Az ellenünk táplált gyűlölet Trianonban csapódott le, mondja Balázs D. Attila író, újságíró, aki szerint az akkori területi követelések ismeretében az is csoda, hogy a jelenlegi Magyarország megmaradt és Debrecen vagy Gyula nem lett román város.
A boldog békeidőket idézi a trianoni emlékév történelmi albuma, az Elrabolt Hungária, melyben száz korabeli képeslappal és szerzőtársaddal, a dicsőszentmártoni Pataki Tamással írt karcolatokkal mutatjátok be a Monarchia utolsó éveit, az egységes Kárpát-hazát. Milyen cél vezérelt titeket?
Mindenekelőtt tisztelegni akartunk a régi, egységes Magyarország emléke előtt a 2020-as gyászos, trianoni centenárium éve miatt. Kötelességünknek éreztük, hogy letegyünk valami maradandót az asztalra, valami jövőbe mutatót. Ebben a témában ráadásul nagyon kevés kötet jelent meg az elmúlt évben. A kötet megjelentetésében a Magyar Patrióták Közössége lett a partnerünk, amely egy kiváló csapat. Vállalt céljaik között szerepel, hogy megszólítsák a fiatalokat is a nemzeti ügyeket érintően. Úgy is írtuk meg az Elrabolt Hungáriát, hogy lehetőleg az ifjabb generáció is kedvet érezzen ahhoz, hogy a kezébe vegye. Térkép is segíti az eligazodást a köteten belül.
Persze a célunk mindemellett az volt, hogy a dokumentumértékű régi magyar képeslapok segítségével retusálatlanul, vagyis gúzsba kötöttség (politikai korrektség) nélkül bemutassuk azt a mérhetetlen veszteséget, ami Trianonban ért bennünket. Sőt, könyvünk a polgári veszteségekre is fókuszál. Aki ismeri eddigi írásainkat, könyveinket, az sejtheti, hogy mire számíthat.
Mindemellett figyelmeztető kiadványnak is szánjuk az Elrabolt Hungáriát, mert a régi, biztonságos, egységes magyar miliőt idéző képeslapok mellett az adott helyszíneken most zajló áldatlan folyamatok is be vannak mutatva. Vagyis a nyílt, és bújtatott történelemhamisítási kísérletek mellett, az a még sajnos csak kevesek által vizsgált jelenség is, mint a városok arculatának jelenleg is zajló magyartalanítása. Szülővárosom, Nagyvárad erre egy kirívó példa (erről bővebben a Szent László és Nagyvárad régi képeslapokon című könyvemben olvashatnak), ahol az állandó jellegű bontásokat, orvul megtervezett épület- és telekkisajátításokat magával vonó „városfejlesztési” mánia óriási veszélyeket rejt magában a jövőre nézve is.
Könyvünk egészséges, és erkölcsileg indokolt önvédelmünk újraélesztéséért is küzd, mert a szélrózsa minden irányában találni hasonló, különösen visszás helyzeteket, amelyek a magyarságot sújtják száz év távlatában is. Elég, ha csak rápillantunk egy régi magyar képes levelezőlapra, majd elképzeljük azt, hogy ma, ugyanez a helyszín hogyan néz ki, mi maradt meg magyar jellegűnek egy utcából, egy épületből – már, ha az még egyáltalán áll. Vagy hány magyar él egy adott városban, milyenek a betelepítések utáni nemzetiségi arányok, mekkora a keveredés. Könyvünkben a hátteret is bemutatjuk, hogy az olvasóban lehetőleg ne maradjanak kérdések. Egyébként sorra kapjuk a visszajelzéseket, és egytől-egyig kultúrsokkról számolnak be, amellett, hogy hála a Fennvalónak, mindenki meg van elégedve a munkánkkal. Ez persze igen megtisztelő, és hálásak is vagyunk érte. A kötetet nemrég újra is kellett nyomni.
Hogyan, milyen elv alapján történt a történelmi fotográfiák kiválogatása?
Több mint tíz éve foglalkozom komolyabban a régi, klasszikus képeslapok kutatásával, úgyhogy megvolt a rutin, hogy mihez kell nyúlni. A kötetben nem ábécé sorrendben szerepelnek a lapok, hanem tematika alapján. Azokkal a jelentős magyar műemlékekkel kezdünk, amelyekkel különösen cudarul elbántak az utódállamok, majd jönnek az ellopott fürdőhelyek, katonai létesítmények, hegységek, gyárak, paloták, várak, szállodák, vasútállomások, a templomokról nem is beszélve. Egész hegységek lettek a másé folyóstól, erdőstől, vadastól... Ez a tömérdek veszteség, ami a hazát érte, nem csak lelki, de anyagi viszonylatban is döbbenetes volt. A nemzetgyilkossági kísérlet a szemünk előtt játszódik le könyvünkben. A történelem kereke viszont forgandó, elég csak a visszacsatolásokra emlékeznünk.
Az album előszavát Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere jegyzi. A nagy tudású tárcavezető hogyan véleményezte vállalkozásotokat?
Nagy megtiszteltetés, hogy könyvünk előszavát Kásler miniszter úr jegyzi. Írását azért is tartom különösen jelentősnek, mivel magát a képeslapot, mint műtárgyat egy sokkal magasabb, megérdemelt szintre helyezi. Mint írja, ezekről a lapokról immár kijelenthető, hogy több szempontból is egyedülálló történelmi és kulturális forrásoknak tekinthetőek. Mint Hetzmann Róbert, a Patrióták elnöke is írja ajánlójában, ezek a képeslapok múltunk tükörcserepeinek számítanak. Ezért is kell óvnunk az őseink által kapott-küldött képeslapokat, mert mesélnek. Sose dobjuk ki őket, és lehetőleg ne váljunk meg azoktól, amelyek a családunkhoz kötődnek. Gondoljunk a későbbi generációkra.
Több recenziót, ismertetőt elolvastam, megnéztem és feltűnt, hogy mindenki lelkesen, szenvedéllyel nyilatkozott róla. Mintha a jelen megosztottságában, száz év csonkalét után a történelemben keresnénk a fogódzót, a kiindulási pontot. Pilhál Tamás szavaival, egy „csodavilág emlékfoszlányaiban”. Ti is ilyen szenvedéllyel írtátok, készítettétek a könyvet?
Lelkileg nagyon megviselt minket a kötet írása, mert menet közben mélyre kellett ásnunk, és persze csúnya dolgokba ütköztünk. Ilyen szinten nehéz volt megírni a kötetet, másrészt a téma a mindennapjaink részéhez tartozik, amitől elszakadni egyelőre nem lehet.
Döbbenetes volt látnunk a képeslapok révén azt is, hogy a megszerzett zsákmánnyal nem tudtak mit kezdeni a trianoni rablónépek. Mert, ahogy neked, úgy nekünk is van bőven fogalmunk a mai helyzetről, a 21. századi erdélyi, kárpátaljai, felvidéki, délvidéki „életérzésről”, vagy az alpokaljai asszimilációs állandóról. Nagy időtávokban mozog a kötet, a múlt századforduló táján kiadott képeslapok, ugyanis csak a kiindulópontot jelentik.
Másrészt borzasztó az a gyűlölet, amit tápláltak már akkoriban ellenünk, s ami Trianonban lecsapódott, ennek pedig száz éve isszuk a levét különböző intenzitással. Ismervén az akkori területi követeléseket, tényleg csoda, hogy az anyaország mai 93 ezer négyzetkilométeres területe egyáltalán megmaradt, s nem lett Debrecen, meg Gyula egy-egy félreeső város egy még hatalmasabbra hízott Románia térképén.
Az olvasónak számolnia kell azzal, hogy az albumot lehetetlen érzelmek nélkül végiglapoznia. Juhász Kristóf szavaival: tudatnyitogató olvasmány az Elrabolt Hungária. Kiknek ajánlod az albumot?
A teremtés és a rombolás érzete hatja át az Elrabolt Hungáriát, nem hiába született ez a könyv azért is, hogy végre észhez térítsen bennünket, magyarokat, kortól függetlenül. Hogy helyén kezeljük az utódállamokhoz való viszonyulásainkat, és hogy tudatosodjon bennünk, milyen folyamatok vezettek el Trianonig, és mire számíthatunk a közeljövőben. Nagyon érdekes, hogy a képeslapon keresztül is bizonyítható, nemzetünk nem volt egy elnyomó fajta, ez bővebben ki is van fejtve az albumban.
A kötet különös aktualitása abban is megmutatkozik, hogy mostanra eljutottunk abba az időszakba, amikor az utódállamok uralkodó nemzetei a legerőteljesebb módon nekiláttak az elfoglalt területek belakásához. A birtokbavétel a már fent említett arculatromboláson túl az asszimilációs törekvésekben is megmutatkozik. Üldöztetés terén épp Ukrajna viszi a prímet, ahol annak ellenére nem történik semmi, nem lép a nemzetiségeit amúgy számtalanszor eláruló EU, hogy nyílt fenyegetéseket kapnak nemzettestvéreink. A magyar hátország nélkül teljesen magára lenne hagyva a kárpátaljai magyarság.
Erdélyben, a Partiumban kapható-e már a kötet?
Az album egyedül a könyv oldalról rendelhető meg, de a Patrióták természetesen a külhoni rendelőknek is kipostázzák az albumot.