Megint szegényebbek lettünk, elment egy kivételes ember. Váratlanul. Saját döntése volt, talán soha nem tudjuk meg, hogy mi történt, miért szánta magát erre az utolsó lépésre.
Súlyos betegen, de még komoly terveket szövögetett. Bogdán László roma származású politikus, több cikluson át a magyarországi Cserdi polgármestere, roma polgárjogi aktivista – írja róla a Wikipédia. De sokkal több volt ennél. Egy kivételes ember. Egy kivételes cigány ember. Nem véletlenül írom így, hiszen ő is, mint minden cigány, szinte kikérte magának, hogy őt bárki is romázza. Ők vállalják az előbbi, származásukat kifejező szót. Mi, a „fehér társadalom’’ romázunk, a lelkiismeretünket nyugtatgatjuk (valós, vagy csak fennen hangoztatott), szociális érzékenységünket, megértő elfogadásunkat fitogtatjuk eme kifejezéssel. Meg persze, azt hiszem, kötelező is a szóhasználat, nyilván mindenféle projektben, kongresszusokon civilizáltabban hangzik. Hát, a dolgok nem ezen múlnak...
Napok óta szomorú vagyok. Napok óta készülök megfogalmazni a személyiségével és az általa megvalósított, nem mindennapi történettel kapcsolatos gondolataimat, de nehezen fogtam hozzá. Féltem, most is félek, hogy nem találom a szavakat.
A cserdi Bogdán László neve mifelénk kevésbé ismerős, kevesen tudták, hogy él Magyarországon egy remek ember, aki a cigánysággal csodákat művel. Én sem tudtam róla sokáig. Pedig az, amit megvalósított hosszú évek kitartó küzdelmével, példamutató, és azt bizonyítja, hogy nincsenek elveszett ügyek.
Soha nem tagadta a múltját, mi több, a legkiterjedőbb részletességgel mesélt a gyermekkorában megélt mélyszegénységről. Arról, hogy a dögkútból felhozott, kidobott állattetemekből főztek.
„Mi nem születtünk igénytelennek, én cigányként nem azért mentem a dögkútra, mert igénytelen állat vagyok. Nem volt más választás.”
Azt sem tagadta, hogy a többiekkel együtt lopni járt, mert élni kellett.
„De annak a tyúknak rágós volt a húsa, mert másnap szégyelltük magunkat.”
Hosszú út vezetett ebből a kilátástalan helyzetből arra a szintre, ahol emberhez méltóan lehet élni. És ahonnan már másokért is tenni lehet. Tisztességes, becsületes, értelmes élethez való igényeket ébreszteni, helyzeteket teremteni.
„Sokkal jobb most így élni, hogy az ember megtalálta azt a mezsgyét, amit úgy hívnak, hogy tisztesség, és nem kell arról letérni.”
Nem véletlenül idézem, hiszen a saját gondolatai pontosabb képet adhatnak róla, mint bármi, amit én írhatnék. A faluja valamikor a bűnügyi statisztikák élén járt, ma szinte teljesen megszűnt a bűnözés, az emberek dolgoznak, önfenntartó, megbecsült termelők, tanulnak, könyvtárat működtetnek. Nem olyan rég arról beszélt, hogy már egy cigány egyetemista lánnyal is büszkélkedhetnek. De ennek is megvan az előzménye. Évekkel ezelőtt gondolt egyet, és elvitte egyetemi látogatásra a falubeli cigány lányokat. Felmutatott egy lehetőséget.
„Lehet választani tizenhárom-tizennégy évesen a továbbtanulás vagy a szülőszoba közt.”
Fogta a cserdi fiatalokat, és a szüleikkel együtt elment börtönt „nézni”. A legkíméletlenebb valóságot, helyzeteket ismertette meg velük. Sok támadás érte az eszközei miatt, de az idő őt igazolta. Nehéz lenne itt most mindazt felsorolni, amit éveken át tett, és én csak száraz információkat közvetíthetek. Igazából látni és hallgatni kell őt. Az, ahogyan ez a végtelenségig hiteles, tiszta, nagyszerű ember a megtett útjairól, terveiről beszélt, több, mint lenyűgöző.
Bebizonyította, hogy nincsenek lehetetlenek, hogy mindannyian egyenlőnek születünk, csak nem egyforma körülmények közé, nem azonos esélyekkel. Mégis, sok minden megváltoztatható. Elszántan harcolt azért, hogy a cigányokat is vegyék emberszámba, de pontosan tudta, hogy ehhez elsősorban maguknak a cigányoknak kell megtenniük a legfontosabb lépéseket. És akkor talán megértőbb, elfogadóbb lesz velük a társadalom.
„Mi képesek vagyunk kopogtatni, de akkor tessék ajtót nyitni! Ne mindig engem akarjanak integrálni.”
És igen, fontos lenne megérteni végre, hogy sokszínű, többkategóriájú népcsoporttal állunk szemben, akikhez a megfelelő eszközökkel megtalálhatóak az utak. De kellett ehhez egy ilyen kivételes ember, aki cigánynak született, de mindvégig magyarnak is vallotta magát, aki tudott a nyelvükön beszélni, mert közéjük való volt, és akit követtek, mert példamutatóan, hitelesen élt. Önzetlenül, másokért.
Minden élet veszteség, de egy ilyen csoda pótolhatatlan, az ilyen emberek nem véletlenül születnek közénk. Sokan gyászolják, cigányok és nem cigányok... Csak remélni lehet, hogy lesz folytatása mindannak, amit elkezdett, hogy kerülnek, akik nem hagyják veszni az álmait.
László Zsuzsa / Háromszék