Kép: utazom.com

Ez most nem az a szokványos adventi gondolatsor, amit jólesik megfogalmazni ilyentájt. Nem a lelki kapaszkodó keresése, nem a Kisjézus lábaihoz vezető út írásba foglalása.

Mert gyökeresen más lett az advent és benne a Krisztusváró ember is 2015 óta. Hiszen mostmár talán soha nem szabadulhatunk a tudattól, milyen az, amikor a gyilkossá torzuló fanatizmus elszabadul.

Három éve hozzánőtt az év végi ünnepvárásunkhoz valami fojtott aggodalom, egy olyan félelemérzés, amit igyekszünk persze száműzni minél távolabb magunktól, ne árnyékolja be az adventi sürgés-forgást. De nem csukhatjuk be a szemünket. Nem tehetünk úgy, mint a kontinenst zsákutcába vezető Soros-tanítvány politikusok.

Ma már egyetlen nyugati városban sem léphetünk úgy az utcára, hogy előzőleg ne készülnénk fel a legrosszabbra. Fájdalmas kontraszt e kettő: a csillogó adventi vásár és a vérszomjas terrorista, aki válogatás nélkül öl.
És persze az ember hajlamos kicsit kikapcsolni, hátradőlni, hiszen éppen azért korzózik az ünnep előtt, mert gyönyörködni akar, ráhangolódni a karácsonyra, kellemes pillanatokat tölteni számára fontos emberekkel. Senki nem arra gondol ilyenkor, hogy a szembejövő szigorú arckifejezésű férfi esetleg kést ránt és istenének nevét ordítva irgalom nélkül döfni fog. Megállás nélkül, amíg valami történik. Amíg valaki szembeszáll. De Európa elszokott az önvédelem, a szembeszállás mechanizmusától. Ezért a sok áldozat, amíg valaki végre megálljt parancsol a gyilkosnak.

Ez a fanatikusok adventje. Mert senki ne álmodjon arról, hogy ők éppen a szeretet ünnepén majd kikapcsolnak, elvonulnak és téli álmot alusznak. Vagy esetleg beállnak ők is a sorba és forralt bort kortyolnak Strasbourgban, Brüsszelben vagy Bécsben. Hiszen az elmúlt évek, ugyanúgy mint az eltelt napok, azt bizonyítják, éppen az ellenkezője zajlik. Bekapcsolnak, bekattannak.

Ma már nem a keresztyén identitás eseménye, megélése az adventi vásár, a karácsonyt is sietve átnevezték téli ünnepnek, mint egykor Ceausescu Romániájában, de ez úgy látszik a fanatikusokat nem zavarja. Nem lesznek kevésbé vérszomjasak, ha Nyugat-Európa látványosan hátralép és leveszi a maradék kereszteket, átkereszteli a keresztyénségre emlékeztető ünnepeket.

A dzsihád, a szent háború nem jön zavarba ilyen megmosolyogtató kompromisszumkereséstől. A dzsihád, az európai térfoglalás ugyanis nem kompromisszumot keresni jött a kontinensre. Hanem megjelenni, betölteni és elfoglalni. A saját képére alakítani. Nem kíváncsi a befogadó kultúrára, hanem a saját filozófiája szellemében cselekszik.

Az erőszakszervezetek még így-úgy fenntartják a látszatot. Még vannak gondtalan adventi vásárok. Csakhogy a késes terrorista ellen nincs védelem. A tömeg része ő is. Ha eldöntötte, megtervezte hol és mikor, támadni fog. Mert ez az egyetlen célja: veszteséget okozni, megfélemlíteni azt az országot, azt a kultúrát, amely befogadta és nem mellesleg eltartja őt. Amely valami butasággal vegyes naivitásban abban a hitben van, minden terrortámadás után és ellenére, hogy az integráció mégiscsak sikeres, mégiscsak zajlik.

A migránspárti politikai elit egy napig gyászol, majd másnap újult erővel folytatja ördögi munkáját, Európa elaknásítását, a Soros-terv megvalósítását. Mindig az a válasz, hogy egy-egy terrorcselekmény csak egy-egy elszigetelt sejt, egy radikalizálódott iszlám bűnöző felelőssége. Hogy a bevándorló társadalom nem ilyen. Hogy majd csak sikerül a szigorú óvintézkedésekkel megállt parancsolni.

Pedig a terrorista, a kést ragadó személy csupán a jéghegy csúcsa. Sokkal többen vannak az alvósejtek. Felmérni sem lehet. Akik még nem fogtak fegyvert, akik még nem kaptak tűzparancsot. Akik még csak hallgatják egy-egy őket tüzelő imám, vallási vezető gyújtó célú szónoklatát. Akiknek a lelkét éppen ezekben most, ezekben a napokban fertőzik meg az iszlám vallás és Allah nevében, valami szentnek kikiáltott cél felmutatásával.

Európa védekezik. Az egynapos gyász után lemossák a kövekről a kifolyt vért, leszerelik az adventi hangulatvilágítást, most éppen a strasbourgi térről és az ünnepi bódékat odébb költöztetik. Talán még több rendőrt is az utcára vezényelnek. Átmenetileg. Talán mindenki vigyázni és félni fog egy darabig, de aztán minden megy tovább. Majd valamikor az alvósejtek felébrednek és újra lecsapnak. Mindig ott, ahol nem várják őket és mindig ott ahol fáj.

Ennek így soha nem lesz vége. A szellemet kiengedték a palackból és a szellem köszöni szépen, eszében sincs visszatérni a szűk edénybe. Innentől kezdve azonban az advent is együtt változik a jelenlegi Európával.

Már nem csak várakozás, nem csak ünnepi készülődés, nem csak Krisztusfogadás. De valami léleknehezítő mélységes félelem is. És az újra és újra feltett kérdés: miért hagytuk, hogy így legyen?!

Fábián Tibor