Alexandru Gussi: Harmincévnyi /ön/mérgezésAz 1989 utáni átmenetre vonatkozó bármilyen politikai történelemírás a Nemzeti Megmentési Fronttal (FSN) kezdődik, és azzal a megjegyzéssel érhet véget, hogy az ebből közvetlenül vagy közvetve kivált pártok uralták és uralják még mindig a politikai életünket.

És az is igaz, hogy még mindig a posztkommunista köztársaságunk alapítója (Ion Iliescu – E-RS) számára oly kedves „eredeti demokrácia” projektet megkoronázó „Fronton belüli” pluralizmusról beszélhetünk. A Front látszólag Ion Iliescut hagyta örökségként a mai Szociáldemokrata Pártra, a Modrogan utcai központi székházat a Nemzeti Liberális Pártra és egy alkotmányt mindannyiunkra. Írásomban mégis azt igyekszem majd érvekkel alátámasztani, hogy a FSN nevű szervezet mindig hamis célpont volt, és ezért új történelmi és politológiai perspektívából kell az átmenet kezdetére tekintenünk.

A Nemzeti Megmentési Front mint politikai fikció

Február 6-án volt 30 éve annak, hogy a FSN politikai pártként bejegyeztette magát a bíróságon, de akkor csak egy jogi és szimbolikus fikció volt, és sokáig az is maradt. Intézményi szempontból a FSN az államból születik meg a CFSN (Nemzeti Megmentési Front Tanácsa) 1990. január 23-i döntésével, és jóval a május 20-i választás után sem válik el tőle különösebben. A FSN egy politikai fikció, mely az állam kontinuitásának választási legitimálását teszi lehetővé. A kommunizmustól meg nem tisztított román állam nem szülhetett autonóm politikai pártot. A FSN az állam intézménye volt, nem pedig párt.

Függetlenül attól, hogy az 1989-es forradalmi momentum melyik változatának a hívei vagyunk, a FSN-t annak a – szinte a választási logóra, a rózsára redukált – szimbolikus valóságnak tekinthetjük, amelynek május 20-án sikerül az ellenkezőjévé változtatnia a forradalmi legitimitást: a kommunista állam elitjeinek elfogadásává. Az akkori manipulálás abban áll, hogy a rózsára szavazók többsége nincs tudatában annak, hogy ezzel csak megerősítik a kommunista állam elitjének a monopóliumát az átmenet üteme és az állami vagyon elosztása felett. De egy (ön)manipulálás akár a mai napig is folytatódhat, ha a FSN-t politikai pártként elemezzük, és nem állami entitásként.

Kormányzás manipuláció révén

A manipuláción keresztüli kormányzás a posztkommunista átmenet kezdetének egyik jellemzője. A leghatékonyabb propaganda nem egy sor álhírből készül, hanem a cél eléréséhez megfelelően összeállított igazságokból. A cél legitim is lehet, általában ez vonatkozik a választási propagandára a demokratikus országokban. De a cél természetétől függetlenül a propaganda illegitimmé válik, amikor manipulatív, amikor manipulációt alkalmaz. A manipulálást itt olyan módszerként határozzuk meg, amellyel egy egyént vagy egy csoportot olyan cselekedetek megtételére bírnak rá, melyek hatása mind a szándékukkal, mint pedig az őt/őket meghatározó érdekekkel és értékkel ellentétes. A manipuláció nem kerülheti el a rendszerszerű hazugságot, nem hagyhatja ki a módszeres félrevezetést/intoxikálást, ugyanis egy hamis univerzum felépítését feltételezi, még ha nagyon rövid időre is. Ez teszi lehetővé a döntéshozás eltorzítását.

A posztkommunista Romániában kiemelt hatalomgyakorlási módszer volt a manipuláció, mert már 1990 első napjaitól kezdve létezett egy három elengedhetetlen alkotóelem által meghatározott kontextus:

Az állam elnyomóképességének eltűnéséből származó szabadság. A forradalom hirtelen bekövetkező felszabadulást eredményezett. Az állam egy bizonyos forradalmi legitimálási forma miatt már nem állíthatta helyre az elnyomó rendszert. Így nem maradt számára más lehetőség, mint a felszabadult energia eltérítése, hogy az ne vezessen az állami struktúrák kontinuitásának egy igazán szabad választás alapján kialakult többség általi megkérdőjelezéséhez.

A bizalmi tőke. Különösen Iliescu és általában véve az új vezetőség a totalitárius rezsim alóli felszabadulás csodájában való részvételük aurájával rendelkezett. A bizalmi tőke a titokzatos terroristák feletti győzelemből származó forradalmi legitimitásnak és a helyzet sikeres stabilizálásából következő legitimitásnak az egyedi kombinációjából származott.

A források összpontosítása. Elsősorban a médiaforrásoké, általában véve pedig a hatalom cselekvőképességéé a társadalom minden területén. A televízió monopóliuma biztosította az állami propaganda számára, hogy nevetségessé tegyen bármilyen más disszidens hangot. A források ellenőrzésének monopóliuma lehetővé tette, hogy a FSN-vezetők populista diskurzusát tényleges döntések kövessék.

Ez a három alkotóelem biztosította egy hamis univerzum felépítését. A hamis univerzum pedig nemcsak a politikai színpad FSN – voltaképpen a kommunista állam – általi uralásához vezetett el, hanem emberformáló szerepe is volt. A felszabadult lakosság első lépései olyan úton történnek, mely a változásról alkotott idilli elképzelést ötvözte a kommunista rezsim politikai kultúrájának elemeivel.

Ennek a hamis univerzumnak a következő években bekövetkező szétesése drámai következményekkel jár a románok állami intézményekbe vetett bizalmát illetően. A FSN-t gyorsan faképnél hagyják. Ám megmaradnak – a látszólag a FSN által és annak támogatására, de valójában az ez által új értelmet szerző – állami propagandaapparátus által kitermelt politikai kultúra következményei. A FSN eltűnik, a fészénizmus viszont kollektív kórtünetként megmarad: ez pedig az illúzió, hogy a szocia­lizmus ígéretei a posztkommunista korszakban beteljesíthetők. És főként, hogy ezen illúziók elérése érdekében a cél szentesíti az eszközt. Így aztán a posztkommunista állam bátorította a társadalmi erőszakot: a bányászok rajtaütései csak egy részét képezték az ellenzékkel szembeni társadalmi mozgósításnak, melyet úgy kezeltek, ahogy a leninizmus az osztályellenséget. Miután a december 22-i CFSN a kommunizmus áldozataival legitimálta magát, néhány hónap alatt ezek az új rendszer imázsbeli, de fizikai áldozataivá is váltak. Létrejött egy régi struktúrák által kiszolgált új rezsim.

Újabb fantomszervezet

A FSN legitimáló eszköz a nem „kommunizmustalanított” állam számára. Ma már szinte semmi sem létezik abból, ami 1989 decemberében és 1990 folyamán a románok nagy többsége számára nyilvánvalónak tűnt. A nagy manipulálás létezését a civil és politikai ellenzék már 1990 első hónapjaiban leleplezte. De ez a leleplezés már nem volt elegendő.

Ma elmondhatjuk, hogy annak a manipulációnak az egyik alapvető vektora éppen az a gondolat volt, hogy a FSN létezik, döntéseket hoz, kormányoz. Közvetlen ellenfelei tudták, hogy nem a FSN-vel, hanem a „kommunizmustalanítás”, a lusztráció bármilyen formáját elkerülni akaró egész államapparátussal harcolnak. Az ellenzéket támogató közvélemény viszont a hatalom által kínált fogalmak mentén gondolkodott: a FSN áll szemben a kommunistaellenes ellenzékkel. Ami például oda vezetett, hogy helytelenül dekódolta a bányászok 1991. szeptemberi érkezését, örült a FSN-t vezető Petre Roman bukásának, miközben ennek az igazi mozgatója éppen az állam vezetője, Ion Iliescu volt, aki akár a FSN nélkül is képes hatalmon maradni.

A FSN 1992-es választási veresége távolról sem volt elegendő a kormányváltás kikényszerítéséhez. Az állam létrehozott egy újabb fantomszervezetet, a Nemzeti Megmentés Demokrata Frontját (FDSN), amely a maga három rózsájával megnyeri a választást. A Román Televízió és a FSN-ellenes, de FDSN-pártivá lett vezető napilap, az Adevărul segítségével, az állami intézmények támogatásával Ion Iliescu új pártja és maga Iliescu is alig néhány hónappal később újabb választási legitimálást szerzett.

Az 1992-es momentum még világosabban láttatja az 1990-ben történteket, illetve rávilágít a FSN és az állam viszonyára. A FSN és a FDSN – mindegyik a maga idejében – az államon belül ténylegesen birtokolt hatalom választási megerősítésére létrehozott projekt volt. Olyan hatalomról beszélhetünk, amely csak látszólag fogadta el, hogy szükség van a választási versengés bizonyos formájára. Ez egy torz verseny volt, mert nem csak a politikai pártok sorakozhattak fel. A pártoknak az állammal kellett versenyezniük. Azzal az állammal, amely egy vagy több pártot is létrehozott, hogy biztosíthassa a politikai és katonai neonómenklatúra nyugalmát.

1989 előtt állampártról beszéltünk, olyan politikai rezsimről, amely arra az eszmére épült, hogy a Román Kommunista Párt a vezető erő. Az egypártrendszer szükségtelenné válik az állampárt kiszolgálói számára, akik 1989 decemberében átveszik a hatalmat. A párt- és állami apparátus az új forradalmi hatalom apparátusává alakul át. A posztkommunista állam az igazi örököse a Román Kommunista Pártnak, és hét éven keresztül (1989 decemberétől 1996 decemberéig) fel sem merül a „kommunizmustalanítása”. Nem egy monolitikus államról van szó, létezik egy belső politikai dinamika, de olyan erődnek minősül, amely intézményi kultúrája, a demokratikus intézmények és az igazságszolgáltatás tartalmatlanná tétele révén fellegvára a demokratizálás megakasztásának.

Ennek az államnak az intézményeit a FSN-n, majd a FDSN-n keresztül uralmuk alatt tartók többé nem fogadják el egy vezető párt létezését, hanem magát az államot alakítják politikai szereplővé. Következésképp a látszólagos alkalmazkodás a demokratizáláshoz az állampártról a pártállamra való áttérést leplezi. Egy olyan jelenséget, amely segíthet megértenünk sokat pszeudo-pártrendszerünk későbbi alakulásából.(contributors.ro/eurocom.wordpress.com/ Háromszék)

2 hozzászólás

  1. antal m.

    Genszteri, /i. Iliescu fővezér/ nagy hatalmú vezetők közvetítő szerepet töltöttek be a nép és a kialakított rendszerben.

    Válasz
  2. TÓDUCZ

    A romák valóság panorámás freskója!

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük