Fotó: mayerphotography.hu

Kommunista karácsony szombatján történt. Mivelhogy a kommunistáknak nem volt karácsonyuk, ezért az első mondat kissé sántít. Hacsak nem vesszük figyelembe, miszerint a magyaroknak és csakis nekik sikerült valamenyire összehozniuk a karácsonyt a kommunista ideával.

Mi viszont románok voltunk, de ezt is csak később tudtuk meg rendszerváltás után az anyaországiaktól. Na, de most nem erről szól a fáma hanem, hogy a szombat délutáni műszakban dolgoztunk az öntődében. Akkor kezdtünk, amikor az angyalok szárnyukat suhogtatva melegítettek a nagy akcióra és akkorra végeztünk, amikorra a gyermekek valahol messze országokban már elfáradtak a karácsonyfa körüli hancúrozásban. Amikor ajándékaikat álmukban is szorongatva békésen aludtak.

Munkakezdés előtt nagy sürgölődésben voltunk, mert szerettünk volna egy kis karácsonyi hangulatot bevinni a poros, kormos öntőde hétköznapjaiba. Meglepetésnek szántuk és meg is akartuk valósítani, amíg bejönnek az öntők és magkészítők. Hogy miért éppen Babuci munkaasztalára, ennek is megvolt az oka. Vittünk tehát egy kis törpe lucfenyőt, rögzítettük az asztallapra és gyorsan felcicomáztuk úgy, ahogy a karácsonyfát szokás. Volt azon bronz, réz és kékszínű acél esztergaforgács, olajos homokból készített és kiszárított formamagok, apró kavicsok sztaniolpapírba csomagolva. A hegyére pedig bádogtölcsért húztunk. Alája egy kvarchomokkal megtöltött cipődobozt helyeztünk a következő felirattal: ”Boldog karácsonyt, Babuci!”.

Megelégedéssel vettük tudomásul, hogy derék munkát végeztünk. Visszavonultunk a távolság biztonságába, mert Babucinál soha nem lehettél elég óvatos és izgatottan vártunk.

Babuci túljárt már az ötvenen, de még mindig nem nyugdíjazták mivel később kezdett dolgozni. Ezért a ledolgozott munkaideje túl rövidnek bizonyult a törvényes időtartalomhoz. A vele egykorú hölgyek már elfelejtették az öntődei munka minden kellemetlenségét és boldogan nagymamáskodtak unokáik körül. Ő ezt nagy igazságtalanságnak tartotta. Úgy érezte, hogy ő áldozat. Időközönként heves felindultságának adott hangot, amit rendszerint a férfiak ugratásai váltottak ki. Már pusztán neve említésére felcsattant:

– Én már vén „K” vagyok. Nekem ne mondjátok, hogy Babuci!

Repült is a fakalapács, más szerszámok, ha kellett akár a magszekrény. A megtámadott minden esetben elmenekült. Azután még sokáig lehetett hallani a keresetlen szavak özönét. A hölgy nagyon tudott káromkodni, de ami igaz: dolgozni is. Az öntődei alkalmazottak nem a finomkodó beszédjükről voltak híresek, de Babuci olyan művészi szintre emelte e műveletlen szokást, hogy csupán egyetlen öntőnek sikerült talán őt felülmúlnia. Azért mondom „talán” mert a két profi soha nem mérkőzött meg szemtől-szemben. A másik embert Káromkodós Mártonnak hívták. Állítólag egyszer egy óra hosszát folyamatosan kikáromkodta magát, anélkül, hogy ismételt volna bárcsak egy szót is.

Közben szállingóztak az emberek a munkahelyekre. Kárörvendő vigyorral néztek Babuci munkahelye felé, de mindenki igyekezett onnan elslisszolni, nehogy gyanúba keveredjen. Nemsokára megérkezett a várva-várt személy is. Mogorva arccal, elborult tekintettel lépett a padjához s meglepetésében mozdulatlanná merevedett. Aprólékosan végignézte az eléje táruló csendéletet. Szemébe könnycseppek szivárogtaks ott mindenki szeme láttára a házisárkánynak ismert Babuci elsírta magát. Nem kezdett bele cikornyás káromkodásba, nem dobálta szét a karácsonyi ajándékot, mint ahogy azt elvártuk volna. Zsebkendőjével szemeit törülgette olyan megszánni való ártatlansággal, akár egy önérzetében megbántott elsőáldozó kislány.

Erőt vett rajtam egy rossz érzés, mint amikor a dolgok irányítása kicsúszik a kezemből és homlokegyenes fordulatot vesznek. Zavaromat fokozta a hatás aránya is. Lelkiismeretfurdalásom erősebbnek bizonyult félelmemnél. Óvatosan a síró hölgy felé közelítettem.

– Milyen baj van Babuci?

Rámnézett és én azonnal megvilágosodtam, hogy ő nem az, akinek ismertük. Tekintetében mérhetetlen kedvesség és szomorúság tükröződött egyszerre.

– A férjem halálos beteg, kimondhatatlanul szenved. Amikor megyek haza a munkából már a kapuban hallom jajgatását. Lányomat elhagyta a részeges férje, aki mellesleg verte is. Kis unokámra a szomszédok vigyáznak, de többnyire a kiságy rácsai között sírdogál. Nekem nincs olyan szervem mely, ne fájna, de nem szabad lebetegednem, mert összeomlana a család kinek felelősséggel tartozom. Mintha mindez nem volna elég, ezek az istenverte kommunisták ráadásul elrabolják a karácsonyunkat is. Te még azt kérded milyen baj van? Most mondd meg őszintén, mi kellene ehhez a rakás nyomorúsághoz ahhoz, hogy baj legyen?

– Bocsáss meg, de nem akartunk megbántani – könyörögtem bűnbánóan.

– Ugyan, ne edd magad. Tudom, hogy csúfságoltatok velem. Örül a lelkem, mert ma ünnep van és senki nincs, aki boldog karácsonyt, kívánna nekem, ratatokon kívül – kedves mosollyal ajándékozott meg, meghazudtolva önmagát.

De mintha megbánta volna, szokott hangulatába vedlett vissza.

– Most pedig távozzál, kérlek, még mielőtt betörném a fejedet! – harciasan nézett rám és ütésre készen szorította meg vasvégű döngölőjének nyelét.

Úgy oldalogtam el, mint egy kivert, megalázott kutya. Azután soha többé nem ugrattam Babucit. Ráadásul még, annyiszor szégyelltem el magam, ahányszor csak eszembe jutott a történet.

Sebők Mihály

 

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük