Köd a londoni Heathrow repülőtéren / Fotó: Tim Ockenden / PA Wire.

Hidd el mama, én tiszta szívemből maradnék, nehezemre esik ilyen sok jó barátot itt hagyni. Tudod mennyi barátom, van nekem? Az egész utca barátom, még a szomszédos utcák gyermekei is mind az én barátaim! Még akiket nem ismerek azok is megszólítanak az iskolába:

– Szervusz Balázska, hogy vagy, hallottam már rólad, legyünk barátok!

Amikor az első nap az előkészítős osztályba nem bírtam bemenni, mert mindahány osztálytársam az ajtóban akartak köszönteni, egy kicsit ideges lettem, de aztán rájöttem, hogy szeretetből teszik és azután még büszke is voltam rá, hogy nekem milyen sok barátom van!

Még a felnőttek is észrevesznek a faluban, nincs olyan néni vagy bácsi, aki meg ne szólítana, hogy:

– Szervusz Balázska, mikor mész Londonba? Ne hagyjál itt bennünket, mert neked itt a helyed közöttünk! vagy: emlékszel még Balázska, amikor legelőször ízlelgetni kezdted a szavakat, azt mondtad Apa elment „dódozni”, hogy „pénzet hozzon”? A teknősbékát „taknyosbékának” nevezted, a gyíkot „kicsi rokodilnak” és a testápoló krémet „testnevelő krémnek”. Jó volt az a mondásod is, amikor megcsípett egy „tüzes hangya” (veres hangya helyett), te akkor „elgondolkoztál” (nem gondoltál rá) és nem fájt!

Az óvónéni pedig gyakran elemlegette a vadásztörténetemet, amit álmomban láttam, és bár ne meséltem volna el: úgy volt, hogy kétcsövű puskámmal vadászni mentem és lőttem három mókustojást, majd megrántottam és megettem. Kínáltam a mókusanyukát is, de nem akarta megenni saját fiókáit.

Ilyenkor égtek a füleim a szégyentől, tudod Mamus, nem szeretem, amikor visszamondják ezt a történetet, szégyellem saját butaságomat, de akkor még honnan is tudhattam volna, hogy a mókus nem tojik tojást, hiszen akkor még csak napis voltam, de mostanra már előkészítőt végeztem, az őszön első osztályos leszek!

Tatára is néha neheztelek, mert mostanában azzal riogat, hogy:

– Mi lesz veled Balázska, hiszen te még londonul sem beszélsz, te nem tudsz londonul?

Mintha én nem tudnám magamról, hogy mit ismerek és mit nem! Ugyanis az én korombeli gyermekek hamarább megtanulják a nyelvet, mint a felnőttek. Anya mesélte, hogy abban az iskolában ahová én járni fogok még van egy magyar kislány, aki nem beszélt londonul. Most negyedik osztályos az a kislány és osztályelső lett és több dicséretben részesült. Ezért a suliban, ahová én megyek nagyon kíváncsiak rám, mert úgy tudják, hogy minden magyar gyermek okos és tisztelettudó! Már fényképről ismernek és nagyon várnak rám. Ott a gyermekek ingyen kapnak könyveket, füzeteket, író- és rajzeszközöket, teljes tanfelszerelést. Még tolmácsunk is lesz, ameddig szükséges, aki lefordítja nekünk, amit nem értünk. Ha akarod tudni, reggel kilenc órára megyünk suliba, így jobban ki fogjuk pihenni magunkat és nem lesz olyan nehéz a felkelés.

Bundást is sajnálom Mamus, ha tudnád, hogy mennyire sajnálom, képzeld el, ha én neveltem fel?! Amikor hozzánk került kicsinykorában olyan gyámoltalan volt, hogy még a tyúkok is megcsipkedték, ha nem vigyáztam az ételét is megették. Aztán nagyra nőtt, nagyon nagyra, majdnem olyan magasra, mint én most. Minden nap enni adtam és friss vizet tettem lábosába, megtanítottam játszani, ugatni és még sok mindenre, amit egy kutyának tudnia kell.
Apa azt mondta, jobb volna elaltatni, minthogy csavargó kutya legyen, az humánusabb, nem fog fájni neki, csak egyszerűen elalszik örökre! Én ezzel nem értettem egyet, miért haljon meg egy barátom, mert ő barátom volt, csak azért, mert mi hűtlenek lettünk hozzá?

Végül Apa addig keresett, amíg talált neki egy gazdát, egy juhász bácsit az esztenán. A tegnap vittük ki a hegyekbe, az utolsó pillanatig vele akartam lenni. Sírva búcsúztam el tőle, amikor elindultuk, a juhász bácsi megkötötte Bundást, soha nem volt megkötve szegény. Jóval nagyobb volt a többi kutyánál és mégis elsírta magát. Te ne hidd, hogy hazudok Mama, rendes könnyeket hullatott, mint én és amikor már nem láttuk őt olyan keserves orgonálásba kezdett, hogy majdnem megszakadt a szívem! De mit tehettünk volna, Apa azt mondta, hogy nem engedik fel a „repülő-repülőre”. Tudod, amikor kicsike voltam, akkor mondtam, hogy „repülő-repülő”, mert rá akartalak vezetni benneteket, hogy nekem olyan repülő kell, amely repül is nem csak a neve repülő! Sose kaptam meg, pedig hogy vágytam rá! De mi holnap korán reggel, csak egy kicsikét kell aludnunk ahhoz, hogy felüljünk egy rendes repülő-repülőre. Ahol leszállunk, miután átrepüljük az Óperenciás tengert, ott már vár Anya minket és azután mindig együtt látjuk meg a „süsfelnapocskát!”

Most aludnom kell nekem Mama, hogy kipihenjem magam, mert nemsokára kelünk, még a napocska előtt, sokat utazunk még addig a városig, csak Apa tudja a nevét, ahonnan a „repülő-repülők” szállnak fel a csillagos égig. Csak bele ne ütközzünk valamelyikbe, de Apa azt mondta, hogy szorgos angyalkák elsepergetik utunkból őket.

Mama, tudod miért nem félek utazni a magasban? Mert biztos vagyok benne, hogy Anya vár a nagy víznek túlsó partján és végre együtt lehetek azokkal, akiket nagyon szeretek! Na persze, téged is szeretlek, Tatát is szeretem, a barátaimat is és a tanítónéniket is, az egész falut szeretem. Csakhogy nem vihetlek magammal mindannyiótokat a „repülő-repülőn”, mert nincs akkora gép az egész világon, amiben elférnétek.

Ne búsulj Mamus, visszajövök, amikor kikapjuk a hosszú nyári szabadságot, visszajövök Anyával, Apával. Látni fogjuk egymást és Bundást is szabadságra, kéreztetem a hegyekből, ahol a bárányokat őrzi!

Mama arra kérlek még és ez a nagyon fontos, vigyázz rám nehogy elaludjak és ne legyek kész mire Gyuri jön a kocsival. De arra is legyen gondod, nehogy Apa itt felejtsen vagy átverjen és itthagyjon engem!

Kétezertizennégy szeptember ötödikén, pénteken reggel kilenc órakor, amikor leszállt a „repülő-repülő”, a nyirkos, ködös London közömbösen elnyelte Balázskát!

Közömbösen! A legdrágább kincsünket, szemünk fényét, lelkünk vigasztalóját és nem maradt itthon már csak két unokánk!

Megkérdezném én azokat az urakat, kik az ország vezetését mímelik és milliók sorsával komolytalankodnak, ha szóba állnának velem:

– Hány Balázskát kell még elnyeljen London, hány Apát és Anyát, hány boldogságot, szeretetet és reményt?

Sebők Mihály

Utóírat

Már azóta öt év telt el és Balázska megtanult folyékonyan beszélni londonul, de már keresgéli a magyar kifejezéseket és néha telefonban így jelentkezik be:

– Ijessz!

Amikor szünidőben hazajön, örömteli könnyeket hullat, amikor visszamegy, bánatos könnyeket. Csodálatosan szép gyermeklelkét kettévágta a kegyetlen sors. Egyik fele maradt az itthon élő apjánál, a másik a Londonban élő anyjánál kit szintén nagyon szeret! És ez az állapot gyötrelmes nyomot hagy lelkében, amitől Isten őrizzen minden gyermeket!

3 hozzászólás

  1. Dobai

    Évekkel ezelőtt láttam: ahogy megyünk ki Csíkszeredából
    Sepsi fele, a jobb oldalon egy nagy épületre ki volt írtva:
    “For Sale”. Úgyhogy, már ahajt Csíkban es londoniul beszélnek.
    Igaz, Pista bá be is rágott rajta, aszonta: há a curva a-tokat,
    tük má székejjül se tutok.
    Na, amíg el nem felejtem: Sebők úr nagyon szép írást xxx
    ide.

    Válasz
  2. Dobai

    Még mindig jobb annál, hogy úgy jelentkezzen be, hogy

    pofticc

    Válasz
  3. Tóducz

    Há azért a londoniul jobban passzolt volna, de ettől függetlenül jó írás.

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük