Az esélyAndrásnak, mióta Annával Topolyára költöztek, heti szükségletévé vált, hogy minden héten, ahogy mondani szokta: megtegye a téteket.

És megtette. Minden héten úgy alakította a programját, hogy legyen ideje bemenni a közeli kisváros lottózójába. Andrásnak igazából ez csak addig volt fontos, amíg ki nem töltötte a szelvényeket, meg nem vette a sorsjegyeket, amiket szigorúan csak otthon kapart le. Andrásnak ez egy idő után állandó lelki szükségletté vált. Valami kiegyensúlyozó kényszercselekedetté, az élet viharos tengerén.

A szelvényekkel a zsebében már nem izgult a sorsolás miatt. Nem rohant remegő kezekkel ellenőrizni, kihúzták-e a számait. Ennek ellenére mégis fontos volt neki, hogy megtegye a téteket. Az esély miatt. Hogy a sorsolásig azt a néhány napot az esélyes nyugalmával élhesse meg. Abban a tudatban, hogy nyerhet. Álmodozhat. Időnként azért visszafogta magát: majd, ha megnyeri. Majd akkor ráér kigondolni, mit csináljon az új életében.

Mert András igazából erre vágyott. A nagy lehetőségre, a váltásra, amit önerőből képtelen volt megtenni anyagi megalapozás, külső segítség nélkül. András ugyanis titokban attól félt, nincs menekvés számukra Topolyáról. Hogy majd őket is ott temetik el, mint néhány elődjét, mindenki által elfeledett, megkopott, burjánokkal körülnőtt fejfák alá. Aztán eseetleg évente, kegyelemből kapnak egy-egy műanyag koszorút, amin nem fog az idő, és talán még a sírt is megkapálják valami jóságos öregasszonyok. De persze, addigra már öregasszonyok sem lesznek, vagy ha mégis, azok már nem fognak elhagyott sírokat kapálni. Mert az már nem egy kapálós világ lesz.

András azért játszott hát, hogy valami isteni csoda folytán megtalálja a kivezető utat. Az életéből. És főleg Topolyáról. A lehetőséget, amit olyan régóta várt. De a lehetőség nem akart megjelenni, becsengetni, felhívni őt. Ezért András lassan már csak a csodában bízott. Ezért tette meg a téteket minden héten. Hogy rajta nem múljon. Ne mondhassa a csoda, hogy ő jött volna, de András azon a héten nem játszott éppen. Úgy könyvelte el magában ezt, mint valami egyszerű kis hobbit, heti pihentető tevékenységet. Ami egyszer talán még sokat jelenthet neki.

Anna először mosolygott, aztán legyintett az egészre. Később magyarázni kezdte párjának, hogy ne legyen elégedetlen az életükkel. Mindenük megvan, miért akar András ennél többet? András ilyenkor kényszerűen igazat adott, de hozzátette: neki mégiscsak szüksége van az esélyre, amit máshonnan hiába vár, és önerőből képtelen megragadni. Legalább ennyi kis esély-tudat kapcsolódjon a mindennapjaihoz, csak annyi, amennyit egy szelvény adhat. Egy kis hátha-érzés…

András időnként hátradőlt, mégis legyőzték az ábrándok. Megnézte az éppen megnyerhető fődíj összegét és ahhoz alakította álmodozásait. Közben azért tudta, de legalább is sejtette, hogy legbelül nem a villa-autó-nyaralás triumvirátus iránti vágyakozása égeti a lelkét, hanem az, hogy a főnyereménnyel távozzanak életéből a szorongások, a félelmek, az aggodalmak. A kisember filléres gondjai. Hogy végre nyugodt szívvel beüljön egy étterembe és ne kelljen többször is átgondolja, ha vásárol valamit. Hogy ne ürüljön ki már fizetés előtt hetekkel a boriték.

A sorsolás után még sokszor napokig kivárt. Félt a csalódástól. Húzta, halasztotta a számokkal való szembesülést, mert tudta, vajmi kevés az esély. A matematikai alig valami. És akkor megint kipukkan a lufi, megint vége a pár napos reménykedésnek. Megint el kell induljon új szelvényt venni, felépíteni magában a remény, az ábránd, a szép jövő, a jobb élet, illúziókkal teli várát.

Fábián Tibor

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük