Bajtársak

Mielőtt e kis történet elbeszéléséhez hozzákezdenék, el kell mondjam önöknek, akik nem ismeretesek a székely ember szokásaiban – de azok is elolvashatják, akik ismeretesek benne, mert soha nem volt ártalmas dolog, de jó igen – , ha egy egymásra odafigyelő közösség jótékony etikett szabályait átismételjük!

El kell tehát mondanom a székely ember köszönési szokásait röviden összefoglalva azért is, mert maga a cselekmény egy köszönéssel indul el. A székely ember tehát az akkor divatban lévő köszönési szabályokat szigorúan betartotta, mert úgymond:

– Láthatod és hallhatod, hogy a ló például oktalan állat baromnak is mondatik, de ha lótársaikkal jártukban összetalálkoznak, egymásnak oda és visszanyerítenek, pedig csak barmok! Az ökör vagy fejőstehén még barmabbak, de találkozásuk pillanatában azok is összebőgnek! Hát akkor az ember ne legyen butább a baromnál!

Ha nagy harag is tombolt közöttük (mert ők is emberek s néha megesett, hogy kujakra mentek, minek okáért jobbnak látták egymást elkerülni), azért távolról odabiccentettek egymásnak, esetleg mutatóujjukkal megbökték kalapjuk karimáját illetve kezüket kényszeredetten, de köszönés intésére emelték!

A katolikusoknál nekünk, gyerekeknek csak egyetlen köszönési forma létezett:

– Dicsértessék a Jézus Krisztus szent neve! Mindörökké ámen!- fogadták a felnőttek.

Megjegyzendő, hogy a falu plébánosát minden generáció ezzel a köszönéssel üdvözölte. A gyerekek részéről a köszönés elmulasztása komoly megróvást vont maga után, mivel a panaszok nem késtek a szülők fülébe érkezni miszerint:

– Hallja-e kelmed szomszéd, a Mihály fia nem köszönt nekem a tegnap!

Azután következett az egzecéroztatás, amelyet jobb volt elkerülni.

A felnőttek a nap szakának megfelelően köszöntek: jó napot, jó estét vagy jó reggelt, adjon isten! A köszöntött pedig soha nem mulasztotta el fogadni:

– Adjon Isten kelmednek es! No, felkeltek hál`Istennek?

– Fel még egyszer, hál`Istennek!

Aki pedig tényleges jó reggelt akart kívánni valakine,k az a következőképpen cifrázta meg:

– Szilvapálinkás, ordás, kapros, hígpalacsintás jó reggelt!

Ha mezőn, erdőn vagy bárhol munkálkodók mellett haladtak el, a következőképpen alakult a köszönés etikettje:

– Adjon Isten jó munkálódást!

– Köszönjük, részt belőle! – volt a félig tréfás felelet, amely arra utalt, hogy a köszönőnek is jutna a munkából.

– Nocsak, mert mi sem maradunk munka nélkül, nekünk es van a mi fertályunkon!

Ha éppen evés közben találta a családot az arra járó, akkor annak is megvolt a maga beszédceremóniája:

– Jó étvágyat adjon az Isten az ételhez!

– Köszönjük, szívesen látjuk kendteket is!

– Használják csak az Isten áldását, mert a miénk es megvolt (vagy meg lesz)!

Volt ennek a meghívásnak egy vicces változata is, amely így hangzott:

– Szívesen látjuk kendteket jönni, menni, de nem enni!

Ezen egyet jót nevettek mindannyian, hogy kétség se férjen a mondottak komédiájához!

Ezeket a mondásokat és a nem említetteket is, naponta talán sokszor elmondták, soha meg nem unva, hogy egymást figyelmességekkel elhalmozzák!

– Isten adjon jó napot neked bajtárs és kendteknek is atyafiak! Egy vastag bajuszú, szakadt ruhájú, elnyűt bocskorú, alacsony termetű cigány köszönt így rá a mészárosra, aki éppen egy kétszáz kilós formájú, tisztára mosott, előkészített, levágott disznó szétszedésével dolgozott egy kemény, tisztára mosott asztalon. A mészáros mellett még egy fiatalember segédkezett valamint egy kilenc, tíz éves nyurga hosszúnyakú gyermek téblábolt. A fiatalember a mészáros veje, a nyurga gyermek pedig az unokája volt, aki Édes papónak nevezte őt. A segédeket meglepte a toprongyos cigány semmiből való érkezése és nem éppen bizalomgerjesztő külseje.

A vejkó éppen kérdőre akarta vonni a jövevényt és rendreutasítani, hogy miért a hátsó kertkaput használja és miért nem a nagykapun érkezik másnak a házába. Nem tudva, hogy azt éppen a házigazda engedte meg, de csak kizárólag akkor, amikor otthon tartózkodik! De az igazsághoz hozzátartozik az a zavaró tény is, hogy ez a kétes alak lebajtársozza az apósát, ami rendkívüli pofátlanságnak számít. Itt ismét egy szigorú etikett szabály uralkodott. Ugyanis csakis azok lehettek bajtársak, akik együtt megjárták a frontot, esetleg fogságban is együtt voltak, vagy nem voltak együtt, de bizonyítottan harcoltak valamelyik háborúban!

– Nem mondom, hogy részt belőle bajtárs, mert ezzel a munkával már magunk is elbírunk! – szolt a mészáros nem várt megtisztelő és egyúttal baráti hangon.

– Megértelek, bajtárs! – felelte a cigány sunyi vigyorral az arcán. – A te helyedben, én sem adnék hasonló munkát ilyen „kiehözött” cigány kezébe, mivel még nyersen is megenné azt! – rekedtesen lekacagta saját humorát.

Megalázkodó magatartása mellett nemcsak egy kifinomult logika volt beszédében, hanem fogalmazásának céltudatos irányítására is vigyázott.

Látván a mészáros, hogy segédei nem tudni mire véljék a furcsa eseményt és szájtátva, kissé zavarodottan magyarázatra várnak, odaszólt nekik:

– Ez itt Rudi, az én bajtársam, akit soha meg nem tagadnék!

Amint már említettem azokban a háború utáni cudar időkben még a püspökúr önagysága sem mondhatta senkinek, hogy bajtárs. Csupán azok lehettek bajtársak, akik együtt harcoltak a fronton és együtt vészelték át a hadifogság keserű kínjait. De azok is lehettek bajtársak, akik nem együtt szenvedték át ezt a korszakot, de ott voltak és ezt elfogadhatóan bizonyítani is tudták! A bajtársi kötelék olyan misztikummal bírt, hogy erősebb volt a testvéri, baráti vagy komai kötődésnél is!

– Az elsőben és a másodikban is együtt harcoltunk és ilyen nincs sok a bajtársak között. Igaz-e te, kurva cigány? – tette még hozzá jókedvűen a mészáros.

– De igaz ám, csak éppen azzal a csekély különbséggel, hogy cigány vagyok, de kurva nem volnék, inkább lator! – sunyi vigyorral jelezvén ismét, hogy nem haragszik.

– Most nem vigyorognál itt, Rudi bajtárs, ha a doberdói fronton nem húztalak volna ki egy hegyre való föld alól, amit egy lövedékrobbanása terített rád! Mondd el bajtárs hogy volt!

– Az úgy volt, ahogy volt, mondd el magad bajtárs, ha elkezdted!

– Hallottam, hogy közel süvít egy lövedék s azonnal hasra vágtam magam. Még mielőtt földet értem volna, láttam a szemem sarkából, hogy Rudi bajtárs is azt csinálja. Az után egy olyan robbanás következett, hogy még a föld is megrengett bele. Még napokig nem hallottam egyebet csak csengést a füleimben. Ott azon a helyen, ahol Rudi bajtársnak kellett volna feküdnie egy akkora friss honcsoktúrás keletkezett, mint egy hegy! Szerencsére észrevettem, hogy két bakancsos láb sugdolózik ki a föld alól. Akkor még volt bakancsod, hány éve annak bajtárs? És ahelyett, hogy elé felé haladtál volna ma egy pár elnyűt bocskorban téblábolsz!

– Én is „szédölögtem” mint egy beteg pipe – folytatta a mészáros -, de elkaptam a bajtársam lábát és rángattam ki azon s nyomban a földből. Éreztem úgy nyúlik szegény, mint egy giliszta, amikor a ganéból húzzák kifele! A csoda, hogy nem szakadt le az a ronda idomtalan feje, mint a barakovácsnak (kullancs)!

– De azzal bezzeg hallgatsz, ugye bajtárs, amikor a muszkát lelőttem rólad! Éppen a puskád beragadt zárdugattyújával tököltél, mert ezek a magyar puskák jók voltak, pontosak, távolra hordók, de pár lövés után kimelegedtek és beragadtak – magyarázta nagy szakértelemmel a cigány, – s a muszka pedig közeledett feléd szuronyt szegezve, vélhetően elfogyott a tölténye, de így is feltűzött volna szuronyára, mint egy szalonnabőrt, ha oda nem pörkölök neki. Aztán fordultam és lelőttem az engem támadót is! Hát így volt az nem csalás, nem ámítás!

– A másodikban történt az Rudi! – mentegetőzött a mészáros.

– A má biztosan nem bajtárs, mert az Szerbiába volt az első háborúban, amikor tönkrevertük a szerbeket és segítségükre bevetették a muszka hadosztályt!

– Mindegy az most Rudi bajtárs, a lényeg, hogy bizony te is mentettél meg egyszer – „máccor” a haláltól. Ez es a bajtársiasság törvényei közé tartozik.

– Hát arra emlékszel e bajtárs, hogy egyszer megetettelek „húskonzervával”, mert hanem étlen haltál volna?

Ennek a történetnek a felemlítésére olyan nevetésre fakadtak mindketten, hogy a mészáros kezéből kiesett a húsbárd, a cigány pedig úgy el kezdett ugrándozni szakadt bocskorában, mintha táncra volna kedve perdülni!

– Mondják el nekünk es „Édöspapó”, hallja-e Rudi bácsi, hanem maga! – kíváncsiskodott a hosszúnyakú unoka.

– Na, jó! – jutott szóhoz előbb a mészáros – hát akkor elmondom:

– Volt minden honvédnek a borjújában (hátizsák) egy elég tekintélyes nagyságú húskonzerv. De azt nem szabadott kinyitni és megenni akkor sem, ha a beled kilikadt az éhségtől, mert az a végső tartalékra volt kinevezve és csak parancsra szabadott megenni! Minden áldott nap a mustrán el kellett számolni azzal a konzervvel, mert ellenőrizték, ha nem tudtál elszámolni vele bizony azért kikötés járt, ami egy nagyon durva fenyítési módszer volt a magyar hadseregben! Morogtunk is eleget egymás között, hogy mire való az a húskonzerv, ha nem lehet megenni, de kinyitni senki nem merte. Egyszer szóvá is tettem Rudi bajtársamnak, hogy mondom:

– Te bajtárs, én úgy ki éheztem, hogy a lábaim akadnak össze, ha ma nem jutok ételhez lehet, hogy holnap fel sem tudok kelni a gyöngeségtől!

Azt felelte rá Rudi:

– Ha így állunk hozok én, azért ne haljál meg, inkább várj egy kicsit.

Egy fertály óra sem telt bele hozta a húskonzervet ő tudta, hogy honnan. Nyomban bebújtunk egy szétlőtt bunker romjai közé, kinyitottuk és enni kezdtük. Én még olyan finomat életemben nem ettem, mint akkor ott a romok között.

– Kitől loptad te gazember? – kérdeztem tőle.

– A hadnagytól! – felelte nemes egyszerűséggel és szempillája sem rebbent.

Nekem pedig torkomon akadt a falat, mert a hadnagytól még jobban féltem, mint a kikötéstől. Kutya gazember parancsnok volt, amolyan felfele nyaló lefele letipró, képes lett volna agyonlőni a beosztottját, ha nem teljesítette volna a parancsot. Leginkább Rudira volt rátámadva, naponta szisztematikusan marta, ette meg, még egyszer bele is rúgott!

– Ne rettegj miatta, egyél nyugodtan! – biztatott, – majd visszateszem a bőrtáskájába, igaz előbb megtöltöm főddel!

Nem tudom, hogy csinálhatta, de mindketten jóllaktunk s másnap az inspekción a konzerveinkkel is elszámoltunk, de nem úgy a hadnagy. Merthogy őket is ellenőrizte a százados, feltűnt, hogy a hadnagy konzervje zörgő hangokat ad ki és amikor figyelmesebben megvizsgálták kavicsos föld volt a doboz tartalma. Nagy cirkusz lett belőle a hadnagyot lefokozták, alhadnagy lett, de csak azután kezdett őrjöngeni igazán. Az elkövetkezendőkben senki nem álhatott meg előtte a szakaszban, mígnem egy szerbiai csatában súlyosan megsebesült és leszerelték! Te Rudi, véletlenül nem tudod, hogy ki lőtte csípőn a hadnagyot? – tréfásan megfenyegette a cigányt.

Így folyt a beszéd még egy darabig tréfálkozva, nevetgélve, hol az egyik elevenített fel egy emléket, hol a másik. A segédek pedig szájtátva hallgatták az izgalmas és igaz történeteket, melyhez csak nagyon keveset tettek hozza és vettek el a bajtársak. Most már a rongyos sunyi cigányra is nagy tisztelettel néztek és lesték ki a beszédet a szájából. A mészáros közben tette a dolgát rutinoson, hanem azt kérdi egyszer a cigánytól:

– Minek köszönhetem a látogatásodat, Rudi bajtárs? Mert ismerlek téged, hogy te cél nélkül nem jösz-mész, értelemet adsz minden cselekedetednek!

– Minek köszönheted bajtárs, ez micsoda kérdés? Hát, hogy tiszteletemet tegyem a bajtársamnál, kibe sose csalódtam!

– Mi kell, mondd ki tisztán, mert ismerlek, jómadár?!

Mire a cigány:

– Reggel lök az asszony a könyökével s azt mondja: hallod-e Rudi, a bajtársadéknál hajnalba bőgött a disznó. Az nem jókedvében bőgött, hanem, mert ölték és ahol disznót ölnek ott hús is van és mi már egy hónapja nem ettünk húst, Rudi uram! Menj el a bajtársadhoz, mert biztosan nem fog megtagadni tőled egy-két darab mócsingot, csontot, disznóbelet, amit ők úgy is eldobnának! Hát ezért jöttem bajtárs, hogy tolmácsoljam az asszonyom beszédét. Még megalázkodása pillanatában sem hervadt le arcáról a sunyi vigyor.

– Nem szégyelled magad te Rudi bajtárs, először azért, mert valamikor ember voltál te, ha cigány is s két háborút végigharcoltál, megmentetted az életemet, igaz én is meg a tiedet. Annyi küzdelem és szenvedés után hős kéne, legyél, de te e helyett annyira lealacsonyodsz, hogy azt ennéd meg, amit más eldob! Másodszor pedig te nem tudod, hogy a székely ember a disznó minden porcikáját felhasználja, még a szőréből is kefét köt? De azért szerencséd is volt egy kevés, mert mind a két háború végén megszöktél, így elkerülted a hadifogságot!

– Miért nem szökött meg maga es Édöspapó, lett volna könnyebb magának es? – kotyogott bele a hosszúnyakú, nyurga unoka.

– Mert bennem székely-magyar vér folyik fiam, nem cigány, mert én a végsőkig kitartottam! – vágott a válasz, de a címzett nem mutatta, hogy fájdalmas lett volna. – Menj be fiam, kérjél nannyótól egy tiszta vájlingot, de hamar!

A mészáros rakni kezdte a disznóhúst az edénybe, szalonnát is tett melléje jódarabot, lehetett vagy öt kiló vagy annál is több.

– No, gyere, bajtárs vidd haza az asszonyodnak, hogy egyetek húst, mert az dukál a két háborút megjárt honvédnek, nem disznóbél!

– Az úristen fizesse vissza neked ezerszeresen bajtárs, tudtam, hogy benned nem kell csalódnom!

Amikor kiment a kertkapun a putria fele nem állta meg, hogy vissza ne szóljon:

– Ami a magyar vért illeti bajtárs, lehet, hogy valamivel jobb, mint a cigányvér, de annyival több el is folyik fölöslegesen!

A mészáros felemelte a húsvágó bárdját, a segédek azt hitték, hogy Rudi után vágja, de a cigány nem ijedt meg s a cinkos, sunyi mosoly ott bujkált dús bajusza alatt.

– Elfelejtettem mondani Rudi bajtárs, gyere be este, hogy kőccséget is adjunk, akkorára készen lesz. Osztán még mondtam neked, amikor dolog van, akkor is gyere bé néha!

Rudi ezt már nem hallotta, ő az ilyent nem szokta figyelembe venni, neki mindig igaza volt és mégis furcsa módon a világ legszegényebb embere gyanánt tengette életét, amit már annyira megszokott, hogy azt hitte így van ez rendjén!

Sebők Mihály