Szürreálisnak tűnik a kép. Nem, valójában te magad tűnsz annak. Te magad, ahogy leülsz, letelepedsz, helyet foglalsz. Honnan jön ez a ráérősség? Hogyan tudod magadra erőltetni?

Te, aki az előbb még eszelős sietséggel, leszegett busafejjel róttad az utat, kapkodó telefonálásokkal, sűrű órára nézésekkel. Valóságon túli ez a megpihenés, ez a békés ücsörgés a nyüzsgő tér egyik padján. Már-már magadat csodálod és figyeled, hogyan bírtad rá magad, hogy megállj, sőt megülj? Honnan ez a hirtelen rád szállt békesség, amely egyszer csak végre nem magára figyel, nem önző és kapkodó mozdulatokkal intézi dolgait, hanem körbenéz. Szemlélődik. Még a telefonját is zsebre rakja. Belefeledkezik a tájba, térbe. Az ott nyüzsgő sok-sok emberbe. Vannak, akik, ahogy az előbb te is, sietve ügetnek át az áruház előtt. Nem rájuk figyelsz. Ők csak egy röpke pillanatot jelentenek. Túl gyorsan haladó, a maguk számára is követhetetlen életet. Azok láthatók és szemlélhetők hosszabban, akik megállnak. Akik a tér részévé, apró porcikájává válnak, legalább egy kis időre. Várnak, néznek, beszélgetnek, telefonálnak vagy egyszerűen csak ülnek ők is, mint te és különféle szürreális képekben gyönyörködnek. Mint te, most. Talán éppen rád figyelnek. Az ücsörgő emberre. Aki az előbb még sietett. Aki most olyan egykedvű békességgel tekint szerte, mintha mindig is ezt tette volna, mintha a mindennapok jól megszokott része lenne ez a békés üldögélés, ember-nézés.

Aztán észreveszel valakit. Egy szakállas embert, aki a meleg ellenére, valami tépázott, ősöreg esőkabátban üldögél a padon. Éppen veled szemben. Nem néz senkire. Nem érdeklik az elhaladók. Csak a galambok. Az a tucatnyi szürke jószág, amik ott turbékolnak a lábai előtt. Néha odavett egy-egy terjedelmes morzsát és elégedetten figyeli a hatást, ahogy a madarak rávetik magukat a fentről jövő áldásra. Nem lehet nem észrevenni, ahogy a galambokkal beszélget. Hangosan teszi, körbesétálja őket, és beszél, beszél. Aztán rájövök, nem hozzájuk szól. Valami képzelt, láthatatlan személlyel beszél. Monológ vagy párbeszéd? Ki tudja? A téren áthaladók meglátják, lassítanak vagy éppen gyorsítanak, vérmérséklettől függően. De mindenki megbámulja. Ahogy a bolondokat szokás. De senki nem akar a közelébe kerülni, belépni a galambok képezte körbe, melynek közepén az esőkapátos élénken mutogat, gesztikulál, néha felemeli a hangját. Zavaró lenne, ha nem lenne hangosabb a forgalom, az autók és a villamos zaja. A nagyvárosi nyüzsi. Az áruház előtti tér bolondja csak mondja a magáét. Nem fogy ki belőle a mondanivaló. Mintha a bolondok nem tudnának hallgatni, valami őserő hajtja, mondatja velük a sok órás szöveget, a saját és a világ üdvösségéért. Vagy csak a galambokért. Sok városi placcnak megvan a saját bolondja. Amikor bankba megyek, valahogy mindig odakeveredek abba a parkolóhelyre, amellyel szemben egy háborodott nő lakik egy padon. Egyszer rajtafelejtettem a tekintetem. Erre elkezdett rám kiabálni. Kis hiján elfutottam. Aztán utána is sokszor megálltam ott, pedig nem akartam. Pedig máshová akartam keveredni, távolabb a bolond nőtől. De az autó mindig ott állt meg. Én vezettem oda, persze. De már sokkal óvatosabb lettem. Nem telefonáltam, az ajtót halkan csuktam, lábujjhelyen elsurrantam, majd vissza ugyanúgy. A nő kelletlenül felnézett, mert észrevett ugyan, de nem szólt. Nem zavartam. Tovább hadart, perlekedett a láthatatlan ellenséggel. Nem szeretnék az ellensége lenni, mert a bolondok nagyon tudnak haragudni. Mintha az egész életükért hadakoznának.

Élvezem a pad nyugalmát. Figyelem a körülöttem ülőket, belenézek egy-egy elhaladó pár testbeszédébe, belehallgatok a csevejükbe. Csak pár lépés, amíg átérnek a téren, de mégis hallani és látni, ki milyen passzban van aznap, rajtaül tekintetén a gond vagy tud önfeledten vidám lenni. Olyan jó kikapcsolni egy kicsit. Elterelni magamról a figyelmem és mások bolondságaiba, életrészleteibe belemélyedni. Mindegyik átsétálóból egy-egy jelenetet látni.

Jön, áthalad, esetleg megáll, időzik, aztán végül mégis tovahalad. És jön valaki más, talán sokkal érdekesebb, látványosabb személy. Jelenetek egy életből. Fáradt idősek. Nevetve telefonáló fiatalok, hangosan gesztikuláló párok, leszegett fejjel rohanó magányosak. Mindenki visz valamit. Saját magát. Minden változik, csak a bolond marad a madaraival. És én. Valami szent állandóság vagyunk mi most. De a bolondnak a téren belül saját tere, belső, láthatatlan univerzuma van. Mi annyit látunk csupán, hogy ott sétál körülötte tucatnyi galamb, de vajon mit lát ő? Hogyan fest az ő világa, ott a téren belüli térben? Mi az a láthatatlan, amiből mi semmit nem látunk?

Aztán egy figyelmetlen siető belép a galambok közé. Azok megijednek és hangos szárnycsattogással felreppennek. A bolond meglepődik. Hangosabban beszél, sőt kiabál. Az óvatlan személy rémülten hátranéz és meggyorsítja lépteit. A galambok szerteszét szállnak a tér magasába, a bolond üvölt, az emberek felnéznek, de mennek is tovább. Ó, hát ez csak az áruház előtti tér bolondja. Nagy ívben kikerülik az esőkabátost. Aztán a galambok szép lassan és óvatosan visszaereszkednek. Hullanak a morzsák, a bolond beszél tovább, a saját láthatlatlan univerzumában, amiből mi, mindenki más csak annyit lát, hogy jé, egy bolond és a galambok.

Fábián Tibor

1 Megjegyzés

  1. antal m.

    Az ember, – egy alkalmi helyzetben való, kutakodása!

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük