Eger egyik városrészét, Lajosvárost Kanadának is nevezik. Az elnevezés eredete nem mást takar, mint hogy a Trianon után a térségből elköltözöttek kis idő eltelte után (nagyon kis idő eltelte után) elkezdtek visszaszállingózni az ígéret földje miatt elhagyott szülőföldjükre, s ezen a telepen találtak maguknak új szállás. Akkoriban az a mondás is járta: „Olyan távol van ez a városrész a központtól, mint Eger Kanadától.”

Schilling Árpád / Fotó: hvg.hu

Schilling Árpádék drámai felhangokkal, ám különösebb katarzis-élmény nélkül jelentették be a köznek, hogy Franciaországba emigrálnak. Sokunk számára ez a hír csak annyira érdekes, akár egy színpadi puska, aminek valahogyan a tapsrendig sem sikerül elsülnie. Egyszóval annyira hat ránk, mint az országgyűlésre Gyurcsány Ferenc frakcióvezetői kinevezése. Shakespeare-i néma csend. Annak ellenére, hogy Schilling Árpád nyíltan nem határozta el, hogy gazember lesz, tehát ennyiben (is) különbözik Richárdtól, a harmadiktól ezen a néven. A Schilling házaspár funkcióját vesztett (vagy inkább valódi funkcióját soha meg nem találó) hazai jelenléte valahogy sosem tudta elérni honi ingerküszöböt. Úgy is mondhatnánk, hogy létük legalább annyira súlytalan a magyar kultúrában, akár a Momentum leköszönő elnöksége a politikában. Schillingékről tudtuk, hogy léteznek, s létezésük bizonyítékaként néha muszáj volt szembesülnünk elmebeteg tetteikkel, melyeket performance-okként próbáltak tálalni. Thália istenasszonynak azonban sosem ilyen papokat képzeltünk el. Fogalmazzunk egyértelműen. Nem voltak ők mások, mint csepűrágó mutatványosok, akik néhány koszlott, obszcén sanzonért, na meg utána a művészkocsma szeparéjában történő félszáraz pettingért lejárt szavatosságú sertésmájkrémet érdemeltek, aszott kiflivéggel.

Schillingék bejelentése azért nem keltett bennünk semmilyen érzelmi vihart, mert mi már régóta szinte küldtük őket. S nemcsak mi, hanem még azok is, akiket ők elvtársaiknak tekintettek. Mindenki számára kellemetlen, művészieskedő pozőrségük már azok számára is inkább terhes volt, mint kívánatos, akik korábban tüntetéseik nagyszínpadaira citálták őket. S nem kell ahhoz különösebb jóstehetség, hogy kijelentsük: az underground undergroundjának undergroundját képező többi szellemi parazita kivételével – akik közül majd néhányan nagy hanggal követni fogják őket – a csendes többség oly mértékben ignorálja ezt a páváskodó mártíromságot, hogy arra szavak nincsenek.

Egy a gond ezzel. Az emigrációjukat az állami támogatások megcsappant voltával, valamint a hazánkban tomboló diktatúrával magyarázó Schillingék odakint, a csigaevők országában olyasmivel fognak szembesülni, amit mi már régóta mondunk nekik. Nevesen hogy tehetségtelenek. Márpedig Európa nyugati felére ugyanaz jellemző, ami Európa más égtájakkal jelölt helyeire. A művészetpártoló polgárok elvárják a művészektől a tálentumot. Szóval nem az a kérdés, hogy Árpádék haza fognak-e jönni, hanem az, hogy mikor.

Amikor pedig ez a csendes visszakuncsorgás megtörténik, nézhetnek majd maguknak egy csendes külvárosi telepet. Ez a telep lesz Árpádváros. És minden olyan megtalálja majd a helyét ott, aki semmihez sem értő, tehetségtelen rongy ember. Akinek a haza csupán egy kimondott vagy leírt, jelentéstartalommal nem bíró üres szó. Ott aztán kedvére ostorozhatják majd az ötödik Orbán kormányt, vagy az első Áder kormányt, vagy akárkit, akiket csak félresiklott életükért felelőssé akarnak tenni.

Mert még ahhoz is kevés a tehetségük, hogy belássák: mindenről ők maguk tehetnek.

Varga-Bíró Tamás