Rippl-Rónai József (1861–1927) által készített Ady Endre-portréra bukkant Horváth János egy erdélyi magángyűjteményben múlt szombaton, a képet a kaposvári emlékházban állították ki

Marva és csókolva, fogaink közt hurcoljuk, menekítjük őt, mióta elsüllyesztette utolsó hajóit. Hatalmas az ő elsőségének jósága, mert Dózsa ceglédi beszéde óta minden őt hívta, őt akarta a magyar ugaron, a rímek ősi hajnala küldte el benne a Narcissus-bűnű kornak a bús és szerelmes szívű pofozólegényt.

Nem próféta ő már énnekem, nem vátesz. S nem csupán azért, mert a nyomában morajló, naponta becsapó, naponta eladó történelem régóta nyelvet ölt megváltó kedvű cifra szolgáira, de mert a gőg páncélja mögött vergődő, a muszáj-Herkules-arc mögött vergődő, a mindenség vizében vergődő, szennyben, hínárban hempergő, gyermek-tiszta arca süt reám.

A gőg páncélja mögött a „ki látott engem”? önkínzóan faggatózó, „szeretném, hogyha szeretnének” könyörgésű ember dobog, ki nem magáért „gőgöli” magát.  A muszáj-Herkules-arc mögött a kiszolgáltatottan gyönge növekszik dacos-keserűvé, sziklagörgető keménnyé s szívemhez nagyon, mint súly alatt a pálma, sebeit tenyérrel takarva porondon állóvá, legyintővé: „Milyen híg fejűek a törpék: / Hagynának egy kicsit magamra, / Krisztusuccse, magam megtörnék.” Számára az újszövetség bibliás, de bibliafölötti új szövetséget jelent mindennel, amit nagyon sújt vagy nagyon szeret; mítoszteremtő erőt: tér és idő korlátait rombolót – így válik mindenséget bíró férfivá –, de ki elvérzik egy gondolaton.

De próféta nem, az nem volt. Csak nagy barna szemeivel fölnézett a márciusi égre – és benépesült a Hadak Útja. Csak csöndes, lassú léptekkel végigballagott a Váci utcán... – és föld-robaj lett az utca éneke. Csupán arrébb tett egy poharat... – és nagy csörömpöléssel csukták le a kaput. Elsuttogott egy szót, s már tovaörvénylett az erjedő csendben: „Robogj föl, / Láznak ifjú serege!”

A legtöbb levegővel beszélő poétának kellett lennie, amikor levegő még lélegezni sem volt elég. Nyugatra kellett futnia, hogy a Keleté maradhasson, illúziót rombolnia, hogy népe illúzió nélkül ne maradjon. Ha kellett, trágár és boros kocsislegényként ütve és pofozva. Föl-földobott kőként mindig földre hullva. Be kevesen értik még ma is a hazaszeretetnek ez egyetlen termékeny lehetőségét, komiszság nélküli fenségét!

Magyarságával úgy vagyok én, mint Szent Ágoston az idővel: ha nem kérded, tudom, mi az, ha kérdezed, nem. Valami nagy és kíméletlen küzdelmet érzek benne a szellem kultúrát őriző, teremtő és önrendelkező jogáért. Amikor barátja és testvére a poézisben: Octavian Goga – kihez ha szólott, magyar szólt a románhoz, rét az erdőhöz, patrióta a patriótához – erősen kidicsérte az ő szittyaságos voltát, szerénykedő gőggel vétózta meg, mondván: Isten ments, hogy ez „legyen határ, s sőt példa, mert abból elég az enyém, sőt sok is. Ez is jó, ez is kell, ilyen szilágyságbeli, ősi kurtanemes, bőszült finomulás, de kell minden, mi magyarul lelkekhez szól és lelkeket szólaltat meg.”

Ilyen talajból lombosodhatott hite a legfölségesebb egyetemességbe, bujtogathatott érte öklöző kedvvel, de vátesz, az nem volt.

Maradt hát kegyért könyörgő, született kegyosztó, kinek temploma a csontvázak katedrálisa, s egyetlen jussa maradt, hogy fejedelmet választhatott magának: a Halált. Teremtő, osztatlan hatalmú fejedelmet. Erdély-szerelmében, Erdély-babonájában virágzik talán legjobban a dialektika: „Mert a hatalmasabb, a Halál, szeret téged, és mindig hagy benned annyit, hogy fölségesen kinőhesd magad a Halál minden látogatására.”

S szerette őt is az általa-teremtett, magához vette halhatatlanul.

Őrizem nagyon az ő reám sütő arcát, menekítem magamnak Narcissus-bűnű korokon át, mert hitet és erőt adó mindég és most.

Nagyon.

Farkas Árpád / Háromszék