Beszélgetés Tóth Zoltán felvidéki költővel

Tóth Zoltán

Nyár elején tartották a felvidéki Gömörpéterfalván az Ősök Útján rendezvényt. Az első napon Tóth Zoltán költő bemutatta első verseskötetét, a Révülést. A kötet előszavát Mihályi Molnár László felvidéki költő, publicista, művelődésszervező, politikus írta. 

A költővel a rendezvény után beszélgettünk.

– Hol és mikor születtél, szüleidről, testvéreidről, őseidről röviden számolj be!

– Tóth Zoltán: Nyústyán születtem 1983. április 18.-án itt, a Felvidéken. Az őseim itt éltek évszázadok óta, de a dédapámat és családját a doberdói helytállásáért a II. világégést követően kitelepítették Veszprém-megyébe, Ajkarendekre. Amíg öregapám a Don-kanyart végigharcolva, utolsó emberként esett fogságba a Kárpátoknál és szovjet hadifogságban szenvedett, addig elszakították őseimet és őt is a szülőföldjüktől. Rengeteget mesélt róla öreganyám. Elmesélte, hogy azért volt öt évig hadifogságban és nem három évig, mert nem vallotta magát szlováknak. Mert aki reszlovakizálta magát azt elengedték, aki ezt nem tette, arra még várt két év szenvedés. Sokat mesélhetnék róluk, igaz magyar emberek voltak, akik sok szenvedés után is megmaradtak embernek és a szívükből sosem húnyt ki a magyar büszkeség lángja. Szeretnék egyszer róluk írni egy könyvet, mert olyan kalandos és nehéz életük volt, hogy azt nem szabad ennek a nemzetnek elfeledni. Édesanyámék öten voltak testvérek és Ajkarendeken cseperedtek fel, viszont a család másik fele a Felvidéken ragadt és át-át jártak egymást meglátodatni. Így történt, hogy édesanyám szerelembe esett édesapámmal és a vér visszatért oda, ahová való. Édesanyám négy fiúgyermeket hozott itt a világra és mind a négyen itt maradtunk, itt is szeretnénk leélni az életünk. Sokszor elgondolkodom ezen, hogy mennyire hatalmasnak hiszi is az ember magát, azt gondolták, hogy politikai döntésekkel el lehet dönteni világi dolgokat, de az igazságot nem lehet kitelepíteni, elűzni. Öregapám utolsó leheletéig hű maradt a hazájához és bizony, így élünk mi is. Úgy gondolom a Teremtő akarata ez, hogy egy ember helyett négyet adott e tájék magyar részének. Bizony az Isten malma lassan őröl, de annál igazságosabban.

– Hol végezted iskoláidat, ki volt a kedvenc tanárod, és mi volt a kedvenc tantárgyad, milyen a felvidéki magyar iskolák helyzete?

– Felépítményit végeztem elektrotechnika szakon, de igazából sosem érdekelt az elektronika, sokkal jobban a történelem és a magyar irodalom. A kedvenc tanárom nagybalogi származású, akitől még most is tanulok, engem az alapiskola felsőbb évfolyamában tanított. Nagybalogi helytörténész és egy nagyon jó ember, Pál Dénes bácsi. A Felvidéken az elmúlt 30 évben nem sokat javult az oktatás. Bár nem vagyok tanár, de úgy látom, a fiatalok lelkét nem szövi át a büszkeség, amikor a történelemkönyvet előveszik. Kevés az a fajta tanár is talán, aki nevel is egyben, bár az ő helyzetük sem egyszerű. Nagyon kellenek azok a tanárok, aki Svätopluk után becsuknák a könyvet és mesélnének Bulcsú Horkáról, Lehelről, a Pozsonyi csatáról, őseink életéről, mert úgy gondolom, a magyar gyerekek lelke valójában ezeket a dolgokat szomjazza.

– Szemszúró története nagyon érdekes, beszámolnál róla röviden?

– Szemszúrón lakom és bátran mondhatom, egy különleges hely, bár csak 12 ház van itt és annak a felét is eléggé megviselte az idő munkálkodó természete. Szemszúróról pont rálátni a nagybalogi várromra, mellette hosszan fekszik a Nagykőtető, vele szemben a Veres erdő, amely szintén egy hegyvonulat, ezek közt fekszik Nagybalog. Szemszúró története elég bizarr, és mégis erős példája lehet a nemzetünknek. Szemszúró mellett van közvetlen Uzapanyit, amelyet az Uza nemzetség alapított, Nagybalogot pedig a Balog nemzetség a honfoglalás környékén. Állítólag Huba vezér eddig jött el és köszönetképpen tort ültek az egyik hegyen és ott is áldoztak. Mai napig a Tor-hegy a falu felett magasodó dombocska, amely mögött ott az Őr-hegy, ahonnan rosszabb időkben sztrázsálták a Balogvölgyét. Így volt ez a török időkben is, mikor a Balogvölgyébe megvette a lábát a török sereg. Körübelül tizenötezer fővel érkeztek, de rögton hoztak egy rossz döntést. Kétfelé vált a sereg a Tor-hegy vonulatánál, amit az Őr-hegyen szolgáló katona máris jelentett. A sereg nagyobbik része a Balog völgyéből akarta megközelíteni a balogi várat, a kisebbik a ma is Török- völgyének nevezett völgyben indult a vár felé. Ekkor történt az a dolog, amire senki sem számított, ami számomra egy hatalmas büszkeség és példája a bátorságnak, amíg élek. A várkapitány elrendelte, hogy mindenki páncélos lóra szálljon és a felkészületlenül vánszorgó kisebb török sereget megtámadja, amely kb. hatezer fő volt. Az őseim mindösszesen négyszázan ültek nyeregbe és kilovagoltak a várfalak közül, egyenesen a vár felé tartó törökök közé, akik annyira meglepődtek ezen a cselekedeten, hogy nagyon nem is tudtak védekezni és így rengetek törökkel végeztek még az ostrom előtt. Ezután visszalovagoltak a várba, szinte veszteség nélkül. Még aznap elrendelte a törökök vezére a vár ostromát, de olyan hevesen védekeztek a balogiak, hogy azt is visszaverték és ismét veszteséget kellett elkönyvelnie a a török nagyvezérnek. Pedig azzal a hittel sétált a balogi nem túl nagy vár felé, hogyha hadát meglátják az őseim, majd önként feladják azt, kegyelemért cserébe. Ennek nyoma sem volt, sőt a törökök egyre azt kezdték érezni, hogy a meredek hegyen a várfalig, csak a halál vár rájuk. Gondolom a veszteség és a harag illetve a haláltól való félelem ösztönözte a törököket arra, hogy más hadviselésbe kezdjenek. A török sereg felépitését egy rabló, kifosztó, nemzetet legyengítő gépezethez lehet hasonlítani, ahol középen halad a fő sereg, jól kiképzett katonákkal, akik zsoldot és élelmet kapnak, amihez csatlakozik a két szárny tizenöttől harminckilométeres vonalban, ahol a martalócok, a zsiványok, a sereghez csapódott mindenféle népekből összeállt elvtelen haszonlesők voltak, akik nem kaptak sem ételt sem pénzt a szultántól. Viszont az volt a dolguk, hogy amit lehet feldúljanak, elraboljanak és rabszolgasorba taszítsák a civil lakoságot. Általában a sereg végén haladtak a rabszolgakereskedők és így haladtak előre, mindent és mindenkit eltiporva. Viszont a Balogvölgyét, amely Ózdtól Nagybalogig húzódik, teljesen átfésülték és mindenkit a török basának kellett átadniuk. A török basa többszáz emberrel próbálta megzsarolni a várban lévőket, hogyha nem adják fel a várat, legyilkoltat mindenkit. Az otthonomtól mindössze száz méterre álltak százával gyerekek, idősek, nők, férfiak egyszóval a magyarok. A vár volt az ország, amelyre alkudni nem lehet és bizony a törökökben nem volt felénk szikrányi kegyelem sem. A legmocskosabb megfélemlítő hadviselést alkalmazták, nem csupán lemészárolták a magyarokat, hanem mivel pont jól rálátni a várból erre a mezőre, inkább mindenkinek kiszúrták a szemét. Gyermeknek, nőnek, férfinak, fiatalnak, idősnek és ezután szabadon engedték őket, akik napokik bolyongtak fájdalmaik között. Ezért hívják ezt a helyet Szemszúrónak és számomra minden nap egy intés, amely a kereszténység elleni határtalan gyűlöletre figyelmeztet. Aztán másodszor is megostromolta a török a várat és ismét vissza kellett vonulni, sőt hátra hagyták a balogi várat, vesztükre, mert a fülekit, nagyon gyorsan bevették és a hátrahagyott törököket később a Nagybalogról indult sereg verte ki a füleki várból. Számomra ez a hely elmesél mindent, amiről szólt nemzetünk ezer éve. A szenvedést, a helytállást, a meg nem alkuvást, a bátorságot, az áldozatot, a reményt és hát ezer év után is tartja magát ennyi megpróbáltatás után is ez a hely a magyarságát. Nagybalog a nyelvhatár, innen északra már a következő falu szlovák, de mi még tartjuk magunkat, minden vész után is.

Beszélgetés Tóth Zoltán felvidéki költővel

Tóth Zoltán

– Milyen Felvidéken magyarnak születni, magyarként megélni a mindennapokat? Te végigjártál, és éltél néhány országban, miért jöttél mégis haza?

– Számomra feladat, amelyben ott az Őseimtől és a Teremtőtől az áldás, illetve az útmutatás, hogy tegyek a szülőföldemért. Azért feladat is számomra felvidéki magyarnak lenni, mert őrizni kell a régiek ránk hagyott dolgait és bizony ez nagy felelősség és sokszor hátránnyal is jár a magánéletben. Viszont aki a mindennapokban nem egy elvtelen ember, azt a környezete tiszteli és bizony számomra fontos, hogy a magyarságom megélése mellett ember maradjak, az pedig csak gyűlölet nélkül lehetséges. Az én hazaszeretetembe nem fér bele mások gyülölete, nekem vannak szlovák és roma barátaim, akikkel jó barátságot ápolok, sőt tisztelnek azért, mert elveim vannak. Talán a szlovák seregben tanultam meg, hogy aki nemzetiségére nem alkudik, azt tisztelni fogják, aki viszont félelmében fejet hajt, annak a súrolás marad. Volt, hogy száz szlovák katonával néztünk farkasszemet hárman, aztán minden utálatot legyőzött, mikor tizenöt kilométer gyaloglás után alig ettünk és este elővettem egy kis szalonnát, amit mindenkivel megosztottam. Barátok lettünk, sőt magyar nótákra is megtanítottam őket. Én szeretek itt élni, ha néha nehezebb is, de dolgom van itt, ahogy az őseimnek is dolga volt és remélem a sarjaim is eként fognak cselekedni. A mindennapokat magyarként számomra büszkeség itt megélni, sokan ismernek és számomra tanúság, hogy aki tényleg szereti a hazáját és azért tesz is, azt megbecsüli a közösség és ezt érzi a bőrén a mindennapokban. Éltem Budapest közelében, három évig Bécsben, jártam Dél- Amerikában, Nyugat- Európa országaiban, de egy dolog mindig haza húzott. Erősebb volt a kint keresett pénznél, a jólétnél, a nyugodt gond nélküli gazdagabb életnél, ahol nem kell hónap végén meghúzni a nadrágszíjat, ez pedig a nem más, mint a nagybalogi temető sárga agyagos földje. Lehet furán hangzik, de nem tudom hátrahagyni a földben nyugvő őseim, Édesapámat, Öregapámat, Öreganyámat és az itt élő véreimet, ezt a földet, a hagyatékot, amelyet őrizni kell, hogy ne ragadja el a feledés szürke marka a tájéktól. Lehet, furán hangzik, viszont a sírok, amelyeket nem hagyhatok magára, – pont Édesanyámmal vettük észre -, hogy a nagybalogi temetőben már csak a mi három sírunkon nincs fedlap. A mostani embernek nincs már ideje kimenni az őseihez, csak halottak napján, talán még karácsonykor. Nem ültet hűsége jeléül virágot és nem gyomlálja a földet, pedig fontos lenne. Minden hónapban pár perc csend és egy kis önzetlen virágültetés rendbe rakja a lelket és jót tesz a léleknek. Lehet fura a válasz, de nem tudtam őket hátrahagyni, illetve a családomat a testvéreimet, akiket nagyon szeretek, az Édesanyámat, mert velük szeretném megosztani az időm, ami ide van kiszabva. Mert bizony az idő a legértékesebb dolog az életben és bizony minden nappal kevesebb van belőle. A legtöbb emberben akkor ébred fel ez a felismerés, mikor már nagyon kevés van és akkor próbál igazán élni. Lassan abban a világban élünk, ahol csak a haldokló érzi, hogy élni jó. Felismertem, milyen nagy felelősség az idővel bánni és ehhez mérten teszem a dolgaimat. Úgy, hogy az érték, amelyet majd magam mögött hagyok, egyben boldoggá is tegyen engem és a körülöttem élőket.

– Miért szerveztél és szervezel rockfesztiválokat a Balog völgyben, hogy állnak hozzá a fiatalok?

– A Kerecsen Motoros Egyesület szervezi, amelynek én vagyok az elnöke, de tagja még a három testvérem, keresztapánk és az unokatestvérünk. Ezen túl van még 6 tagunk és egy tagjelöltünk, akikkel ugyanolyan a kapcsolat, mintha vértestvérek lennénk. Van, hogy nem értünk egyet, van, hogy egymást húzzuk ki a bajból, vagy éppen teremtjük le, ha megérdemli. A Balogvölgyi Rockfesztivált idén már a kilencedik alkalommal rendeztük meg, szinte már a magyar rockvilág színe-javát elhoztuk a nagybalogi rendezvényünkre. Ismerős Arcok, Pokolgép, P.Mobil, Deák Bill Gyula, Republic, Rómeó Vérzik, Moby Dick, Mobilmánia, Ossian és még sorolhatnám. A rendezvény nem titkolt egyik célja, hogy a kultúrát használva erősítsük a Felvidéken a nemzeti hovatartozás tudatát. Kétnapos szokott lenni a rendezvény, a hétvégi napokon. Szombaton egész napos programjaink a hagyományokról szólnak: csikós bemutató, Toldi verseny, magyar kutyafajták bemutatója és immáron már második alkalommal megrendeztük a Balogvölgyi Szabadegyetemet is, nagy sikerrel. A Rockfesztivál másik célja a jótékonyság, mi minden évben a hasznot, egy jó célnak áldozzuk. Eddig hat alkalommal a berzétei árvaháznak adományoztunk, most pedig egy ötgyermekes felvidéki magyar családnak szeretnénk segíteni, akik Nagybalogon a temető felett laknak egy szobában, elég nehéz körülmények közöttt. Szeretnénk ezeknek a gyerekeknek egy igazi otthont, ahol van saját szobájuk és fürdőszobájuk. A pénz felét, azaz hétezer eurót már összegyűjtöttünk, igaz lassan, de haladunk a cél felé. A helyi fiatalok felnéznek a Kerecsenmotorosokra és segítenek nekünk, amiért tényleg hálásak vagyunk nekik.

Beszélgetés Tóth Zoltán felvidéki költővel

Kerecsen Motorosok

– Miért alakult a Kerecsen motoros csapat, ezzel a társasággal rengeteg jótékonysági tevékenységet valósítottál meg, melyek voltak a legfontosabbak?

– Szeretünk motorozni, de ez többről szól. Sokkal nagyobb már az a réteg, akiket meg tudunk szólítani. Alakulásunk oka a hazaszeretet és a tenni akarás volt, és az, hogy adjunk együttesen valamilyen példát e nemzetnek. Ekkor még elég nagy volt a magyarellenesség Szlovákiában, mi büszkén felraktuk a magyar zászlókat a motorokra és amerre jártunk hirdettük, hogy felvidéki magyarokként nem kell félni, hanem ki kell állni és büszkének kell lennünk, de sosem szabad gyűlölköznünk, csak a hazánkat szeretni van jogunk. Ez a tenni akarás indította útnak a már felsorolt jótékonykodási tevékenységünket.

– Mikor írtad első verseidet, mi indította el benned ezt a belső lelki-szellemi folyamatot, ezt a révülést?

– Nem emlékszem mikor írtam az első versem, gyakran még a pár napja írt versem is ismeretlennek tűnik. Talán, mert mikor írok, mintha más világba csöppennék, vagy inkább csak a külvilág szűkül kisebbre. Őszinténszólva nem tudom. Az öreganyám apai ágon egy különleges asszony volt, piros szemmel született és sok érdekes dolgot tett éltében. Mamókának én voltam a kedvenc unokája, de lehet anyai ágról örököltem öregapámtól valamit, akit követtek az emberek, mert beszédeiben életre kelt a hit. Az alkotás viszont szárnyakat ad, bárhol képes vagyok verset írni, vagy éppen úgy elmélyülni, hogy abból szülessen valami. Számomra ez az életem értelme, nem értek úgy igazán semmihez, pedig programoztam Bécsben, GPS-es térképeket készítettem, voltam tulajdonosa kávézónak, volt több cégem is, de mindet hátrahagytam és kerestem az utam. Ma már ezt az utat járom. Nem keresek mást, írni szeretnék, bár ez miatt borzasztóan nehéz lett az életem, de eddig sosem adtam fel semmit. Előbb-utóbb csak sikerül elhelyezkednem és hiszem, hogy lesz aki majd megszereti a gondolataimat.

– Első versesköteted a Révülés, ami Nagybalogon jelent meg, ebben az évben, és bemutattad az Ősök Útján. Miért ezt a rendezvényt választottad ősbemutatónak? Hogyan született, hány év terméke ez a kötet? Melyik folyóirat közölte verseidet? Mi a visszajelzés a közönség részéről?

– Azért lett Nagybalog a helyszín és a Balogvölgyi Rockfesztivál Szabadegyeteme, mert én ezek közt az emberek közt nőltem fel és ezen a helyen, tartozom ezzel nekik. Nem éreztem volna őszintének, ha egy puccos csillogó kultúrális helyszínt kibérelve öltönyben, meghívott elegáns emberek között pezsgővel locsolgattam volna le a Révülést. Még a gondolattól is kiráz a hideg. Én szeretnék megmaradni annak az embernek, akinek az értékét az Isten, a haza, a család és a barátok alkotják. Egyszerű gyerekből lettem egy egyszerű magyar ember, akinek bizony egy hófehér abroszal letakart sörpad a szülőfalumban, a fesztiválunkon a legőszintébb helyszín volt bemutatni a Révülést. Voltak leírva már verseim, de igazán februárban döntöttem el, hogy lesz könyv, vagyis a bátyám szemrehányó szavai adták a végső elhatározást. Azt mondta, miután felolvastam az egyik papírra vetett versemet, hogy: „ Zoli ebben oly sok tanítás van, de mit sem ér, dobd a kukába, amíg nem állsz ki végre egy saját könyvvel, addig hiába írsz.” Igaza volt és nekiláttam. A versekhez az illusztrációt a bátyám lánya készítette, az én keresztlányom, aki mindössze tizenötéves. Abszolút nem volt nehéz megírni, könnyen írom a verseket. Mindig csak úgy jön, a szóra szó és a sorra a sor. A tartalom is mintha előre meg lenne írva, én így írom a verseket. Nem volt olyan versem, amin napokig dolgoztam volna. Jön valahonnan, egyszerűen leírom és kész. Viszont nem tudok elvont értetlen dolgokat írni, amelyben nincs tartalom, vagy üzenet. Lehet egyszerűbb a nyelvezetem, de a sorok közé rejteni gondolatokat, csak akkor lehet, ha az egyszerűség vezeti az olvasó gondolatát lágyan, könnyedén a felismerésig, hogyha tovább repül a gondolata, ott nyer teljes lényeget a mondanivaló. Ez egyfajta révülés. Ha túl bonyolult a vers, a sorokon gondolkodik, ha egyszerű a gondolat magával ragadja a mondanivalót és bizony maga elé képzeli a sorokat, aztán életre kel a sorok között elrejtett üzenet. Számomra ez a vers valódi lényege és a költő legfőbb feladata.

– Mit üzensz az erdélyi költőknek, az erdélyi magyarságnak?

– Reményik Sándor az egyik kedvenc költőm! Legyetek méltó utódai Erdély szent földjében porladó őseiteknek, legyenek méltóak a műveitek a megtartó Istenünk erkölcséhez. Írjatok szívből székely testvéreim, és ha a világ meg is vet benneteket, mert szeretni mertek, akkor sem gyűlöljetek, csak a népetekért fáradhatatlanul tegyetek, tegyetek! Soha ne feledjétek szeretni a helyet ahol éltek, a föld így a tiétek marad, amelybe nem mindegy, hogy milyen magot vettek a jövendőnek! Minden szónak súlya van, ezért kell hitet adni író barátaim a csüggedőknek tollaitokkal. Erőt adni és tartást a maroknyi székelynek, hogy büszke legyen a földjére és önmagára, ez a valódi feladatotok, tartani a népeteknek egyre le- le hulló fáradó szárnyait, mert ha a hitének szárnyát elveszti a székely, akkor örökre elveszti a szabadságát is. A székely pedig most olyan nép, mint a madár aki, a kalitkából az égre néz, szabadságot most ő is így remél. Ha ezt a hitet elveszti, a madár élete véget ér. Az eget felfesteni a sorok közé és beléírni nagy kövér betűvel, hogy szabadság, egyszer úgyis eljön csak higyjétek, az igazság. Írjatok a becsületről is, mert mit ér a haza, ha benne az erkölcs csak egy tetves kivert éhező kutya? Írjatok a szívetekben rejlő csodákról, a székelyek csavaros észjárásáról, amellyel csak az én palóc népem gondolkodása vetekedik, amelyet néha még az Isten sem ért. Az erdélyi magyarságnak azt üzenem, múltját soha ne feledje! Legyen jó gazdája a reá hagyott földnek, egyébbel ne törődjön, csak becsületesen szákely- magyar módjára szülőföldjén megszaporodva éljen. Istenét és hitét el ne adja sohasem, ahogy a szülőföldről sem alkuba senkifiával még véletlenül se menjen! Szeressétek egymást székelyek, mert ti is egyedül vagytok, messze van a magyarok nemzete. Mert lassan száz esztendő minket megtanított, hogy bár Magyarország meg- megsegít, de nekünk kell sorsunkat jobb irányba fordítani, ha majd jönnek kedvezőbb szelek. Addig értetek is fohászkodunk itt az északi végeken, legyetek hű erdélyi magyarok és igaz becsületes emberek a földön, amelyet az Teremtő szánt nektek otthonul! Végül a következő versemet küldöm mindenkinek:

Szülőföldemhez

Mikor elengedett a mérhetetlen ég,
te voltál, ki elkapott, és fiadnak neveztél.
A testedből egy részt nekem adtál,
hol a lelkem egy családban otthonra talált.

E föld, melyben megfogant a sorsom,
a szülőföldem oly édes, most ezt kimondanom.
Egy hely van csak számomra kerek e világon,
ahol a lelkem nyugalmát mindig megtalálom.

A szülőföldem ez a föld, a fák, az ég,
oly gyönyörű, oly csodás, egyszerűen szép.
A domboknak a zöldellő csendes völgyei
folyókat, tavakat oly lágyan fasorjaival öleli.

A sok csoda, amelyet a szülőföld nekem adott,
felnevelt, a rét és a szellő Anyaként ringatott.
Ismerem az erdők, folyók minden kis zugát,
mert Ő adta gyermekorom legszebb játékát.
Már más szemmel nézem ezt a szelíd tájat,
a szemem megérett rá, hogy a csodáit lássam.
Ezért nem vonz a szebben csillogó világ,
ha szép is, ott nem találom lelkemnek nyugalmát.

Ha majd egyszer vissza ad e föld az égnek,
nyughelyem Ő legyen a lelkem hátrahagyott testének.
Mert nincs kincs, mely e földnél többet ér,
mikor a szülőföld átölel az utadnak a végén.

Lejegyezte: dr. Bencze Mihály

1 Megjegyzés

  1. Lőrincz Sarolta Aranka

    Tóth Zoltán, a jó palóc, igazi magyar ember, akiben Isten, a nemzet, az ősök, a család szeretet él. Kövessétek példáját fiatalok, mert a világ minden gazdagsága mit sem ér, ha az ember lelkében nincs hit, szeretet és remény.

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük