Csép Sándor Máriaradnán, háttérben a kegytemplom (2005)

Elvégezte a teológiát, de nem lett lelkész. A nagyváradi sajtótanodában etikára tanította hallgatóit. Öt éve hunyt el Csép Sándor, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) egykori elnöke. Rá emlékezünk.

Hogyan kerültél kapcsolatba az újságírással?

Gyerekkori indíttatásra. Az érettségi banketten mondja a magyartanárom: úgy nézlek téged, mint egy leendő kommunista újságírót. Ezen jót kacagtunk, mert az, hogy kommunista újságíró legyek, elég valószínütlen volt, tekintve, hogy papgyerek vagyok, nagyapám pedig egyenesen kapitalista volt. Tehát osztályidegennek, sőt osztályellenségnek számítottam. Ettől függetlenül is nagyon vonzott az újságírás. A családi könyvtárban megvolt a Herczeg Ferenc szerkesztette Új Idők folyóirat és Ady publicisztikája. Ezeket már tizenévesen olvasgattam. Mégis a jogra felvételiztem, be is jutottam, de hamarosan ki is „rámoltak”, származási okok miatt. Az ’56-os forradalmat követő években ugyanis elkezdődött egy tisztogatás. Akkor iratkoztam be a teológiára. Elvégeztem, de nem lettem lelkész. A lelkészi pálya folytatásához nem éreztem hivatást, elég erőt magamban. 1963-ban volt egy enyhülési folyamat, amikor nézték annyira a származást. Beiratkoztam a filozófiára, el is végeztem. A Kolozsvári Rádiónál volt hely, felvettek. Az írott sajtóban nem tudtam elhelyezkedni. Ott a káderproblémák még mindig erősen hatottak. Ahol meglátták az önéletrajzom – mert voltam a Brassói Lapoktól az aradi Vörös Lobogóig – mindenünnen elküldtek. A rádiónál addig voltam, míg be nem indult a Román Televizió magyar nyelvű műsora. Bodor Pál hívott át, ott voltam 1983-ig. Akkor aztán minden további nélkül úgy kirúgtak, hogy sehol sem tudtam a sajtóban elhelyezkedni. Két év munkanélküliség után kaptam „takarítónői” állást a Korunknál, Gál Ernő jóvoltából. Persze akkor sem közölhettem. Ott dolgoztam néhány esztendőt Rácz Győző alatt, aki Gál Ernőt követte a főszerkesztői székben, majd néhány napot-hetet Kántor Lajos főszerkesztősége alatt. Aztán következett ’89 végén a fordulat, amikor visszakerültem a Kolozsvári Rádióhoz, illetve létrehoztuk a kolozsvári regionális televíziót.

Kicsit még visszaugorva az évtizedekben, hogyan, és mi miatt rúgtak ki a román tévé magyar adásától? Mi kellett annak idején ahhoz, hogy egy embertől megváljanak?

Csak feltételezések vannak, többünket rúgtak ki a magyar-német közös szerkesztőségből, tudniillik együtt volt a német és a magyar rádió és televízió szerkesztősége. A négy szerkesztőségnek egy vezetője volt: Bodor Pál. A kirúgásomkor már nem ő volt a főszerkesztő. Lejött egy papír Ceasusescuné kancelláriájából. Ő volt ugyanis a Minisztertanács mellett működő egyik testület elnöke. Egy brigádja hajtotta végre ezeket a menesztéseket. Csak két sornyi szöveg volt: a következőknek nincs joguk, hogy a továbbiakban újságírói tevékenységet folytassanak. Sem a televíziónál, sem az ország más sajtóorgánumainál. Nem volt semmiféle magyarázat hozzá. Feltételezések persze vannak. Akkoriban futott egy színdarabom, nagy sikerrel játszották. A negyvenedik előadás után egyszerűen betiltották. Ez a Mi, Bethlen Gábor című dráma volt, amit nagy fejedelmünk születésének 400. évfordulójára írtam. Aztán volt egy filmem az: Egyetlenem, a kalotaszegi szomorú népesedési folyamatokról, az elnéptelenedésről. Ezt nacionalistának bélyegezték. Közismert volt jó kapcsolatom Tőkés Lászlóval. Neki már a ’70-es évek végétől, a ’80-as évek elejétől problémái voltak a hatalommal. Feltételezhető, hogy ezek együtt hatottak oda, hogy eltávolítsanak. Soha nem tudtam meg, nem jutottam odáig, hogy megkérdezhessem az „akadémikus asszonyt”: ez miért is történt, hogyan állt össze a lista. Amit megtudtam az a következő volt: elszólta magát az egyik káderes szekus, hogy megfigyelték, illetve visszamenőleg meghallgatták, megnézték a műsoraimat, és kiderült, hogy két éven keresztül ki nem ejtettem a számon Ceusescu nevét. Akkor, amikor minden lap első oldalán, minden számban az ő szövegei, beszédei jelentek meg.

A diktatúrában hatalmas nyomás nehezedett a sajtóra. Milyen kiugrási lehetőségek voltak ebben az időszakban az újságírók számára?

Visszatekintve, sokunkról elmondhatom, hogy nem kell szégyenkeznünk a múltunkért. Már az nagy teljesítmény volt, aki túlélte. Antall József idézte annak idején az édesapját, ő mondta: aki 1945 után életben maradt, az már egy tiszteletreméltó teljesítmény. Kialakult egy olyan metanyelv – a mostani fiatal generáció lehet, hogy nehezen érti vagy nem is ismeri – az újságírók és az olvasóközönség, illetve a rádió és tévériporterek, és a hallgatók, nézők között, amikor nem mondtuk ki azt, amit különben a cenzúra kihúzott volna. Viszont a sorok között, a kimondott mondatok mögött és a képek között, lehetett érezni. Ez nem konkrétan szavakban realizálódott, hanem az összefüggésekben, de mindenki értette. Csodálatosan működött, nagyon sokszor, sőt általában sikerült átverni a cenzorokat. Tudniillik minden rádiónak, újságnak, televíziónak megvolt a cenzora. Mielőtt nyilvánosságra kerültek volna az anyagok, megnézték, elolvasták, meghallgatták.

A cenzorok értették ezt a metanyelvet, szemet hunytak felette?

A cenzorok általában félresikerült és rosszindulatú újságírók voltak, akik nem tudtak a pályán megállni. Vagy olyan aparatcsikok, akik egyebütt nem tudtak érvényesülni. A metanyelv legtöbbször úgy érvényesült, hogy nem lehetett belekötni, mert expresis verbis nem hangzott el semmi. Érzékeltetni lehetett, új kifejezéssel mondva: kódoltan, ilyen-olyan gondolatokat. Elmondok egy egyszerű példát, amit soha nem fogok elfelejteni. Az egyik filmem, nyilván nem tetszett a hatalomnak, mert csak töredékeiben láthatta a közönség. A Securitate a kész filmet elvitte, közvetlenül azelőtt, hogy engem kirúgtak. Felszámolták a Hóstátot. A Hóstát egy mezőgazdasági munkával foglalkozó nagy közösség a Kolozsvár peremén. Kezdték lebontani a házaikat, elvenni a gazdaságukat, helyükre blokkokat építettek. Nagyon sok ember öngyilkos lett, vagy bolondokházába került. Rengeteg emberi dráma zajlott le. Tönkretettek egy többezres közösséget. Ekkor elkészítettem a Hóstát monográfiáját. Persze nem lehetett ennek azt a címet adni, hogy: Rekviem egy közösségért. A címe ez lett: Kalandos társaság. Ez volt hóstátiak temetkezési segélyegyesületének a neve. Egyebekkel is foglalkozott: gépeket szerzett be, közös munkákat szerveztek meg. Hogy érvényesülhetett itt a metanyelv? Filmezünk egy kicsi házat. Mellette markológépek, földgyaluk és egyéb erőgépek dolgoznak. Egyszer csak jön egy hatalmas markológép és néhány mozdulattal, harapással lecsap a kis házra, amely eltünt előlünk. A háttérben egy 30-40 méter magas toronydaru áll. Annak is az a fajtája, amelynek van a talajjal viszintes karja is. Pont úgy nézett ki, mint egy kereszt. Eltünik egy kis ház a Hóstátoton, mögötte ott áll egy toronydaru, amely úgy néz ki, mint egy kereszt – ez már magában elmondja azt, hogy: rekviem, meghalt egy közösség, elpusztítottak egy negyedet.

Kik voltak azok a tanárok, akikre fel lehetett nézni?

Ezek mind baloldali emberek voltak. Újságíróképzés akkor nem volt sehol az országban. Akik újságírószakot akartak végeztek, azokat kiküldték Leningrádba vagy Moszkvába. A kollégák közül egyedül Sebesi Imréről tudom, hogy a Szovjetunióban járt néhány esztendőt újságírást tanulni. A többiek menet közben tanulták meg a mesterséget. Többnyire filológusok voltunk. Balogh Edgár volt az egyik megbecsült tanárom, aki publicisztika történetet adott elő. Ha jól emlékszem, egy szemeszteren keresztül csak Ady publicisztikájával foglalkozott. A másik emlékezetes tanárunk Gál Ernő volt, a Korunk főszerkesztője. Szerkesztési elveket és szerkesztést tanultunk tőle. Két nagy elődünk, akire felnéztünk: Kacsó Sándor, akit én még személyesen ismertem, aki akkor Erdély legjobb lapjává tette a Brassói Lapokat. A másik, Krenner Miklós, Spectator.

Az már a ’89 utáni munkásságodhoz tartozik, hogy két mandátum erejéig a MÚRE elnöke voltál. Milyen eredménnyel?

Megszerveztük az újságíróképzést a Babes-Bolyai Tudományegyetemen, azóta is ott működik. Nagyváradon létrehoztuk az Ady Endre Sajtókollégiumot. Nagyon fontosnak tartottuk a szakmai elő- és utóképzést, mert  – mint mondtam – intézményes formában korábban nem volt újságíró képzés. Ami a saját elnöki mandátumomra vonatkozik és legfőbb eredménynek tartom, azt hiszem a korábbi képzettségemmel és pályámmal kapcsolatos. Ady is hatással volt rám ebben. Ez az etikum, amely meghatározza az újságírás, a közírás értékét. Mert szerintem ez nem foglalkozás, hanem hivatás. Lehet valaki jó riporter, beszélhet szabatosan, nyomdakészen a mikrofonba, ám ha nem áll mögötte egy hiteles, etikus élet, abból soha nem lesz életmű és nem válhat azzá, amivé szerintem vélnia kellene. Azt szoktam mondani, hogy az igazi újságíró nemcsak informál, hanem formál is, mégpedig azoknak az erkölcsi eszményeknek a mentén és irányába, amelyek általánosan elfogadottak és amelyeket maga is elfogad és magáévá tesz. Vállalnunk kell egy olyan funkciót is, hogy a tájékoztatáson túl formáljuk is az emberek mentalitását.

Egyre több felszínes bulvár médium jelenik meg a piacon, és egyre kevesebb kell ahhoz, hogy valaki újságíró legyen.

Sajnos ez így van. A kereskedelmieknél tapasztalható az igénytelenség, vagy legalábbis másfajta igények érvényesülnek, mint azoknál, akiket még korábban megfertőzött a közszolgálatiság. Mert nekünk közszolgálatiaknak az a krédónk, hogy a hallgatóinknak, nézőinknek azt kell adni, amire megítélésünk szerint szükségük van. A kereskedelmiek pedig arra mennek, mire van szüksége a hallgatónak. A hallgató pedig általában ki akar kapcsolódni, szórakozni akar, ami szintén egy jogos igény. Érzésem szerint Hamingway-nek egy aranymondása igazolódik, aki azt mondta: az újságíró bármi lehet, ha nem marad újságíró. Tehát, ha nem marad meg a felszínen. Mert ugye az újságíró mindig rohan egyik témától a másikig, egyik helyről a másikra, ezért kevés lehetősége van elmélyülni bizonyos jelenségek tárgyalásában, illetve megismerésében. Viszont az újságírói hivatásnak a művelése, meg a képzés maga is, alkalmassá teszi az embert arra, hogy sok helyen érvényesülni tudjon és nyitottá váljon mindenféle társadalmi probléma irányába. Nagyon sok újságíróból lett politikus, közéleti ember, miniszterelnök, államelnök…

… és soha nem fordítva…

…fordítva ritkán. Esetleg megírja a memoárjait a leszerepelt vagy nyugdíjba vonult politikus. De kétségtelen, hogy hatalom a toll, a mikrofon és a kamera az újságíró kezében, ezért kell felelősséggel és alázattal élnie ezekkel az eszközökkel. Hiszen ezek az eszközök hatványozzák a lehetőségeinket és a képességeinket. Ennek tudatában kell lenni, mielőtt az ember nagyon gőgösé vagy elbizakodottá válna, mert az a hatás amit kivált, a fogyasztói körében, az nemcsak az ő tehetségének köszönhető, hanem azoknak az eszközöknek, amelyek őt hatványozzák. Mert ugye virtuálisan milliók látnak egy tévéadást, milliók, százezrek olvasnak egy újságot, vagy hallgatnak egy rádióadást.

 Emlitetted az Egyetlenem című dokumentumfilmedet. Ebből évtizedek múltán kinőtt az Áldás, népesség nevű mozgalom.

Az Áldás, népesség mozgalomba a demográfusok, szakemberek, egyesületi vezetők mellett a politikumot is bevontuk. Az imádságtól az ipartelepítésig és a területfejlesztésig, minden vonalon meg kell indítani a terápiát. Rendkívül komplex ennek a feladatnak az eredményes véghezvitele, hiszen ahhoz, hogy a jövőt tudjuk vállalni és gyerekeket vállaljunk, ahhoz az kell, hogy bízzunk a jövőben. Ehhez meg kell teremtődjék a lét fenntartásához szükséges valamennyi feltétel: tehát ha van hol lakjunk, van mit együnk, van hol dolgozzunk. Nagyon sok helyről azért nem mennek el a fiatalok, mert nincs hol dolgozni. Aki elköltözik más vidékre, az már a szülőföldjén nem fog gyermeket nemzeni, szülni, és nem fogja azt a társadalmat fenntartani, amelyből vétetett, hanem elsorvad. Ilyenre nem egy példa van: eltünnek kisebb közösségek, nagyobb közösségekben pedig állandóan csökken a létszámunk. Úgy érezzük, elérkeztünk a huszonnegyedik órába. Itt a prédikáció nem elég, de nem lenne elég maga a gazdasági fellendülés sem. Ha a lelkészektől a közgazdászokig, a területfejlesztőkig, és az ipartelepítőkig mindenkit bevonunk, a politikumokot és a társadalmi szférát is, akkor megállítható ez a drámai népességfogyás. Ha elfogyunk, akkor hiábavaló a mi prédikációnk és szinte valamennyi társadalmi cselekvési forma feleslegessé és értelmetlenné válik, ha nincs kinek, ha nincs kire hagyni.

Gondoltál már arra, hogy visszavonulsz, pihensz, olvasol, vagy képtelen vagy abbahagyni ezt az izgő-mozgó életet?

Ha végignézem a könyvtáramat, az el nem olvasott könyveket: azt látom, hogy úgy jó 150 évre be vagyok táblázva, ki sem kellene lépnem. Viszont azt hiszem alkatilag vagyok arra predesztinálva, hogy állandóan jöjjek-menjek. Korábban, míg rádióriporter voltam, mondták is, hogy dromomániás vagyok, mert nem tudtam 2-3 napnál tovább helyben ülni. Ennek sok hátránya volt, de sok előnye is, mert ahogy Pascal mondja: Istent szeretnünk kell, hogy megismerhessük, az embereket pedig meg kell ismerjük, hogy szerethessük őket.

Fábián Tibor

1 Megjegyzés

  1. Rozsnyai László

    A tanú.

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük