Szentegyháza, 1978 – Központi áruház

A kommunizmus időszaka mindenféle szempontból, a társadalom minden területén annyira ellentmondásos volt, hogy annak híven való bemutatása terjedelmes tanulmányokat igényelne! Mivelhogy én nem tanulmányt, hanem egyetlen történetet szeretnék megírni, ezért csupán az egyik napról a másikra való túlélés aprócska részletével foglalkoznék.

Aki nem élte át azt a korszakot, annak logikailag nagyon egyszerű az, hogy ha van pénzed, akkor semmi akadálya annak, hogy élelemhez juss.

De ez abban az időben nem így működött, ugyanis nem lehetett élelmiszert kapni még pénzért sem, illetve nem lehetett ember eleibe való betevő falatot kapni! Az üzletek polcai roskadoztak az ürességtől, de azért voltak rajtuk lecsókonzervek, csúnya, veres színűmű párizsi, ehetetlen halkonzervek, szójából készült túró, fagyasztott hal, ami szintén ehetetlen volt. Ha igazságosak akarunk lenni volt még gyümölcs és savanyúságbefőtt. Felhígított üveges tej akkor, ha már hajnalban sorban álltál, pergelt árpakávé, gyomorkaparó kristályvodka és olyan sör, hogy ivás közben majd megfojtott, amikor ment le a torkodon!

Hadd ne felejtsük ki a legfontosabbat: a kenyér porcióra, a vaj szintén, amiből havonta egy járt, de azt is margarinnal keverték! A disznó és marhahús szintén porcióra és gyakran összeverekedtek az emberek a mészárszék előtt.

Nem arról volt szó, hogy haltunk éhen, mert azért arra vigyáztak, hogy a dolgozó nép éppen ne haljon meg, mert akkor ki dolgozna, ki teremtené meg a javakat és ki tapsolna, amikor Ceauseszku elvtárs beszédet mond vagy meglátogatja a dolgozó népet?! Arról van szó, hogy az élelmiszer kevés volt és az a kevés is silány minőségű!

A legnagyobb ellentmondás talán ott mutatkozott meg, hogy minél keményebben sanyargatták a néptömeget, az annál hangosabban éljenzett és tapsolt a diktátornak és kormányának!

Ezek az ellentmondásos helyzetek további még furcsább szokásokat szültek. Ha például orvoshoz kellett menned, bármilyen híres professzorhoz, nem pénzt kellett vinned, mint manapság. Egy kiló szemes babkávéért, ha félhalott voltál is feltámasztottak! Szívesen fogadták a doktor urak a füstölt házikolbászt, sonkát, házi szalonnát, szilvapálinkát, frissen vágott tyúkot és nyulat, sajtot, két-három kiló borjúhúsért nagyon hálásak voltak és lelkiismeretesen gyógyítottak. Igaz lassacskán már a gyógyszerek is annyira elfogytak, hogy Sükösd doktor úr üzemi orvosunknak, (nyugodjék) nem lévén más alternatívája, szenteltvizet kért a plébános úrtól (szintén nyugodjék), aki akkor még kerékpárral közlekedett!

A következő megállapításom szintén ide tartozik, miszerint ott, ahol egy maroknyi félművelt, hamis eszmék között tévelygő, huszonhárommillió embertársát ilyen állati sorsban tudta tartani, ott valami nagy bajnak kellett lennie. Nyilván a többséggel!

Hát kérem, a fentebb felvázolt körülmények között töltögettük napjainkat a szebb idők reményében, azzal áltatván magunkat, hogy rossz után jó következik, de később kiderült: a rossz után még rosszabb következett!

Egyszer arról kaptunk egy fülest, hogy az ünnepekre Szentegyháza legnagyobb élelmiszerüzletébe Pártunk és Kormányunk hathatós közbejárására gazdag élelmiszerszállítmány érkezik a dolgozó nép számára. Ez az értesülés természetesen olyan titkos volt, hogy „ne mond senkinek”! Természetesen kimentünk a feleségemmel korán reggel az üzlet elé sorbaállni, mert ugye ha csak egy kilót adnak egynek, akkor ketten már két kilót vihetünk haza. Illetve bármilyen más áruból dupla porciót. Hogy semmit ki ne felejtsek, előre beharangoztuk a gyermekeknek a nagy eseményt: ma ebédre nagyon finomat eszünk gyermekek! – mert ezek a gyermekek is minél kevesebb volt az eklézsia, annál jobb étvággyal és termeszi szorgalommal ettek!

Tehát az értesülés annyira volt titkos, hogy amire elfoglaltuk helyünket a sorban, voltak már ötvenen előttünk! Ez nem jelentett okot az aggodalomra tudván tapasztalatból, hogy nekünk is jut is, marad is.

A sorban állásról is lehetne érdekes tanulmányt írni, véleményem szerint van annak jó és rossz oldala is!

Ha eltekintesz az egyhelyben való vesztegelés unalmas voltától, pár lábra taposástól, enyhe lökdösődéstől és ritkán elhangzó káromkodásoktól, a sorban állást meg lehet szokni, sőt meg lehet szeretni. Mert, mondjam a jó oldalát is, hogy ha több időt töltesz el egy közösségben sokszor órák hosszát, annak a közösségnek megnyílik előtted a lelke. Megismered mindenki búját, baját, örömét, parázna és politikai vicceket hallhatsz, habár az utóbbiról csak füledbe suttogva veszel tudomást, mivel a sorállásnak is megvoltak a külön besúgói! Nemcsak szórakozni vagy híreket felszedni lehetett ott, hanem ötven embertől ötvenféle dolgot tanulni, még a legbutábbtól is! Főleg élelmiszerek beszerzési módjáról és elkészítéséről kaphattál hasznos útmutatásokat. Volt, aki széket vitt s volt, aki könyvet olvasott vagy kötött, de olyan is akadt, aki közben bement kocsmázni, de azt nem mindig engedték vissza a helyére!

Azon a nevezetes napon, amikor megérkezett a várva várt áru a teherkocsin, elhúzták a ponyvát és kezdték leszedni azt, az emberek csalódottsága a tetőfokára hágott. Azon az ünnep előtti napon a szentegyházai dolgozó népnek, Pártunk és Kormányunk a következő fajtájú élelmiszert küldte: mű párizsit, messzire szagátárasztó fagyasztott halat ládákban, lecsókonzerveket, tisztára letakarított marha és disznócsontokat! A legfelháborítóbb áru négy sűrűrácsú konténerben tárolt, megszámolhatatlanul sok csirkeláb volt!

Még a legjámborabb és vallásosabb ember is elkáromkodta magát, a legindulatosabb szókimondóbb pedig azt tanácsolta, hogy szórjuk szét az úttesten a tyúklábakat, mert azt csúfságból küldték nekünk! Én akkor tapintatosan megveregettem vállát és a milícia épülete felé mutattam ahol négy egyenruhás állott és figyelt felénk! Ennél több nem is kellett neki, de mindenki vette a lapot és elfojtott káromkodással, tekintetükből sütő gyűlölettel oszlottak szét ki-ki dolgára.

– Gyere, menjünk mi is haza! – kért a feleségem szomorúan.

Nekem ehhez nem volt nagy kedvem, mert az jutott eszembe, hogy a gyermekeknek valami különleges finomságot ígértünk és azt most ők nagyon várják. Olyan hirtelen támadt a mentőötletem, mintha valaki küldte volna. Visszaemlékeztem, hogy a hadseregnél ismertem egy derék magyar szakácsot, aki annyira ötletes volt, hogy bármilyen silány alapanyagból tudott finom ételt előállítani, még csirkelábakból is!

– Várjál meg kérlek, én bemegyek az üzletbe!

Amikor újra találkoztunk  egy szatyor tyúkláb szerzeményemmel, ami olcsó volt ugyan, de nem valami étvágygerjesztő-, asszonyom azt hihette, hogy elment az eszem.

– Te mit akarsz azokkal az undok lábakkal? – kérdezte hitetlenül.

– Bízzál bennem és ne érdeklődj többet, hanem küld el a gyermekeket játszani. Vásároltam még egy kiló finomlisztet, egy hecsedlilekvárt és egy doboz margarint. Te abból készíts, kis kiflicskéket, én addig megfőzöm a főfogást!

– Mi lesz az?

– „Apuka specialitása”, majd meglátod, megcsodálod!

Úgy is lett. A feleségem meggyúrta a sütinek valót, megsütötte, én pedig addig gondosan megmostam, megpucoltam a lábakat, levágtam mindenikről a karmokat, majd egy nagy fazékba főni tettem fűszerrel. Amikor félig főtt, apróra vágott sárgarépát tettem hozza és addig főztem, amíg a csontról lefőtt minden anyag. Azután kiszedtem a megmaradt csontokat, majd tányérkákba töltöttem a levet, mint a szabályszerű kocsonyát, mert az is volt!

Látták volna meg a kedves olvasók milyen aranyszínű kocsonya vált belőle miután megfagyott, az apróra vágott sárgarépa darabkák pedig úgy virítottak benne, mint a drágakövek!

Eközben jócskán elmúlt már ebédidő, a gyerekek pedig türelmetlenségükben többször bedörömböltek az ajtón, amit azért tartottunk zárva egyrészt, hogy ne zavarjanak főzés közben, másrészt, hogy ne lássák azokat az undok hüllőkarmokat, nehogy étvágyuk rovására menjen – amiben azért kételkedtem!

Miután tehát a teraszon megkötött a kocsonya, feleségem asztalra tálalta a süteménnyel együtt, amit azért takart le, mivel csak második fogásnak fogyasztandók, beengedtük a lurkókat. Azok a gyermekek úgy rontottak be, mint a malacok a vályúra és ugyanúgy sivalkodtak is mint azok!

– Aj, de jó néz ki anyuka!

– Az a nagyobbik az enyém!

– Mi van abban a tányérban letakarva, csaknem süti?

– Hogy hívják ezt a finomságot?

– Az „apuka specialitása”, – felelte anyuka és közben a fakanállal oda legyezett a sütis tál fölé. – Előbb a specialitást, majd azután a sütit!

Repetát kértek, majd nekiestek a sütinek, amit ugyan nem bírtak mindent elfogyasztani, de mielőtt elhúztak volna, megtömték zsebeiket. Nagy sikere volt tehát a menümnek, de azért arra nem gondoltam, hogy éppen olyan nagy amilyennek később kiderült.

Már el is felejtettük az esetet mivel, hogy újabb nehézségek adódtak szinte naponta és ugyancsak újabb leleményességet követeltek azok legyőzése, amikor egy szép napon levelet kaptam nagyobbik fiam tanítóelvtársnőjétől a következő szöveggel:

„Kedves Szülőelvtárs, örömmel értesítem önt, hogy fia a fogalmazást író iskolai pályázaton – melynek témája az „Én kedvenc ételem”, mely pályázat Pártunk és Kormányunk messzemenő gondoskodását volt hivatott méltatni és megköszönni -, gyönyörű, korát meghaladó „Apuka specialitása” című fogalmazásával első díjat nyert! Továbbá ez a rajongásig menő színvonalas írás annyira felcsigázta a zsűri, valamint a pályázók érdeklődését, hogy a legnagyobb tisztelettel megkérjük, szíveskedjék nyilvánossá tenni az említett menü receptjét!Maradunk őszinte tisztelettel. Éljen a Román Kommunista Párt!”

Most mondja meg őszintén a kedves olvasó, mit írhattam volna vissza a tanítóelvtársnőnek? Hát bevallom nem volt könnyű dolgom, de kiizzadtam a következő választ:

Kedves Tanítóelvtársnő, nagy öröm és megtiszteltetés, hogy az én gyermekem nyerte meg ezt a színvonalas pályázatot, amelyet Pártunk és Kormányunk atyai gondoskodásának tiszteletére indítottak. Ugyancsak megtiszteltetésnek veszem, hogy ilyen szép számmal érdeklődnek az „Apuka specialitása” nevű menüm iránt. Annak a receptjét viszont a legnagyobb sajnálatom mellett sem tudom megosztani, mivel az családi titok, amit a család tagjainak beleegyezése nélkül nem oszthatok meg senkivel! Megértésüket köszönöm! Éljen a Román Kommunista Párt!

Sebők Mihály

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük