1940. augusztus 30-án született meg a második bécsi döntés, melynek értelmében Magyarország visszaszerezte Romániától a trianoni diktátum által elcsatolt Észak-Erdélyt.

1940. szeptember 13-án örömünnep volt Sepsiszentgyörgyön. A Magyar Királyi Honvédség szeptember 5–13-a között ellenőrzése alá vonta Erdély északi részét, s bevonult főbb településeire. Sepsiszentgyörgyre szeptember 13-án vonult be egy gyors hadtest, mely ünnepélyes fogadtatásban részesült, a helyőrségi csapatok szeptember 21-én érkeztek, ahol ünnepélyes keretek között és székely népviseletben fogadták Horthy Miklós kormányzót. Ezzel megkezdődött a „kis magyar világ” négyéves időszaka, ami Észak-Erdélynek gazdasági, kulturális, demográfiai fellendülést hozott.

A brassói és hétfalusi magyarság az elmúlt húsz év alatt tapasztalta a román elnyomást, így tömegesen menekültek Sepsiszentgyörgyre, Csíkszeredába és Kolozsvárra. A szeptember 21-ikei magyar bevonulás alkalmából Sepsiszentgyörgyön tiltakoztak a második bécsi döntés azon kitétele ellen, hogy Brassót és Hétfalut nem csatolták vissza Magyarországhoz.

A mellékelt két fényképen jól látható a brassóiak, és a hétfalusiak (nem „Szecsele” és nem „Négyfalu”) tiltakozó felvonulása, valamint a tiltakozó táblák felirata: „Hétfalut vissza!!!”, „Csángómagyar testvéreinket Magyarhonba vissza!”, „Brassói és környéke, menekültek”. Hétfalu, mint egykori székely határőrség, a Székelyföldhöz tartozott, csak a „800 éves autonómiának” örvendő brassói szász vezetés kebelezte be gazdaságilag és kulturálisan, keményen kizsákmányolva őket. És a lényeg az volt, hogy minél jobban tönkretegyék a székelyföldi intézményes kapcsolataikat.

Ezeket a szándékokat az új román rendszer a második világháború után véglegesíti. A második világháború után, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában lényeges hétfalusi kolónia maradt, ők alapították meg mindkét városban az evangélikus egyházat. Ha Brassó és Hétfalu is visszakerült volna legalább négy évre, ma másabb lenne a barcasági magyarság nemzeti tudata, gazdasági és kulturális élete. A sok megfélelmítés lassan az identitásuk sorvadásához vezetett, fájdalmasan nézhetjük azt, hogy napjainkban boldogan kúsznak az asszimiláció nagy ígéretei felé.

A hatalmas revíziós siker ellenére a Teleki-kormány nem adta fel a lehetőségét annak, hogy a későbbiekben Dél-Erdélyt is megpróbálja visszaszerezni; ennek tudható be, hogy a kormányzat sokáig meggátolta az új határokon kívül rekedt 200 000 fős magyar kisebbség repatriálását. Az utólagos kiigazításokkal Románia 43 492 négyzetkilométer területet átengedett Magyarországnak. Az 1941 évi népszámlálás alapján Észak-Erdély lakossága 2 460 000, melynek 56,6 százaléka magyar, 43,5 százaléka román és 1,9 százaléka német. A Romániánál hagyott Dél-Erdélyben mintegy félmillió magyar ajkú lakos kényszerült maradni.

Közben megindult a magyarok „népvándorlása” a visszacsatolt részekre, nemcsak Dél-Erdélyből, de Románia más területeiről is. Ők részben rokonoknál, ismerősöknél találnak szállásra, másokat iskolai internátusokban és különböző intézmények vendégszobáiban helyeznek el. 1944 márciusáig 221 ezer észak-erdélyi román menekült Romániába, 1938-1944 februárja között 190 ezer dél-erdélyi magyar Magyarországra. 1938-tól mintegy 12 ezer magyar a román hadsereg sorozása elől menekült át, százezren pedig mintegy fél év alatt költöztek át 1940 végén és 1941 elején.

A román nemzetpolitika céljai 1940-44 között: 1) Dél-Erdély minél alaposabb megtisztítása a magyaroktól, etnikailag homogén Románia létrehozása. 2) Nichifor Crainic propagandaminiszter és Sabin Manuilă demográfus, a román statisztikai hivatal elnöke lakosságcsere tervét is kidolgozta 1941-ben Ion Antonescu államvezető jóváhagyásával, amely szerint Románia 3,5 millió nemzetiségi lakostól szabadult volna meg. Mihai Antonescu 1941. június 17-i minisztertanácsi ülésén a következőket mondta: „nemcsak a zsidókat, de az összes nemzetiséget illetően az idegen elemek teljes és erőszakos eltávolításának politikáját fogjuk követni.” 3) Megtiltották a magyar nyelv nyilvános használatát 1941 májusában több helyi rendelettel, például a Zsil-völgyében, Temesváron, Tordán. A legtöbb hivatal falára ki volt függesztve, hogy csak románul szabad beszélni. 4) Megtiltották a magyar nyelvű telefonbeszélgetést, ha magyar beszédet hallottak a lehallgatók, legtöbb esetben megszakították a vonalat. A leveleket felbontották, ha magyar nyelvű volt, nem mindig kézbesítették, és az általános magyarellenes hangulat miatt az utcán sem volt ajánlatos magyarul beszélni. 5) Embertelenül bántak a magyarokkal a katonai és munkaszolgálat során, általában nehéz fizikai munkára osztották be őket. 1942-ig nem vitték ki a magyar fiatalokat frontszolgálatra, utána egyre több magyar került a keleti frontra a román hadsereggel, őket meg az első vonalba tették, hogy az oroszok lemészárolják. 6) Gyakran jogtalanul szállásoltak be magyarokhoz román menekülteket. 7) Megalapozatlanul indítottak hadbírósági eljárást magyarok ellen, vagy indokolatlanul súlyos büntetést szabtak ki rájuk. 8) Módszeresen próbálták őket anyagilag tönkretenni túladóztatással, önkényes bírságokkal, gazdasági szabotázs címén indított eljárásokkal, kiéheztetésel. Rendőri-csendőri osztagok járták a falvak magyar háztartásait, és sok embertől elkobozták a készleteiket.

Ezen elvek mai „modern” változatát naponta tapasztalhatjuk, temetőink, iskoláink, egyetemeink esetén is. Márton Áron püspökünk előre látta jövőnket, Csőgör Lajosnak, a Bolyai Egyetem első rektorának 1945-ben ezt mondta: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.”

dr. Bencze Mihály