Harminc éven belül több műanyag lesz a világ óceánjaiban, mint hal – áll a Világgazdasági Fórum előrejelzésében. A tengerekbe jutó műanyaghulladék, amely olyan hatalmas kiterjedésű szigetekké állt össze szerte a földön, hogy az már a hajóközlekedést veszélyezteti, a bolygó egyik legfontosabb környezetvédelmi problémájává lépett elő. De itt többről van szó, mint a vizeket elcsúfító zacskók és PET-palackok tömegéről. Több tanulmány is kimutatta nemrégiben, hogy még a tengerek mélyén élő halak nagy többsége (73 százaléka) is rengeteg műanyag-mikroszemcsét nyel le, amely nemcsak őket ölheti meg, de a kifogott halakkal a mi tányérunkra is kerülhet.
Eddig is sejthető volt, hogy a felszínen úszó halak nagy mennyiségben fogyasztanak műanyagot, hiszen az is lebeg a vízen. Arra azonban senki sem számított, hogy a mélyebb rétegekben, az úgynevezett mezopelágikus zónában (200–1000 méter mélyen) élő halakhoz is ilyen hatalmas tömegben jutnak le a műanyaghulladékról leszakadozó apró szemcsék.
Ezek a közepes mélységben élő halak jelentik az óceánok biomasszájának nagy részét, és ily módon a nagyobb ragadozó halak és emlősök (például a tonhal, a cápák és a lazac) fő táplálékforrását adják. A nagyobb testű halak között pedig sok olyan fajt találunk, amelyek a halászat fő célpontjai. Márpedig ha a műanyag a táplálkozási hálózat alacsonyabb szintjein bekerül az állatok szervezetébe, akkor onnan megállíthatatlanul továbbjut a magasabb szintekig, egészen a csúcsragadozóig – legyen az a cápa vagy éppen az ember.
A legtöbb mezopelágikus hal csak napközben tartózkodik a 200 méter alatti mélységekben. Éjszakánként felúsznak a sekélyebb zónákba, mert ott több a táplálék – de a műanyag is. A tengerbiológusok e viselkedésüket eddig nem vették figyelembe, amikor a műanyag-szennyezettségüket próbálták megbecsülni. Most azonban az Ír Nemzeti Egyetem szakemberei által vezetett kutatócsoport ténylegesen is mintát vett a mezopelágikus halakból. Az Atlanti-óceán egy távoli pontján, a kanadai Új-Fundlandtól keletre fogtak ki 233 halat a közepes mélységű vizekből, és megvizsgálták bélcsatornájukat, műanyagszemcsék után kutatva. Azért utaztak ilyen messzire ahelyett, hogy a könnyebben megközelíthető part menti vizekben horgásztak volna, hogy képet kaphassanak arról, hogy az emberi szennyezés milyen hatást gyakorol a lehető legtávolabbi vizek élővilágára.
A kutatás vezetője, Alina Wieczorek úgy véli: „A kutatás fő üzenete számunkra az, hogy a szennyezésünk immár elérte az óceánok legmesszebbi területeit is, a műanyag pedig már az olyan kulcsfontosságú ökológiai szereplőket is károsítja, mint a mélytengeri halak” – idézi a tengerbiológust az Oceans Deeply internetes magazin.
A korábbi hasonló vizsgálatok nem mutattak ilyen mértékű szennyezettséget. Eddig úgy hitték, hogy a mélytengeri halak mindössze 10–35 százaléka tartalmazhat műanyagot, de most sokat fejlesztettek a béltartalom összetételét elemző laboratóriumi módszereken, így már azokat a műanyagdarabkákat is fel tudják fedezni, amelyek korábban elkerülték a figyelmüket. Ezáltal kiderült, hogy a szennyeződések ötödéért az elképesztően kicsi méretű mikrorostok a felelősek. Ezek a rostok a műszálas ruhaanyagokról és a nejlon halászhálókról válnak le. Minden egyes mosáskor mikrorostok százai töredeznek le a műszálas ruhaneműkről, majd a csatornákon, folyókon, folyamokon keresztül utat találnak a tengerekig, óceánokig.
E projektben nem vizsgálták azt, hogy a lenyelt műanyagrészecskék milyen hatást gyakorolnak a halak egészségére, de a kutató elmondta, hogy ettől nehezebben tudnak táplálkozni, súlyt veszthetnek, gyulladások keletkezhetnek a szervezetükben, illetve mérgezést is kaphatnak. De a jelenségnek ennél mélyrehatóbb ökológiai következményei is vannak. A mélytengeri halak azáltal, hogy éjszakánként a felszínhez közel táplálkoznak, majd nappal mélyebbre merülnek (és ott ürítenek székletet), fontos szerepet játszanak a tápanyagok mélybe szállításában. Ha műanyagot esznek, akkor azt viszik a mélybe, így lassan az óceánok minden rétege szennyezetté válik. Nemrégiben fedezték fel, hogy már a legmélyebb óceánfenéken is találni emberi műanyaghulladékot.
Egy másik, szinte egy időben megjelent tanulmány szerint hasonlóan szennyezettek műanyaggal a makrélák és az őket fogyasztó fókák is. És mint tudjuk, makrélát az ember is eszik. Ehhez a kutatáshoz fogságban – állatkertekben, vízi vidámparkokban – tartott kúpos fókák székletét és az ő etetésükre beszerzett, az Atlanti-óceánban vadon fogott makrélákat vizsgáltak. A kutatók szerint ennek a megközelítésnek az az előnye – a fogságban tartott fókák kényelmes hozzáférhetőségén túl –, hogy ezáltal elkülöníthető a közvetlenül megevett és a másodlagosan, tehát a prédaállatok bélcsatornájában lévő műanyagok mennyisége. Minthogy a fókák medencéjének vizében nincs műanyagmikrorost, az csak a halból kerülhet a fókába. És így is történik, az eredmények szerint a székletek felében találtak műanyagot, amely a makrélák harmadából származott. Ezek a mikrorostok általában etilén-propilént tartalmaztak, és 1,5–2 milliméter hosszúak voltak.
A nagy kérdés persze az, hogy a halakból mennyi műanyag jut a tengeri ételeket fogyasztó ember szervezetébe, s ott mit okoz. Nos, ez az, amit még senki nem tud.
Molnár Csaba / Magyar Nemzet