Szente-Szabó Ákos festő- és grafikusművész Baróton született, ám élete négy évtizedének csupán töredékét töltötte szülőföldjén. Alig múlt tízesztendős, amikor szüleivel Magyarországra költözött: az elmúlt közel harminc év alatt élt Győr, majd Eger mellett, tanult Szegeden és Budapesten, megfordult Nyíregyházán, tanított Egerben és dolgozott a szolnoki művésztelep művészeti referenseként is.
Mindenhol gyarapodott és hasznosnak érezte magát, szakmailag az anyaországban vált elismertté, mégis hazajött. Bibarcfalvához kötik az idejük jelentős részében itt élő szülei, Sepsiszentgyörgyhöz pedig lánya és annak édesanyja. Bibarcfalván akar alkotni és – ha igényt tart rá a falu – közösségszervező munkát is végezni. Legújabb kiállítása a megyeszékhelyi Erdélyi Művészeti Központ szervezésében nyílt meg pénteken este a Lábas Házban.
Bibarcfalvától Bibarcfalváig
Ákos már óvodás korában tudta, amint felnő, festő lesz. Az általános- és a középiskolában pedig tanárai számára is nyilvánvalóvá vált elkötelezettsége, ha beletekintettek „mindennel telepingált” füzeteibe. Útja mégsem volt egyenes.
Az érettségi után két évig civil foglalkozást űzött, majd úgy érezte, „valamit kezdenie kell” magával, ezért az Eventus Művészeti Iskola és Kollégium felnőttképzésére jelentkezett. Döntése remeknek bizonyult, hiszen Egerben találkozott első mesterével, Herczeg Istvánnal, aki barátjává fogadta, hatalmas tudását szívesen osztotta meg vele, s hatással volt világnézetének alakulására is. Tanulmányait a Nyíregyházi Főiskola rajz és vizuális kommunikáció szakán folytatta, ám az ott kínált színvonal nem az általa elvárt volt, alig fél év után lemondott róla, majd kitartóan készült, hogy tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Egyetem grafika szakán folytathassa.
Jó volt a kétezres évek derekán-végén grafikustanoncnak lenni. Kicsit senki, kicsit mindenki gyerekei voltak, ami magában rejtette, hogy nemzedékük minden művészeti ágának fiatal és idősebb képviselőivel találkozhattak – festőkkel, tervező grafikusokkal és szobrászokkal –, és erős, máig szorosan ápolt emberi kapcsolatok alakultak ki, a sok hasonlóan gondolkodó fiatal pedig inspiráló hatással volt egymásra.
Szabó Ákos az egyetem elvégzését követően vált Szente-Szabó Ákossá. Az egyetemi diplomaosztón két Szabó Ákos kapott oklevelet, azonos névvel pedig már ismert volt idősebb alkotó is, ezért felmerült, hogy művésznévként a Baróti előnevet vegye fel. De a történelem folyamán már volt egy Baróti Szabó, és az sem lett volna jó, hogy a különbséget egy B. közbeszúrásával tegye egyértelművé, hiszen B. Szabó is akad a művészvilágban, ezért édesanyja lánykori nevét vette fel hivatalosan is. Gyermekkorának fontos alakja volt anyai nagyapja, Szente Péter, az iránta érzett tiszteletből és a családnév tovább éltetése miatt jó választásnak tűnt.
Tanítani visszatért oda, ahol valamikor tanult, az egri Eventushoz. Élvezte és igyekezett lelkiismeretesen foglalkozni a több száz gyermekkel, az alapokat próbálta minél jobban megtanítani. Mert véleménye az: jellemezheti magát mindenki, ahogyan akarja, mondhatja magát bármilyen stílus követőjének, sosem lehet hiteles művész az, aki nem ismeri mélységesen az alapokat, aki nem tud például portrét készíteni. Úgy érzi, gondolatait sikerült elfogadtatni a fiatalokkal, s némileg ennek tudja be azt is, hogy az útmutatását követők közül többen sikereket értek el.
Mindez annyi időt elvett tőle, hogy a műtermi munkára egyetlen perce sem jutott, ezért a váltás mellett döntött, és a szolnoki művésztelep művészeti referense lett. Az ott töltött négy és fél év is élete meghatározó fejezete. A mai Magyarország legrégebbi művésztelepén az ottani galéria egyik gondnoka, szellemi kurátora volt, a rendszeres havi kiállítások előkészítésével bízták meg. Szolnokot annyira megszerette, hogy második szülőföldjének tartja. Hálás ezért a város lakóinak, akik befogadták, és a kollégáknak, akik alkotó társukká fogadták.
Színek, hatások, érzések
Kezdetben Herczeg István hatására szerette meg a festészetet és készített számos akvarellt, néha pasztellt is, majd az olaj felé fordult, a stílusirányzatok közül a fotórealizmus hódította meg hosszú időre. Ezekből a munkáiból alig néhány darab található a bibarcfalvi családi házban, de ami akad, jól szemlélteti, mi foglalkoztatta évekig, s milyen kivételes rajztudással rendelkezik. A természetet – és főként a vizet – megörökítő nagyívű munkáin látszik, milyen közeli viszonyban van a színekkel. A fénnyel és a kontrasztokkal való komoly játszadozással pedig eléri, hogy minden természetesnek hasson, és könnyűszerrel az adott helyre képzelhetjük magunkat. Ákos kedvenc kikapcsolódása, a horgászat által ihletett képeket jóformán lehetetlen megkülönböztetni a jó fényképezőgéppel készített fotográfiáktól. Kiváltképp kedveli még a légpárnás fóliát is, amelybe embereket, tárgyakat, fényképeket „csomagol”, és ekképpen inkább csak sejtet, mint megmutat. Vissza-visszatérő motívum a székely ruhába öltözött leányka, és gyakran tűnik fel a vásznon a két múzsa, szerelmének, Emesének arca és lányának, Eszternek mosolya is.
Itthon Erdővidéken
Habár lehetne teljesebb az élete, Ákos Bibarcfalván érzi otthon magát. Kedve és ereje is van az alkotáshoz, emellett szívesen tenne civilként a fiatalságért és a falu közművelődéséért, a szolnoki tapasztalatokat szívesen hasznosítaná Erdővidéken. Jó kapcsolati tőkéje révén művészeket tudna megszólítani, ért a pályázatíráshoz és annak menedzseléséhez, úgy véli, ismeri az ifjúság nyelvét, és ha némi hajlandóság lenne bennük, tehetnének azért, hogy érdekesebb, színesebb legyen a falu élete. Azt szeretné, ha a ma fiataljait is olyan élmények érnék, olyan meghitt és boldog környezetben nőhetnének fel, mint amilyen neki megadatott, ennek megteremtéséhez pedig szívesen nyújtana segítséget.