Román és magyar nézetek ütköztetése zajlik. Ezúttal azonban okosan. Az alábbi szöveg a Dilema Veche folyóirat online kiadásában megjelent vita szerkesztett változata.
Mihai Buzea: Bakk Miklós úr, egyenesen megkérdezem, mert nem nagyon van terünk: mi volt 1918, egyesülés vagy annektálás?
Bakk Miklós: Ön szerint?
M. B.: 1918 ősze szerintem nem volt sem egyesülés (a románok változata), sem annektálás (a magyarok változata), hanem inkább
improvizáció zajlott minden érintett fél részéről.
Azt hiszem, bár nem tartozik a tulajdonképpeni Erdélyhez, a Bánság a legjobb példa arra, amit mondani akarok: a német ajkúak kikiáltják a Bánsági Köztársaságot (Temesvár, október 31.), a szerbek kikiáltják a Bánság egyesülését Szerbiával (Újvidék, november 25.), a románok kikiáltják Erdély és a Bánság egyesülését Romániával (Gyulafehérvár, december 1.), a magyarok kikiáltják Erdély és a Bánság egyesülését Magyarországgal (Kolozsvár, december 22.). Tehát az akkor még császár IV. Károly november 11-i nyilatkozatát követően (melyet közérthetően és nagyon röviden nagyjából így fordíthatunk le: „Elvesztettük a háborút. Az eskü alól felmentelek. Azt csináltok, amit akartok!”) mindenki kötelességének érezte, hogy kikiáltson valamit. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között az emberek nem tudtak egyezségre jutni és újra nekiálltak háborúzni, holott a háború akkor alig pár hete ért véget. Nem voltak referendumok, népszavazások, a lakosság megkérdezése vagy más hasonlók, azonban mindenki érezte a változás szelét, s minden szereplő igyekezett azt a saját vitorlájába terelni. És minthogy a „vitorlások” ellentétes irányokba hajóztak,
végül az egész mindenki számára rosszul végződött:
a Bánságot három részre szakították, a Partiumot szintén háromba, egyedül Erdély úszta meg a felosztást, csakhogy az itteniek azóta ellenségesek egymással, ami nem csekély dolog – aki már átesett egy váláson és a lakóhelyét meg kellett osztania a volt feleségével vagy férjével, tudja, hogy mit akarok mondani. Az ügyre visszatérve, ellenzem azt a megközelítést, hogy annektálás történt volna, mert 1918. november 11-e és 1920. június 4-e között a „törvényes tulajdonos” (a Birodalom) megszűnt létezni. Másrészről az egyesülés a szavazás valamilyen formáját feltételezné, erre azonban nem került sor. Azt hiszem, hogy valamivel közelebb kerülnénk az igazsághoz, ha „feltételes egyesülésnek” vagy „szerződéses társulásnak” (Vereinigung) neveznénk. Ezzel, Bakk Miklós úr, elérkezünk a második kérdéshez: betartották a gyulafehérvári határozatban foglaltakat? Itt elsősorban az 1. pontra utalok: „Teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő népnek. Minden nép számára a saját nyelvén biztosít oktatást, közigazgatást és ítélkezést az illető néphez tartozó személyek által, és a lakosok számának arányában minden nép képviseleti jogot fog kapni a törvényhozó testületben és a kormányzati szervekben.” (a III. cikkely 1. pontjáról van szó – a szerk.).
B. M.: .„Egyesülés” biztosan nem volt, mert akkoriban nem létezett az a területi egység, mely Nagy-Románia részévé vált. A Románián belül ma Erdélynek és Bánságnak nevezett terület egy olyan változat, mely Erdély esetében túllép a történelmi határokon, a Bánság esetében pedig megcsonkítja a történelmi tájegységet és amit a körülményekből fakadó döntések szerint alakítottak ki, a győztes nagyhatalmak stratégiai érdekeinek megfelelően. A döntéshozatal módja szerint sem volt „egyesülés”, hiszen a gyulafehérvári határozattal szembe lehet állítani a magyarok kolozsvári határozatát (akik szintén a wilsoni elvekre hivatkoztak, és akikhez néhány román szociáldemokrata és a bánsági svábok néhány képviselője is csatlakozott), ami után konzultálásokat, kölcsönös elismeréseket, tárgyalásokat kellett volna tartani arról a népszavazási megoldásról, mellyel mind a határokról, mind az együttélés alkotmányos rendszeréről dönteni lehetett volna. A határok megrajzolásának módja inkább „annektálásnak” tűnik, úgy, ahogy az a magyar közvéleményben megragadt. Persze, ezt az értelmezést is árnyalni kell, ahogy azt ön is tette. Szintén árnyalni kell a „törvényes tulajdonos” (a Birodalom) eltűnésére vonatkozó utalást is, mert Magyarország a kettős Monarchián belül önálló entitás volt, fennállása megelőzte a Habsburg-konstrukció létrejöttét, annál legitimebb is volt tehát. Ezen a terminológiai vitán túlmenően lényegében
két nemzetépítési folyamatról van szó,
a magyarokéról és a románokéról, melyek az 1918–1920-as történelmi helyzet körülményei között feloldhatatlan konfliktusba kerültek. És minthogy a magyar a stratégiailag felszámolásra ítélt Monarchia létezéséhez kötődött, hatalmas területi nyereséggel a román lett a helyzet történelmi győztese. Az ön által említett „szerződéses társulás” nem valósult meg. A híres III/1. pont lehetett volna egy ilyenfajta társult együttélés felépítésének kiindulópontja, az 1923-tól kezdve kialakított alkotmányos rendszer azonban egy ilyenfajta szerződéses társulás teljes tagadása volt. Bármelyik komoly alkotmányjogász átlátja: annak elfogadása, hogy Erdélyben több nép létezik, az állam föderális vagy konszociációs belső szervezését feltételezi. Ezt a fajta államszervezést – furcsa mód – épp az erdélyi románok vették tervbe Gyulafehérváron, akik ezáltal az erdélyi együttélés hagyománya felől képzelték el Nagy-Románia átszervezését. Ezt a hagyományt teljesen eltörölte az a francia típusú etatizmus, melyet az Ókirályságban a politikai modernitás egyedüli modelljeként fogadtak el.
M. B.: A magyarok az 1918-tól mostanig eltelt csaknem egy évszázadban folyamatosan panaszkodnak, legalábbis a románok körében ez a legelterjedtebb vélemény. „Mintha nekik nehezebb lett volna, mint nekünk!”, nagyjából ezt szokták mondani.
Másrészről a magyarok egyetlen pillanatig sem hagytak fel a megígért, de soha meg nem adott jogok felvetésével. Nem tudom, mivel lehet megkezdeni a vitát, de talán a kollektív jogok kérdése az egyik alapvető fontosságú aspektus; vagyis ezek befogadó vagy kizáró jogok? Például, én megkapom (Istentől, Brüsszeltől, a polgármesteri hivataltól) a jogot, hogy a parkban sétáljak. Miként értelmezzem ezt? Úgy, hogy nekem is jogom van a parkban sétálni, vagy úgy, hogy csak nekem van jogom a parkban sétálni? Egy másik, talán gyakorlatiasabb aspektus az irányításé: egy közösség, mely úgy érzi, hogy a távoli (mondjuk bukaresti) központ rosszul irányítja, úgy dönt, hogy a polgárok életének javítása érdekében kéri az önirányítást. Az a baj, hogy az egész ország rosszul van irányítva.
Bukarest egy vak és korrupt hatalmi központ.
És akkor melyik közösség érdemli meg az önirányítási jogot és melyik nem? Mi legyen a kritérium? Szükséges és elégséges az etnikai kritérium az önirányítási joghoz? (Ami egyelőre konkrétan a nagyon is földhözragadt „Miként költjük el a közpénzt?”-re, vagy még direktebben fogalmazva, „Kihez kerül a kenőpénz?”-re korlátozódik.)
Egy harmadik, számomra nagyon érdekes aspektus a romániai magyar közösség és a politikai hatalom közötti kapcsolat ebben az utóbbi száz évben: miként vészelték át a magyarok a két világháború közötti időszakot? És a kommunizmust, annak három szakaszával (paukerizmus, dejizmus, ceaușizmus)? És a posztkommunizmust, amelyet én szintén három szakaszra osztanék: a vízumkényszer feloldása előtti időszakra (1989–2002); az EU-csatlakozás előtti időszakra (2002–2007); a csatlakozás utáni időszakra, 2007-től mostanáig? Tényleg létezik a magyarok körében egy revansista áramlat („Fordítsuk meg a történelem kerekét”) vagy egy szlogenháborúról van szó („Nem, nem, soha” versus „Mi románok vagyunk, itt örökre mi vagyunk az urak”)?
B. M.: Ezzel nagyon összetett kérdést vetett fel. Nem hiszem, hogy van elég terünk minden aspektust feltárni. Ennek ellenére felvetnék egy párhuzamot, ami a hiányzó közösségi jogokkal kapcsolatos panaszokat illeti, mégpedig az erdélyi románok 1918 előtti helyzetét. Egyértelmű, hogy a magyar nemzetállam nemzeti homogenizálásra törekedett, a románok azonban rendelkeztek ellenállási eszközökkel. Az erdélyi román társadalom gazdasági és kulturális szempontból előrelépett, létrejött egy középosztály, voltak iskolák, melyek sok tekintetben magasabb szintűek voltak, mint az ókirályságbéliek. Ennek ellenére a magyar nemzetállam homogenizáló nyomása fenntartotta a közösségi lét veszélyeztetettségének érzését, mely érzés a románságban – ideológiai mozgatórugók révén – ma is jelen van egyfajta nemzeti szenvedési narratívaként. Tehát létezett a közösségi-egzisztenciális veszély érzése, mely az egyértelmű civilizációs haladás ellenére nemzeti szenvedési narratívává alakult át. Hasonlóképpen ma is megállapítható: hiába alakult ki a többségben az a benyomás, hogy „számunkra ugyanolyan nehéz volt, mint most nekik!”, a magyarok közösségi megmaradásról kialakult képe mégiscsak alapvetően eltérő, és ez a percepcióbeli különbség teljesen másképpen értelmezi a mindennapi élet körülményeit is. Ezen kívül a magyar társadalom most sokkal inkább falura szorult – vagyis városi környezetben az általános etnikai arányhoz képest alulreprezentált, hasonlóképpen az értelmiségi rétegben és a magas képzettségű szakemberek közt is. A társadalmi visszaesés jelentősen felerősíti az identitárius veszélyeztetettség érzését.
Ami pedig a kollektív jogok jellegét illeti, hogy kizárók vagy befogadók? Ebben is van egy politikai célból fenntartott diszkurzív csapda, az úgynevezett „etnicizálásé”. Székelyföld autonómiájával szemben az a széles körben elterjedt érv, hogy ezt etnikai alapon akarják, tehát el kell utasítani. Márpedig ezt az érvet a fősodorhoz tartozó román pártok hangoztatják, ez a párbeszéd elutasításához használt trükk. Egy részletekbe jobban belemenő vitából ugyanis kiderülne, hogy egy sajátos regionális autonómiáról van szó, mely az adott régió egyedi etnodemográfiai helyzetét is figyelembe veszi, amit elsősorban a történelem és nem az etnikum alakított így. De a románok a történelmi körülmények miatt is helyi kisebbséget alkotnak, tehát a régió intézményi rendszerének figyelembe kell vennie ezt a jelleget, ha azt akarják, hogy a decentralizálás ne csak az egyének, hanem a csoportok között is megőrizze az egyenlőséget. Hasonlóképpen a magyar nyelvű oktatási formák ellen – iskolák, egyetemek – azt az érvet szokták felhozni, hogy ezek az oktatás „etnikai szegregációját” célozzák. De ez az érv – logikusan – csak két előfeltevésen alapulhat, melyek mindegyike szégyenletes a megfogalmazókra nézve. Az első szégyenletes előfeltevés az lehetne, hogy nem a romániai intézményi formák közötti nyelvi választásról van szó, hanem a magyarok a felvételivel egy etnikai ellenőrzést, „szűrést” hajtanak végre, és csak magyar származású diákokat vagy egyetemi hallgatókat vennének fel. Ami egyértelműen hamis.
A második ki nem mondott előfeltevés az lehetne, hogy bár az oktatás nyelvi szétválasztásáról van szó, és a román diákok és hallgatók is bekerülhetnének ezekbe az osztályokba vagy egyetemekre, számukra ez értéktelen, tehát a nyelvi szétválasztás csak a magyar etnikumúak sorában található nyelvi fogyatékosokat szolgálja.
Az „etnikai” érv használata azonban, a párbeszéd itt említett akadályozó tényezőivel együtt, a pártrendszer etnikai törésvonal mentén történő politikai mozgósításának is a következménye.
Ez pedig Trianon egyik következménye. A politikai képviselet intézményesítése – már rögtön 1918 után – nemzeti alapokon kezdődött. A két világháború közötti Nemzeti Parasztpárt (PNȚ), a Magyar Párt vagy az erdélyi németek pártja egyaránt az erdélyi társadalom nemzeti törésvonalaira épülő politikai konstrukció. A liberálisok megjelenése Erdély politikai életében egy Bukarestből kiinduló klienteláris konstrukció volt, el kell ismernünk, hogy sikeres, mert még olyan jelentős magyar politikusokat is sikerült behálóznia, mint például Marosvásárhely polgármesterét, Bernády Györgyöt. Ez azonban nem változtat az alapképen, nevezetesen azon, hogy az erdélyi politikai élet sokáig megőrizte – és bizonyos mértékig őrzi ma is – az erdélyi társadalom alapjellegét, azt, hogy az együtt élő népek társadalma volt és (visszaszorulóban bár, de) az most is.
A régiósításnak sokkal jobb esélye lenne
„eladhatóvá” válni a közvélemény számára, lehet, hogy egy elfogadható kompromisszum a gazdasági kritériumok szerinti régiósítás lenne, ami figyelembe venné a helyi etnikai és történelmi érzékenységeket. Az egyik példa a jelenlegi Központi Fejlesztési Régió, ahol a magyarok vannak a legnagyobb számban, de nem egyenlő módon: a délnyugati rész, Fehér, Szeben és Brassó többségében román ajkú, az északkeleti rész, Hargita, Maros és Kovászna megye többségében magyar ajkú; a Központi Régió valós döntéshozatali ereje alapos és valószínűleg hosszas tárgyalásokat feltételezne a két régió között, de még egy ilyen helyzet is jobb lenne, mint a jelenlegi állapot, amikor a döntések vakon születnek Bukarestben.
Azt is tisztázni kell, hogy az autonómia kifejezés már amúgy is régóta teljesen negatív értelmezést kapott a románokban – más szavakkal: semmilyen szimpátiának sem örvend. Ez szomorú a hozzám hasonlók számára, akik a regionalizálásban látjuk a megoldást az ország gazdasági elmaradottságára: a románok valamiképpen igazolva látták azt az előítéletüket, hogy az autonómia bármilyen formája valójában egy felhívás, az első lépés Románia szétesése, „jugoszlavizálódása” felé.
A kérdés röviden a következő: ha a régiósítás a jövő, akkor az a jobb, ha az a jelenlegi fejlesztési régiókból indul ki vagy már eleve azokból a történelemben és a hagyományokban jobban meggyökeresedett regionális „körülhatároltságokból” (például a középkori „földekből”: Fogarasföld, Hátszegföld, Máramaros, Bánság, Székelyföld)?
Bakk Miklós: Igen. Mert hamis a romániai közvéleményben most kialakult kép, hogy például Katalónia autonómiája nem szolgált egyébre, csak az elszakadás előkészítésére. Mert e mögött a forgatókönyv mögött ott van azon döntéseknek a sorozata, melyekkel Madrid elszalasztotta a lehetőséget, hogy helyesen kezelje kapcsolatát Katalóniával, tehát ez inkább azt mutatja, hogy miként nem szabad végrehajtani és kezelni egy régiósítást. Konkrétan, a regionális autonómia aszimmetriáját hangsúlyosabban alkotmányos keretbe kellett volna helyezni, úgy, ahogy azt Olaszországban tették. Nem hiszem, hogy Romániában megismétlődhetne a spanyolországi forgatókönyv, Székelyfölddel pedig semmiképpen sem. Sem ennek az erdélyi régiónak a földrajzi helyzete, sem a meglévő gazdasági helyzet és potenciál nem tesz lehetővé egy katalán forgatókönyvet. Ezt kell majd figyelembe venni, amikor Romániában keresni fognak – mert szükség lesz rá – egy történelmileg és kulturálisan is predeterminált „körülhatároltságokhoz” közelebbi régiósítási változatot. (Mensura transylvanica/Főtér)