A népirtás halálmenetéből megszabaduló örmény család közvetlen leszármazottja, romániai kisebbségek parlamenti frakcióvezetője, legfőbb szószólója. Varujan Pambucciannal a román informatika hőskoráról és a magyarokkal való közös út lehetőségeiről is beszélgettünk.
– Milyen körülmények között találkozott először népe igencsak hányatott történelmével?
– Mondhatni, mindjárt az első megtanult szavakkal, hiszen hiába születtem Bukarestben, négyéves koromig csak örmény szót hallottam. Az utcabeli fiúk voltak az első román nyelvtanáraim, de a későbbiekben természetesen a szüleimnek is fontos volt, hogy jól beszéljek románul. Örmények voltak, én viszont mindig kétnyelvűnek tartottam magam. Édesanyámat elsősorban a kultúra és a történelem érdekelte, apámat a tudományok és a technológia, ezért aztán meglehetősen széles körű képzést kaptam. Történelemből azonban a nagymamámtól kaptam a legtöbbet, ő folyamatosan az örmény nép történetéről mesélt nekem, már kisfiú koromtól megismerkedhettem az örménységgel kapcsolatos fontos eseményekkel.
– Milyen körülmények között került a családja Bukarestbe?
– A nagyszüleimnek az 1915-ös halálmenetből sikerült megmenekülniük, amikor az örményeket az Eufrátesz felé terelték, hogy ott megsemmisítsék őket, pontosabban azokat, akik nem hullottak el az úton. A család a ma Törökországhoz tartozó Adanából származik, amely hajdanán a Lusignani (örményül Luszinjarí – a szerk.) Keresztény Örmény Királyság fővárosa volt. Damaszkusz közelében sikerült a szökés, nagyapámék egy arab barátja segítségével jutottak fel egy francia hajóra, amely Ciprusig vitte őket. Onnan érkeztek Romániába, amely a legközelebbi, örményeket befogadó ország volt. Azzal a bevándorlási hullámmal hozták létre 1919-ben a Romániai Örmények Egyesületét is, amely azóta megszakítás nélkül működik. Ezek után soha nem voltak kétségeim, hogy én az örmény nép és a román nemzet tagja vagyok.
– Hogyan kezelte magában az örmény népirtásról szóló – a saját családi történelme részének is számító – történeteket?
– Amióta az eszemet tudom, egyetlen érzést tudok tisztán felidézni, illetve táplálni magamban: világosságot kell gyújtanom, ki kell derítenem az igazságot a népirtás ügyében. Bosszúvágyat azonban soha senki ellen nem tápláltam. Elfogadtam a tényt, miszerint előfordulhat, hogy a politikusok uszítására egyszer csak megbolondulnak a népek.
– Az sem zavarja, hogy a törökök soha nem ismerték el a népirtás tényét? Sőt, Románia sem. Ebben a kérdésben soha nem volt nézeteltérése a romániai törökök képviselőivel?
– Régóta jó barátságban vagyok a hazai törökökkel, ők egyébként is a szeldzsuk törökök leszármazottjai, akik a Bizánci Birodalom legyőzését követően kerültek ide, mint rettenthetetlen határvédő katonák. Itthon egyetlen lehetőséget sem hagyunk ki, hogy felhívjuk a figyelmet a népirtás tényére. A parlamentben aláírásgyűjtésbe is kezdtünk egy elítélő határozat elfogadására, de csak a kisebbségi frakció egy része, egy liberális és egy szociáldemokrata kolléga támogatta a kezdeményezésünket. Az RMDSZ-frakcióból senki. Háttérbeszélgetéseken mindenki elismeri a kérésünk jogosságát, de a pártok távol tartják magukat a hivatalos állásfoglalástól. Ez van, de nem adjuk fel.
– Matematikus-informatikusnak tanult, így kezdte a pályáját. Létezik még ez az identitása?
– Persze, tanítok a bukaresti egyetemen. Amúgy ez sem szokványos történet. Már a diplomaszerzést követően szerettem volna az egyetemen maradni, tanítani, illetve doktorálni. De mivel nem voltam párttag, s nem is akartam az lenni, így nem volt esélyem. Nem esett különösebb bántódásom, egyszerűen csak nem engedték megtenni a szükséges lépéseket. Néhány tanárral volt szerencsém, akik a saját óráikból adtak át, hogy taníthassak. Mivel magas tanulmányi átlaggal végeztem az egyetemet, bukaresti kihelyezést csíptem el a Számítástechnikai Kutatóintézetbe. Az informatika is ment, jól programoztam, de eredetileg nem terveztem különösebb jövőt ezen a területen. Tanítottam, párhuzamosan pedig a számítógépek világába is beástam magam. A nyolcvanas évek Romániájában nagyon jelentős dolgokat műveltünk a komputerszakmában. A hard eszközök terén gyakorlatilag minden elképzelhetőt magunk állítottunk elő, de a programírásban is jók voltunk. Abban az időben a megyei számítógépközpontok hálózatban működtek, túlzás nélkül, a világ élvonalához tartoztunk. A jelenség eredeténél a két világháború közötti matematikaoktatás magas színvonalát érdemes keresni.
– Az 1989-es változások nyomán mégis harmadik mesterségbe kezdett: a politizálásba. Mi ragadta magával?
– A változások után az elsők között alapítottuk meg az örmény egyesületet. Ennek tevékenysége igazából sohasem szűnt meg, de csak a nyelvtanításra szorítkozott, miután felszámolták az örmény nyelvű iskolát. A közösségünket viszont ténylegesen a templom körüli egység tartotta fenn. A decemberi események után hamarosan megtartottuk az első közgyűlést, ahol az idősebbek bejelentették, hátrább lépnek, jöjjenek a fiatalok. Akkor választották meg Varujan Vosganiant elnöknek, engem pedig alelnöknek. Az érzésre emlékszem elsősorban, a felszabadult örömre, hogy most már úgy élhetjük meg az örménységünket, ahogy szeretnénk.
– A templom a kommunizmus idején sem forgott veszélyben?
– Igazából nem. Minden idők legnagyobb katolikus örmény vallási vezetője, I. Vasken Romániából származott, presztízse jelentős védelmet nyújtott e tekintetben. A hatalom páncélöklét bársonykesztyűbe bújtatta a mi egyetemes püspökünk. Az egyház javaira viszont folyamatosan pályázott a kommunista hatalom, bürokratikus intézkedésekkel akadályozta a felújításokat, a templom lebontása azonban soha nem merült fel élesen. Nekünk nagyon fontos a templom, nemzeti létünk meghatározó eleme. A népirtás idején is a papok álltak az élen, sokan életüket is feláldozták. A világ első keresztény egyháza vagyunk, a prédikációkban mindig szerepel az örmény népre, önazonosságára való hivatkozás.
– A többi kisebbség vezetőivel együtt akkoriban egyfajta, a kisebbségek védelmét szolgáló mechanizmus kialakítását is kezdeményezték. Közel harminc évvel ezelőtt hogyan festettek az alapelvek?
– Mindenekelőtt a teljes spektrumú, minden szinten létező képviselet megteremtését céloztuk, és ezt nagyjából el is értük. Másik célkitűzésünk az volt, hogy ne kezeljenek bennünket különleges esetként, a kisebbségi képviselők megválasztása a többiekkel együtt, a parlamenti választások keretében történjen, hogy elkerüljük a többség részéről érkező esetleges ellenérzéseket. Ezt is elértük. A harmadik a létezésünket lehetővé tevő költségvetési támogatás elérése volt, hogy fenntarthassuk a székhelyeket, a kiadványokat, tanfolyamokat, egyéb rendezvényeket finanszírozhassunk. A kommunizmus ideje alatt a tiltások, a különlegesség érzése tartott egységben, ezek a tényezők 1989-cel megszűntek. Már a kezdetekkor kijelentettük: minden örményre számítunk hitvallástól függetlenül. Amikor megkerestük a szamosújváriakat, akadtak, akik felhördültek: de hát ezek magyarul beszélnek. És akkor mi van, kérdeztünk vissza, ők egyszerűen más történelmi valóságot éltek meg. A lényeg, hogy örmények. Sőt, azt is támogattuk, hogy helyenként az RMDSZ listáin induljanak a különböző választásokon.
– Mennyire igazolta vissza az idő a kezdeti elképzeléseket, törekvéseket?
– Messze nem vagyunk még az út végén, de nem tartjuk elvesztegetett időnek. Sok vitánk volt az RMDSZ-szel például abban a tekintetben, hogy a kisebbségek a mindenkori hatalomtól teljes anyagi függetlenséggel is rendelkezzenek. Ezt csak abban az esetben tartjuk lehetségesnek, ha az „utalványozó” egy parlamenti felügyelet alatt működő intézmény. Ezt még nem sikerült elérnünk, elsősorban nem a többségi hatalom ellenszegülése, hanem a közöttünk lévő nézetbeli különbségek miatt. Számomra érthetetlen például a magyar nemzeti jelképek körül zajló cirkusz, nálunk mindig kint van az örmény zászló, a címer, soha senki nem kérdezte meg, mit keres ott? Az RMDSZ-szel közös sikerként értékeljük viszont a településneveknek a nemzetiségek nyelvén való hivatalos kihelyezését. Fennséges érzés, ha a településed nevét saját nyelveden látod kiírva, nekem mindig simogatja a lelkemet, amikor elhaladok a Szamosújvár bejáratánál lévő Armenopolis felirat mellett. Nem mérhető, érzelmi kategória ez, aminek a későbbiekben viszont mérhető haszna lehet.
– Milyen viszonyt tartanak fenn az anyaországgal, Örményországgal?
– Mindenekelőtt mi a németekhez hasonlóan – Vaterland – apának tartjuk a hazát, hajremknek becézzük, a fővárost viszont anyavárosként emlegetjük, azt mondjuk neki majraghahlak. Nagyon szoros kapcsolatot ápolunk a világ minden részén élő örményekkel. Segítségre elsősorban nem Örményország részéről számíthatunk, hanem a diaszpórában élő örményektől. Legtöbben az Egyesült Államokban, Kaliforniában, illetve a keleti parton élnek, Európában meg Franciaországban. Közöttünk már az internet feltalálása előtt kialakult egyfajta kommunikációs hálózat, egymást korábban soha nem látó emberek is testvérként kezelik egymást. A diaszpóra elsősorban az örményországi fiatalokat segíti, lehetővé téve, hogy a világ nagy egyetemein tanuljanak.
– Jogosnak tartja, hogy egy kisebbség magasabb lélekszáma alapvetően meghatározza a prioritásokat, az elvárt jogosítványok listáját?
– Ha arra céloz, hogy a romániai magyarok közel másfél millióan vannak, akkor kénytelen vagyok a figyelmébe ajánlani a romákat, akiknek a képviselőivel egyazon padban ülünk a parlamentben. Ismerve a magyarok történelmét, egyetlen pillanatig sem tagadom a kéréseik jogosságát. Én, a népirtás elől menekülő örmény család leszármazottja viszont csakis hálával gondolhatok a befogadó Romániára és a román népre. Ezen a ponton valóban elválnak a magyarokkal való közös útjaink, még akkor is, ha megértem az önök érzelmeit. Mint ahogy remélem, önök is az enyémet.
Varujan Pambuccian
Örmény nemzetiségű román politikus, 1959-ben született Bukarestben. A Bukaresti Egyetem matematika–informatika szakán diplomázott 1984-ben, doktori fokozatát 2000-ben szerezte meg. Ma ugyanannak az egyetemnek a tanára. 1996 óta a romániai örmény kisebbség parlamenti képviselője, a romániai kisebbségek – a magyart leszámítva – parlamenti frakcióvezetője. 2000-től a képviselőház információ- és kommunikációtechnológiai bizottságának vezetője. Nős, két gyermek apja, egy unoka nagyapja.
Csinta Samu / Háromszék