A könyvek a megnyugvás és a harmónia illatát árasszák, mondja Schönberg Éva könyvtáros, író, aki szerint az a felnőtt, aki becsüli a könyvet, a gyermekeinek is tovább tudja adni az azok iránti szeretetét.

Nagyon fontos a könyvtár hangulata

Tényleg van illata a könyveknek?

Igen, ha tárgyilagos akarok lenni, akkor a könyvnek valóban van illata, az új könyvnek nyomdaillata van, a réginek viszont valamiféle édeskés, vanília illata. A szubjektív véleményem pedig az, hogy a könyvek a megnyugvás és a harmónia illatát árasszák. Amikor belépek a könyvtárba, úgy érzem, mintha hazaérkeztem volna. Ám nem csak az illatuk, hanem a tapintásuk is fontos, mert nincs annál megnyugtatóbb, mint amikor elhelyezkedem a nappalim kedvenc zugába és kézbe veszem „A Könyvet”.

Mi az ami rabul ejti a szívét egy-egy könyv által? Egyáltalán, milyen a jó könyv?

A könyvtárba belépők leggyakoribb kérése az, hogy ajánljak nekik valami jó könyvet. Csakhogy ahány olvasó, annyi ízlés. A jó könyv fogalma mindenkinek mást jelent, hiszen vannak, aki a krimit szeretik, mások az életrajzokat, útleírásokat, vagy épp a legújabb bestsellereket. Vannak akik Nobel-díjasokat olvasnak, mások viszont Nora Robertset vagy Ken Follettet. Az ember mindig rátalál a jó könyvre, mert ha a könyvtári polcról leemel egy neki tetsző kötetet, belelapozva, szinte mindig kiderül, hogy érdemes végigolvasnia vagy sem. Én sose bánom, ha olyan könyv elolvasására fordítom az időmet, amely nem igazán nyerte el a tetszésemet, mert ezt az élményt is elraktározom az agyamba, s a könyvtárba járók között biztos akad egy-két olyan ember, akinek épp ez a kötet lesz majd az egyik kedvenc olvasmánya.

Milyen könyvtárosnak lenni egy olyan korban, amikor a legtöbb fiatal, de felnőtt is elsősorban számítógépen, telefonon keresztül olvas?

Húsz évvel ezelőtt egész másmilyen volt ez a hivatás. Emlékszem, amikor hazaértem, és  hozzáfogtam volna az otthoni munkához, muszáj volt lepihennem egy félórára, mert zsongott a fejem a sok olvasói kéréstől, kérdéstől. Manapság már van idő az olvasókkal való beszélgetésre, közelebbről ismerjük egymást, hiszen valóban kevesebben járnak, mint régen. Épp ezért igyekszem megtartani az olvasókat azáltal, hogy igyekszem beszerezni az őket érdeklő köteteket. Nagyon fontos a könyvtár hangulata, minden ember szívesen megy olyan helyre, ahol jól érzi magát és kicsit megnyugszik a hétköznapok taposómalma után. Más könyvtárak példáját látva, arról álmodozom, hogy talán egyszer a mi közösségünknek is lesz egy olyan könyvtárterme, ahol gyerekfoglalkozásokat is lehet majd tartani. Tudom, hogy lenne rá igény, mert amikor feljön ide néhány gyerek, lehuppannak a szépen illusztrált gyerekkönyvek polca elé, és alig lehet őket onnan eltéríteni. Elég gyakran látom ezt, és tudom, hogy meg lehet szerettetni velük az olvasást, de csak akkor, ha a könyvtáros a pedagógusokkal összefogva, különféle foglalkozásokkal tarkítják az iskolai hétköznapokat, és az ő korosztályuknak megfelelő, szépen illusztrált könyveket adnak a kezükbe.

A könyvtár ifjúsági könyvei

Kik kölcsönöznek manapság könyvet? Egyedül élő idősek, könyvmoly fiatalok? Melyik korosztállyal találkozik a legtöbbet?

Az utóbbi években főként az idősebbek járnak könyvtárba, azok az emberek, akik egész életükben olvastak. Van néhány könyvmoly fiatal is, de őket már a legújabb menő könyvek érdeklik. Őket sajnos csak a legritkább esetben tudom kiszolgálni, hiszen az őket érdeklő divatos ifjúsági regényeket, magas áruk miatt, nem tudom beszerezni. Van néhány diák, akik a nyár folyamán lelkesen bejárt a kötelező háziolvasmányokért is, és ugyancsak felkapom a fejem, ha közülük valamelyik egy Vernét vagy Erich Kastnert emel le a polcról. Járnak középkorúak is, főleg betegnyugdíjas hölgyek, akiket a romantikus regények érdekelnek, és van néhány olyan olvasó is, aki kedve szerint keresgél a polcokon, s ha megtetszik neki egy könyv, rögtön utánanéz a mobilján, hogy a netezők miképpen vélekednek a kötetről. Ám azt is elárulom, hogy a nők sokkal többet olvasnak, mint a férfiak.

Sok olyan család van, ahol az idős szülők elhalálozása után az utódok felszámolják a könyvtárat, mert számukra az semmilyen értéket nem képvisel. Sok ilyen lomtalanító hátterű felajánlással keresik meg?

Igen, sajnos ez gyakori jelenség és nagy zavarban vagyok, amikor ilyen felajánlásokat kapok, mert a legtöbb esetben, helyhiányra hivatkozva, kénytelen vagyok elutasítani őket. Sok olyan eset is adódik, amikor előzetes egyeztetés nélkül, az emberek behoznak több doboznyi könyvet. Ekkor átnézem a köteteket, és általában találok is közöttük néhány hiánypótló könyvet, ám a többit kénytelen vagyok elraktározni abban reménykedve, hogy majd csak lesz gazdája valamikor. Szívfájdítóak ezek a napjainkra jellemző lomtalanítási akciók…

Vannak még családok, ahová belépve nem azt látni, hogy az óriásképernyő az otthon központja és büszkesége, hanem egy sok könyvespolcos, igényesen összeválogatott családi könyvtár?

Mindannyian tudjuk, hogy megváltoztak az olvasási szokások, nem csak a könyvre, de lassan már a rádiózásra és a tévénézésre is egyre kevesebb időt fordítunk. Jómagam is kevesebbet tévézek, épp csak a hírműsorok megnézésére szakítok időt, filmezni is legtöbbször a neten szoktam. Lassan már mindenki okostelefonnal rendelkezik, amellyel zsebre vághatja a világot. Ha a Föld túlsó felén élő barátnőm arra kíváncsi mit ebédelek, hát lefotózom a tányéromon lévő ételt s egy másodpercen belül már láthatja is. A közösségi média által ma már minden információ elérhető és továbbítható s a mai világban valóban csökkent a nyomtatott könyvek iránti kereslet. Sok múlik rajtunk, mert az a felnőtt aki becsüli a könyvet, gyermekeinek igenis tovább tudja adni a könyvek szeretetét. A napokban járt a könyvtárban egy idős hölgy, aki boldogan újságolta, hogy a dédunokája a napokban lesz egy éves, de gondban van, mert könyvet szeretne neki ajándékozni, csak nem tudja milyet. S amikor leporello babakönyveket ajánlottam neki, rögtön felderült az arca, hogy a picurinak is lesz már saját könyve. Idősebb, hétéves dédunokájának is, az évek folyamán mindig könyveket ajándékozott s legújabban ő olvassa dédinek a meséket. Egyszóval az igényesen összeválogatott családi könyvtár fogalma nem egészen reménytelen.

A jó könyv fogalma mindenkinek mást jelent

Meséket, ismeretterjesztő kiadványokat ír. Miért éppen a gyermekek felé fordult az írói érdeklődése?

Az első írásom 1993-ban jelent meg a helyi napilapban, amikor a mindennapjaim a hároméves kislányom körüli teendőkről szóltak. Naponta adódtak kedves kis események, amelyeket érdemes volt lejegyezni. Az akkori Bihari Naplónak volt egy családi rovata, amelynek Tóth Ági, a népszerű váradi újságíró volt a szerkesztője. Főként ebben a rovatban jelentek meg különféle jegyzeteim, rövidke történeteim. A későbbiekben, amikor a Bunyitay Vince Könyvtárba kerültem, volt egy rövid időszak, amikor Szőke Edit, a mostani Kert-ész magazin főszerkesztője volt a munkatársam. Edit akkoriban a Szemfüles című gyermeklap fölött bábáskodott és sokszor ötleteltünk azon, mi kerüljön a következő lapszámba. Akkoriban vetődött fel a gondolata annak, hogy gyerekeknek szóló történeteket és meséket írjak a lapba. Később aztán A Fürkésző című, gyerekeknek szóló  magazin is megkeresett. Az első ismeretterjesztő kiadványom ötlete akkor vetődött fel, amikor egy ötödikes kisdiák védett állatokról szóló könyvet keresett a könyvtárban s én nem tudtam kiszolgálni őt. Dolgozatot kellett írnia néhány védett állatról, de ilyen kötetünk akkoriban nem volt készleten. Megkerestem a dévai Corvin kiadó főszerkesztőjét, hogy mit szólna ahhoz, ha összeállítanék egy ilyen jellegű kiadványt s ő beleegyezését adta. Néhány hét múlva meg is jelent az ötven oldalas kiadvány, amit még másik tizenkettő követett.

Az erdők, mezők és azok kisebb, nagyobb lakói elmaradhatatlan szereplői könyveinek. Az író is így próbál időnként ki-kilépni a nagyvárosi betonrengetegből?

Minden emberben kódolva van a természet szeretete. A könyvtárból hazafelé vezető utat is a lehető legcsendesebb útvonalon teszem meg, végig a Körös-parti sétányon. Amikor csak tehetem, kirándulok s ilyenkor nagyon szeretek fotózni is. Főleg az őszi kirándulásokat élvezem, amikor gombászni lehet és különféle erdei gyümölcsöket gyűjteni. Valóban így van, ha nem jutok ki a természetbe, akkor egy-egy erdőn, mezőn játszódó történet megírásába menekülök. Írtam már mesét tegzeslégyről, kullancsról, szitakötőről, mocsári cselléről, molylepkéről, szarvasgombáról s még rengeteg más, fura kis aprólényről.

Hogyan találja ki a történeteket, a mesefigurákat? Előre megszületik a vázlat vagy lépésről-lépésre gondolja tovább a cselekményt?

Az első állatmesémet egy nemzetközi meseíró-pályázatra szántam, s ekkor kaptam rá az állatmese-írás ízére is. Amikor már több állattörténetem volt, eszembe jutott, hogy egy bizonyos témakör szerint kellene csoportosítani őket. Így született meg a Pengő bácsi kertje című kötet, amely egy gazdátlan kert boldog állatkái mindennapjaiba enged bepillantást. S ekkor kezdtem el tanulmányozni a siklók, a gyíkok, a bodobácsok, a pillangók, és egyéb rovarok életét, hogy egy kis plusz tudást is belecsempésszek a történetbe. Ami a történetek kitalálását illeti, ez nagyon változó. Van amikor megpillantok egy árnyékban szunnyadó virágbogarat, ami rögtön beindítja a fantáziámat és csak akkor ülök le írni, amikor már teljesen „kész vagyok” a történettel, majd „pihentetem” és másnap újraolvasom. S ha akkor is úgy érzem, hogy minden szó a helyén van, ez marad a végleges változat. Ám gyakran előfordul, hogy átírom az egészet… Kosztolányi írta valahol, hogy egy történet alakulása mindig attól függ, hogyan esik a lámpa fénye a papírra…

Mit javasol annak a kisdiáknak, aki meseíró szeretne lenni?

Már kisdiákként is csodálattal bifláztam a könyvekben szereplő írók neveit, szívesen lapozgattam a könyveket és különféle képes magazinokat. Érdeklődő gyerek voltam, szerettem fantáziálni és néha, különféle történetek kitalálásával szórakoztattam magam, ezen kívül imádtam levelezni. Sok külföldi levelezőtársam volt, s a rengeteg levélírás következményeként, egy bizonyos fokú íráskészségre tettem szert. 17 éves lehettem, amikor első ifjúsági regényemet vetettem papírra. Ezt az írást csak a barátnőmnek mertem megmutatni, aki jót derült rajta. Aztán évekig nem írtam semmi mást, csak a szokásos leveleket. Majd 28 éves koromban, barátnőm bíztatására bekopogtattam az egyik szerkesztőség ajtaján, s attól kezdve csak tőlem függött, hány írásra van időm és energiám. Én úgy gondolom, hogy aki arra hivatott, hogy meseíró legyen, előbb-utóbb úgyis azzá fog válni. Ha az ember ráérez az olvasás és az írás örömére, úgyis szakít magának időt ezekre a tevékenységekre. Legyünk nyitottak, ragadjunk meg minden lehetőséget annak érdekében, hogy új élményeket szerezzünk, s az új tapasztalatokat magunkon átszűrve, adjuk át azoknak, akik kíváncsiak rá. A legfontosabb az, hogy legyünk alázatosak és kitartóak, és ne vegye el a kedvünket az, ha nem jár sikerrel minden próbálkozásunk. Mert ahogy azt mondani szokták: célozzunk meg egy távoli csillagot, és akkor biztosan eljutunk a holdig!

Fábián Tibor

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé.