Tisztességes és becsületes magyar ember soha nem fogja Románia nemzeti napját sem tisztelni, sem ünnepelni! Nincs miért. Sőt, ha van benne a nemzeti öntudatnak legkisebb csirája is, akkor felkavarja, de az is lehet, gyűlölettel tölti el ez a nap.

Sok dolog van az életben, ami iránt nem lehet tisztelettel lenni. Nem lehet tisztelettel gondolni egy tolvajra, aki az évek alatt keserves munkával összespórolt pénzed, amiért nap mint nap megizzadtál, ellopja. Még ha megbocsátanál is, de tisztelni egy tolvajt és tettét, normális ember képtelen. Vagy lehet-e ünnepélyesen megemlékezni arról a barbár tettről, mikor valaki a te kis hercegnődet, egyetlen lányodat megerőszakolta? Barátnak lenni vele és együtt pezsgőzni évente a bizonyos dátum évfordulóján? Ugye, hogy épelméjű ember képtelen erre, még ha nagy is az ő szíve, s évek múltával megbocsátott? De ünnepelni nem fog soha!

Vannak dolgok, amelyek egyeseknek diadal, másoknak felforgató emlék. Így van ez az országot rabló, családok sorsát megpecsételő, jövőjük sírját megásó és elnyomó, megfosztó, ígéreteket be nem tartó, elődeink akaratával szembemenő esemény dátumával is, december elsejével.

Lehet durvák a hasonlatok, amelyeket említettem a tolvajról és a megerőszakolt lányodról? Számold össze előbb, hogy a felmenőid között csak üknagyapádig hányan ontották vérüket és fizettek élettel a hazáért, Erdélyért, Székelyföldért, Erdővidékért, s míg ők távol voltak hány meg hány asszonyt és leányt becstelenítettek meg lopakodó hordák! Vagy ez már történelem?! Vérük folyt hiába és életük lett hiába zálogba adva, családok maradtak árván valamiért, ami egy bizonyos napon egycsapásra le lett seperve az asztalról, mert 1228 odacsődített félrészeg idegen eldöntötte, hogy mától mindez az övé. Ünnepeljük meg, hogy amiért őseink élettel fizettek, mindez egy nap alatt elvehető volt?

Ugye mennyire nevetségesen egyszerűen hangzik, hogy egyik napról a másikra, néhány kóborló mindezt eldönti? Pedig tény. A gyulafehérvári nagy gyűlésen nem volt ott az én dédnagyapám, a tiéd sem és egyikünké sem, de helyettük döntöttek mások. Kevesebben, mint ahányan összegyűlnek néha egy-egy kosárlabdameccsen. S ezt a mai napig dédunokáik megünnepelik. Ilyen ez a mai nap is ... épp ünnepelnek.

Ezekkel a gondolatokkal emlékezek meg ma eme nemzeti ünnepről, s mivel az én dédnagyapám nem volt hivatalos erre a gyűlésre, a véleménye sem számított – pedig ha ott lett volna! – ... így nekem ünnepelni annyit jelentene, mint az ő emlékét leköpni.

Reményik Sándor versével zárom soraim:

Mindent felírunk!

Mindent felírunk: a gúnyszót, a szitkot,
És hordozzuk, mint fájó, büszke titkot.

Mindent felírunk: az elorzott kincset,
A szöget, tövist, a börtönt, bilincset.

Mindent felírunk: sebet, lelkit, testit,
A szégyen bélyegét, mely rajt' vereslik.

Mindent felírunk: a keservek kelyhét
És lobogóink tiprott, tépett selymét.

Mindent felírunk: a nekünk fent baltát
És álmunk megbolygatott nyugodalmát.

Mindent felírunk: a megfojtott szót
És egyenként a sok-sok bujdosót.

Mindent felírunk: féltett asszonynépünk,
Könnyünk és mindennapos rettegésünk.

Mindent felírunk: mindent, ami érték:
Gazdag aranyát és szegény fillérjét.

Egy jó szót tőlük megtanulunk végre,
S majd: "Cine mintye" – megfizetünk érte!

Veres Zsolt