A muskátlit még Jolánka néni ültette, a vén, morcos házmester mindig pletykáló felesége. A kis virágot a nappaliból tette ki, tavasszal, gondolta, hadd gyönyörködjenek benne mások is, ne csak ő...

A muskátli tehát kikerült az ablakba, pont az utcára nézett, és csöndben figyelt.

Minden reggel ugyanúgy indult: a kislány a szomszéd házból kisdobos dalokat dúdolgatva iskolába igyekezett, de arra jutott ideje, hogy meg-megállva az úton, rápillantson a muskátlira, kigyönyörködhesse magát élénkpiros szirmaiban... ilyenkor persze a muskátli szendén-büszkén kihúzta magát, és picit sajnálta, hogy tovább is siklott a kék szempár; mihelyt eltűnt a kislány, egy szeplős, félénk arcú kisfiú bukkant fel a sarkon, óvatosan megközelítve a házat, a kislány után kajtatva, tisztes távolságból követve. Mindig egy szál liliomot szorongatott a kezében, amit röstellkedve hagyott a küszöbön.

A házból kilépve a karcsú Leány mindig megtalálta a liliomot, behunyta a szemét, boldogan elmosolyodott, és munkába menet a barátnőinek kipirult arccal mesélte, hogy neki bizony titkos udvarlója van.
Azok siettek a Párt irodájába, és azt találgatták, Kovács Elvtársnak ma milyen napja lesz.

Eközben Szabó úr kilépett a muskátlis házból, beült a Pobedájába és a távoli Parlament felé vette az irányt. Rá húsz percre, amikor elcsitult kissé a reggeli forgalom, megjelent Szabóné szeretője, egy fess fiatalember, ávós egyenruhában, otthonosan megnyitotta a kilincset, majd indult is befele.

Mindenki tudta a házban, mégsem szólt senki. Nyilvánosan, tette hozzá magában a muskátli, majd ráköszönt a sárga villamosra, mert Jolánka néni jól nevelte.

A Nap aztán, ahogyan feljebb és feljebb került, úgy pezsdült fel a Főváros: megelevenedtek az utcák, az egyenruhás iskolások helyét átvették a kígyózó sorok az üres boltok előtt... a muskátli sóhajtva gondolt az üres kosarakra, mi több, az üres asztalokra, de hát ez az élet rendje: este majd hazajön Szabó úr, a felesége szóval és pult alatt szerzett csemegékkel traktálja; a kislány háza előtt megjelenik a kisfiú, és boldogan veszi észre, hogy eltűnt a fehér liliom, ezért boldogan hazaszalad, de még azért félénken odahabog egy szervuszt a kislánynak, akit az apukája hoz haza Ladáján...

Icuka is, Kovács Elvtárs folyamatos szöktetésétől és cifra mondatainak legépelésétől fáradtan gondol a titkos udvarlójára, és máris jobb a kedve, nem beszélve arról az aranyos jelenetről, amikor egy kisfiú zavarban azt sem tudja, hogyan köszönjön az iskolai egyenruhát viselő szomszédkislánynak...

Aztán az éjszaka puha csendet hozott magával, de valahol, bent a házban fojtott veszekedés zaja hallatszódott ki: Szabó úr és felesége egy tiltott abortuszról suttognak idegesen, a nő elvetetné, de nem szabad: a törvény az törvény – szó sem lehet róla.

Egy másik lakásban kattog az írógép: talán éppen erről készül jelentés, de az is lehet, hogy pont Tibor bácsiról, akinek a fia Nyugat-Németországba szökött és csomagot küldött csupa kapitalista termékekkel...

A muskátli erre gondolt, mielőtt elaludt volna... és másnap kezdődött minden elölről, újra és újra. Szép lassan eltelt a nyár is, beköszöntött a szeptember, és valami történt...

Egy fekete autó gurult a ház elé. Kihozták diszkréten Szabó úr feleségét, a muskátli pedig tisztán ki tudta olvasni az ÁVÓ feliratot a magas, kopaszodó, széles vállú feketeruhás ember igazolványáról. Betuszkolták a rémült nőt a kocsiba, és elhajtottak.

– Kár érte. – jegyezte meg Jolánka néni, amíg végignézte a muskátli fölül a jelenetet.

Estére hazakerült a nő. Nehezen járt, húzta a lábát, vádliján vér csorgott le a harisnyán át, és a szemében megtört valami. Nem ugyanaz volt, aki régen. A férjének szegényesebb vacsorát tálalt, jobban figyelt a szavaira, mi történt a gyűléseken, hogyan határozott Rákosi Elvtárs, és az aggasztó hírekről...

Jolánka néni pedig egy szép napon úgy került ki a házból, ahogyan sosem szeretett volna: lábbal előre. Nem voltak sokan részvétet nyilvánítani a vén házmesternek, a temetése is csöndben zajlott, a muskátli pedig csöndben meggyászolta a nénit.

A Fővárosban pedig valami történt. A kislány már nem énekelt kisdobos és úttörő nótákat, a szeplős kisfiú liliomai sem voltak annyira szépek, mert Icukának sem csillant fel a szeme, nem mondott semmit a barátnőinek; Szabó úr felhőkkel a homlokán indult munkába, este pedig panaszkodott feleségének, hogy szerinte valaki megfigyeli, mert ma a párttitkár behívatta... ilyenkor Szabóné csendben hallgatta, gondolatban jegyzetet készített, és másnap reggel első dolga volt felkeresni a posta hivatal épületét...

Októberben aztán észre lehetett venni az első jeleket: az ügynök könyörög Szabónének, szökjön meg vele ebből a pokolból, de csak egy lemondó sóhajt kap válaszul; a fegyveres erők berontása Szabóék lakásába vacsoránál, amikor elhurcolják a férjet; Tibor bácsi kiabálását ("Mocskos kommunista kutyák, ostoba elfajzott korcsok!") és a lövést, ami véget szakított a szitokáradatnak... a reteszek hangját, és másnap a lakatos mester léptei, ahogyan zárat cserél, mert egy eltévedt golyó tönkre tette...

Aztán egy napon a muskátli is lázban égett: Budapest forrongott.

Az utcára puskát fogva kivonult a kislány apukája, a felesége egy magyar, lyukas zászlót szorongatva menetelt mellette; az embertömeg, ami a szocialista rendszer ellen jelszavakat skandálva indult a Magyar Rádió felé indult...

A kislány kiszaladt az utcára a házból, egy szeplős kisfiú rántotta el a száguldó fekete autó elől, nehogy elgázolja; elbújtak az egyik kapualjban, amíg elmasírozott a sapkáján vörös csillagot viselő hadsereg, majd a kislány magyarázni kezdte, hogy a szülei, meg a rádió... És a kisfiú ment, kísérte a lányt, talán a halálba, mert meg akarta védeni...

A tüntetők között ott volt Icuka is, szoros kontyának nyoma nem volt: kibomlott haja zászlóként lobogott, fehér inge bepiszkolódott, lelkesen kiabált a tömeggel, de a hangja elveszett...

Aztán elhangzottak az első lövések.

A muskátli összerezzent, és várta, mi történik. A kislány futott elől, hajában a rózsaszín szalag kioldódva és piszkosan, ruhája megtépve, utána a kisfiú, a testével védve, kis kezében kibiztosított pisztolyt fogva.

A tömeg egy része követte őket, ijedtek voltak, és sikítoztak.

A kislány hátára tekeredve a lyukas zászló, arcán a ráfröccsent vér, a muskátli elborzadva gondolt bele, talán pont a szüleié... amikor egy katona állt a két gyerek elé. A fiú a leány elé állt, másik kezével a másik gyerek kezét szorongatva, dacosan az egyenruhás óriásra nézve, testével vigyázva a szeppent leányra. Talán utoljára meg akarta ölelni a kislányt, talán a katonára akart lőni, de nem volt ideje: hidegvérrel lelőtte a katona.

A kislány sikolya kiemelkedett a tömegből, egy pillanatra megállt az idő, amíg a leány a kisfiúra omlott. Annak zsebéből kifordult egy fehér liliomszál, Icuka akkor értette meg...aztán a szíve örökre megszűnt dobogni, hajdanán hófehér ingén vörös rózsaként kezdett nyílni halála virága...

A katona nem is célzott, úgy lőtt. Még halálukban is egymás kezét fogták, a lyukas zászló anyaként ölelte körbe a megtört kis testeket. Lassan átázott, a fehér rész vörösbe váltott, a katona pedig idegenként nézett a saját kezére. Fiacskájára gondolt, aki otthon várja apját... aztán elsodorta a tömeg, szétszedte, felfalta, bosszút állva a két ártatlan lélekért...

Azon a napon a muskátli meg akart halni. El akart fordulni, sikítani és elszaladni a borzalmak elől, visszacsinálni az időt és otthont adni a két bátor gyereknek, de nem tudta...

És amikor egy golyó összetörte a cserepet, és lefordult a kockakőre, ahol leveleit és virágát katonák tiporták szét csattogó bakancsaikkal, arra gondolt utoljára, mennyire igazságtalan is ez a világ...

Sántha Kriszta Hanna, 2018. október 13. Sepsiszentgyörgy