káoszunkban is ott köröz jótékonyan felettünk, és szívünkre röppen, ha engedjük. 

Ma víruspróbálta lelkünk nyugtalan hányódásában, az “ilyen karácsony sem volt még” szorongással vegyes előízével szemben kívánom mindenkinek ezt a hozzánk röppenő, felénk szálló szent reményt. A radikális türelmet. A Krisztusból táplálkozó reményt, ami soha nem illúzió, a jóra várakozás mindent átértékelő, mindenen átsegítő erejét. Mert arra várunk, Aki egyszer már eljött a Földre, s boldoggá tette szavával, jelenlétével azokat, akik hittek Benne. Áldott egyházi új esztendőt mindenkinek, aki elindul megtalálni Őt, mert Ő már évek, évtizedek, évszázadok óta keres Téged, s lelkedre száll ma is jótékonyan, ha engeded egyik legszebb ajándéka, a szárnyaló remény! 

Dr. Békefy Lajos