Az erdélyi, a magyarországi, és a romániai labdarúgás felülmúlhatattlan egyénisége Bodola Gyula és Barátky Gyula volt. Barátky, Nagyváradon a híres ''Barátky hentes'' családba született.
Kemény ifjúsága volt, sokat segített édesapjának s ez nagyban hozzájárult fizikai megerősödéséhez, aminek a későbbiekben nagy hasznát látta. Középiskolai tanulmányait a Premontrei Főgimnáziumban kezdte, majd az iskola önkényes bezárása után a Gojdu Liceum magyar tagozatán fejezi be. Időközben ő is hódol az akkori idők egyik legnépszerűbb szórakozásának, a focinak.
A Bunyitai-Liget, majd a Rhédey-kert sokat mesélhetne a végtelen nagy tehetséget eláruló ifjúról. Nem csoda, ha nagyon hamar felfigyeltek rá a Törekvés vezetői. A szimpatikus, szerény fiatal mindent megtanul idősebb társaitól. Rettentő erejű rugásai, már tiszteletet parancsolnak a kapusok körében. De még akkor nem beszéltünk szinte utolérhetetlen rugótechnikájáról, aminek alapján sportberkekben a Szőke csoda majd a Szőke terror becenevet kapta. Krüger Károly intéző előbb elviszi a NAC-ba 1928-ban, majd egyedülálló lehetőséget kínálva, leigazolják a budapesti Hungáriába. A korabeli szaksajtó a következő képpen ír Barátkyról: ''Csillogó technika, kivételes tudás, kitartás, a labdarúgás feltétlen szeretete emeli ki hamarosan ezt a fiatal tehetséget. Nem érdemtelenül öltheti magára a vállogatott meggypiros mezét.''
Ő maga így nyilatkozik: ''A legboldogabb és legbüszkébb akkor voltam, amikor az elmúlt év őszén, a csehek elleni küzdelemben két váradi sporttestvéremmel, Ströck Albival és Berkessy Elemérrel együtt küzdöttünk a magyar színek dicsőségéért''. A ''hulló falevélként'' elhíresült szabadrúgásai góllal végződtek, és nem hibázott el egyetlen 11-est sem. Csupán egyet készakarva! Lásd bővebben dr. Bencze Mihály: Barátky Gyula és Bukarest cikkét (Bukaresti Magyar Élet, VI. évfolyam, 10. szám, 2018. október 11.).
Ennek a Barátkynak lesz később kebelbarátja Dudus, azaz Bodola Gyula (Brassó, 1912. február 12. – Budapest, 1992. szeptember 9.) magyar és román válogatott labdarugó, majd edző. Belsőcsatár és balösszekötő minőségben verhetetlen volt. 2008 novemberében a nagyváradi városi stadion az ő nevét vette fel. Fia Bodola György (Szombathely, 1952. május 16. – Vancouver, 2007. március 17.) elismert grafikus, karikaturista, és fotográfus volt.
1989-ben telepedett le Vancouverben, itt hunyt el, hamvait egy függőhídról egy Csendes-óceánba igyekvő patakba szórták. György részéről unokái: Bodola Péter és Bodola Barnabás. Lánya Katalin, testnevelő tanárnő volt Budapesten, részéről unokája Jelfy Levente.
Bodola Gyula Brassóban született 1912. február 12.-én, az Erzsébet utca 13 szám alatt (ma Roșiorilor utca 19 szám), ami az anyja családi háza volt. Ezt a házat a második világháborúban bombatalálat érte, az egykori emeletes házból csak a földszintet tudják újraépíteni, majd eladják, most Pünkösdi Magdolna lakik benne. Apja Bodola Gyula (1875-1949) mozdonyvezető volt, a brassói Vasút utcai református temetőben nyugszik. Apai nagyapja Bodola János (1916-ban az oroszok Szibériába deportálták, ott is hallt meg, egyik szabadult fogolytársa hozta haza sétapálcáját és zwikkerét) és apai nagyanyja Varga Kata (1840-1905) voltak. Bodola Gyulánk anyja Máthé Mária Brassó-Bolgárszegben született, katolikus volt.
A családnak nyolc gyereke született, ebből öten maradtak életben: Erzsébet (1902, Budapestre telepedett az második világháború idején), Sándor (1910-1972, ő Bácsfaluba nősül, és szintén mozdonyvezető lesz), Ilona (1914-1993, ő Sipos Ödönhöz megy férjhez Csernátfaluba, az eladott brassói házból itt vásárolnak házat, fiúk Sipos Ödön, unokáik Sipos-Regman Zsuzsa és Sipos Gábor), Margit (1916-1990, ő Köpe Mihályhoz megy férjhez Csernátfaluba, fiúk Köpe Mihály, unokájuk Köpe Szabolcs), és Gyula a focista.
Bodola Gyula szülővárosában lett először igazolt labdarúgó, 1926-1928 között a CFC Brașov, 1928-1930 között a Brașovia junior klubok kiemelkedő játékosa. Nagyvárad élen járt a sportvilágban, immár 120 éves múltra tekint vissza a labdarúgás területén. Mikló Béla az 1890-es években megismerteti a nagyváradi fiatalokkal az Angliából származó football játékot, rendelkezésükre bocsájtva egy ötös labdát. Szabálykönyvet is szereznek s azt lefordítják.
Az első mérkőzésre 1902.június 1-én kerül sor a Nagyváradi Torna Kör (NTK) rendezésében. Még ugyanabban a hónapban nemzetközi mérkőzést is rendeznek, az angol Bishop Auckland egyesülettel. A tulajdonképpeni fejlődés a NAC (1910), a Törekvés Munkás Testedzők Egyesülete (1912), a Nagyváradi Sport Egylet (NSE-1911),és az Egyetértés (1912) labdarugó szakosztá-lyainak megalakulásával veszi kezdetét. A NAC röviddel megalakulása után kérte felvételét a Magyar Labdarugó Szövetségbe (MLSZ), amely már 1901- ben megalakult.
Felvételének egyik feltétele az volt, hogy oda-vissza alapon mérkőzést kell játszaniuk egy olyan csapattal, amely már tagja a Szövetségnek. Így került sor a Kolozsvári Vasutas Sport Klub ellenei első hivatalos mérkőzésre (1910), amelyen a NAC 2:1-re kikapott. Ám a visszavágó mérkőzésen 5:1-re győzött. Rivalizálásuk az NSE-vel fellendítette a labdarugást Nagyváradon, és hamarosan már a legjobb magyarországi football csapatok között tartják számon. A Kerületi Bajnokságban mindig az élen végeznek. Majd 1914-ben Debrecent legyőzve, Kelet-Magyarország bajnokai lettek.
A NAC későbbi elnöke Pásztor Bertalan javaslatára és felajánlására serleget tűztek ki, a legjobban szereplő váradi csapat számára. Tökéletesedett a játékosok tehnikája, kialakultak a jól körvonalazott játékstílusok, erősödött a csapatszellem, s a labdarugókat olyan lelkesedés fűtötte, amely évtizedek multán is tiszteletet parancsol. Akkor még nem az anyagiak határozták meg a játékosok hozzáállását és teljesítményét, hanem a játék őszinte szeretete, az ellenfél baráti megbecsülése. Ezzel párhuzamosan a szurkolók népes serege is fanatikusan felsorakozott kedvenc csapata mögé s nem lehetett olyan rossz időjárás, amely távoltartotta volna őket kedvenceik mérkőzéseitől. Nagyvárad jeles polgárai közül sokan vállaltak sportvezetői megbízatásokat. Sajnos a háború kitörése gátat szabott a labdarugás fejlődésének. A legjelesebb labdarugóink a frontokon voltak, nem kevesen odavesztek, sokan megsebesültek.
A háború befejezése után, aki nem esett fogságba lassan hazaszállingózott és visszatértek újjáéledt egyesületeikbe, ahol ha lassabban is, ismét megindult a szakmai munka. A talpraállás leghamarabb a Törekvésnek sikerült s a Nissner Aladár által felkészített csapat 1919 augusztusában, hét év után először fektette kétvállra a NAC-ot. 1921 őszétől beindult a Kerületi Bajnokság amelyet a Törekvés nyert meg, csak úgy a Pásztor-serleget is ők hódították el.
Érdekesség, hogy a NAC csak 1923-ban tudta megnyerni a serleget. A gólrekorder 1921-ben Rónai Ferenc 51 góllal, 1922-ben úgyszintén ő a gólkirály Ströck Albival közösen 39-39 találattal, majd 1923-ban Ströck kerül az élre 43 góllal. 1924-ben a NAC megnyerve a Kerületi Bajnokságot, a selejtezőben legyőzték a Kolozsvári Universitatét, majd az elődöntőben Csernovitzban a Jahn csapatát, bejutottak az Országos döntőbe, ahol a Temesvári Kinizsitől szenvedtek vereséget. Rendkívül nagyra értékelhető, hogy a Bihorul Sportklubbal közösen, 1924-ben felépítették az akkori viszonyok között modern Károly-pályát. A NAC fogadta a nagymultú budapesti MTK-t és a szintén budapesti Törekvést. 1925-ben bejutnak a Nemzeti bajnokság brassói negyeddöntőjébe. Nemzetközi mérkőzésen 1:0-ra legyőzik a Schlosserrel felálló bécsi WAC-ot, szintén 1:0-ra a Sindelarral, Lehmannal és Reitzerrel ideérkező Amateurt. A bolgárok elleni 6:1-re győztes román válogatottban a következő öt váradi labdarugó szerepelt: Bartha, Székely, Sternberg, Ströck Albi és Nagy Géza (Csomag).
Nevezetes ez az év még arról is, hogy ekkor került be a Törekvés csapatába Barátky Gyula, minden idők egyik legkiválóbb labdarugója. A következő években igen komoly erősítések érkeznek Czinczér, Glanzmann és Kocsis személyében (1926), majd Bodola, Dézsi és Kovács (1927). Így alakulhatott ki a híres, félelmetes csatársor: Glanzmann-Kovács-Rónai-Bodola- Kocsis. A Kolozsváron megrendezett Nemzetközi tornán megnyerték a Kupát a Kispest előtt. 1930-ban a Nagyváradi AC szerződtette Bodolát, a tehetséges játékost. Bodola Gyula feleségül veszi a nagyváradi Klárát, így likörgyáros és mozitulajdonos lesz, sajnos felesége a Holocauszt áldozatává válik. Második felesége a Brasóban lakó Botos Blanka, aki olthévizi nemesi családből származott. Hét idény után Jánossy Béla, edző hívta Bodola Gyulát a bukaresti Venus csapatához, ahol kétszer bajnokok lettek, egyszer kupagyőztesek. 1940-ben, miután Észak-Erdély ismét Magyarország része lett, több játékostársával visszatért Nagyváradra. Először az Erdélyi Bajnokságot nyerték meg olyan fölénnyel, hogy osztályozó nélkül a magyar első osztályba kerültek. Az 1941–42-es idényben ötödikek lettek, a következőben már másodikok.
Az 1943-44 idényben a Ferencváros előtt 13 pont előnnyel megnyerték a bajnokságot, először vidéki csapatként. 1944-ben rövid ideig a Vasas, majd 1945-ben a Kolozsvári Vasas (Ferrar Cluj) játékosa volt. Sajnos aa egykori Román Siguranța, és a megalakuló Securitate nagyon „gyomrozta” a magyar focistákat, családi nevük románosítását kérve stb., ezért Bodola 1946-ban végleg Magyarországra telepedett le. 1950-ig az MTK csapatában játszott. 1948–49-ben másodikok, 1949–50-ben harmadikok lettek a bajnokságban. Pályafutása alatt 329 bajnoki mérkőzésen szerepelt és 182 gólt szerzett. 1931 és 1939 között 48 alkalommal szerepelt a román válogatottban és 30 gólt szerzett.
Tagja volt az 1934-es olaszországi és az 1938-as franciaországi világbajnokságon részt vevő román csapatnak. 30 gólos rekordját csak Gheorghe Hagi és Adrian Mutu (mindketten 35 góllal) tudták megdönteni. 1940-től a magyar válogatott tagja lett, és 1948-ig 13 alkalommal játszott a csapatban, ahol 3 gólt szerzett. 1949-ben, még játékosként az MTK ifjúsági és úttörő csapatának az edzője lett. 1950 és 1971 között nyolc vidéki csapatnál dolgozott. Először a Szolnoki MÁV-nál, majd a Szomathelyi Haladásnál volt vezetőedző. 1952-ben Szomathelyen egy edzésen rosszul lett, kiderült, hogy agydaganata van. Budapesten műtötték, felépülése után 1953-ban elszerződött a Haladástól Pécsre, itt a Pécsi VSK, majd a Komlói Bányász, majd ismét a PSVK edzője volt 1959-ig. 1956-ban itt is komolyan veszélybe került az egészsége, kiderült, hogy két csigolyája megrepedt. Újabb műtétre volt szükség. 1959–60-ban egy idényt a Gyulai SE-nél működött, majd ismét az első osztályban vállalt munkát Diósgyőrött (1960–61). 1963-ban az NB I-es Salgótarján edzője volt.
Összesen 115 NB I-es mérkőzésen ült a kispadon (1952–53: Haladás, 1957-58: Komló, 1960-61: Diósgyőr, 1963: Salgótarján). 1964-től dolgozott az alsóbb osztályú Ormosbányai, ahol 1971-ben fejezte be edzői pályafutását. A Román bajnokságban szerepelt : 1938–1939, 1939–1940 között bajnokok voltak, a Román kupában győztesek lettek 1940-ben, a Magyar bajnokságban bajnokok voltak 1943–1944-ben, másodikok 1942–1943, 1948–1949 között, és harmadikok 1949–1950-ben. 2000-ben a Bihar megyei RMDSZ megalapítja a Bodola Gyula-díjat, amit immár nyolcadszor osztották ki, a 2017–2018-as futballszezon kiértékelése után Kászoni Ákosnak, a Székelyhídi Törekvés fiatal játékosának ítéltek oda.
Szente László brassói városi tanácsos, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság brassói fiókjának jegyzője kezdeményezte és ki is vitelezte azt, hogy 2016. május 27-én Bodola Gyula szülőházán emléktáblát avattak. Ezt hírdette be a „Bodola-a csúcstartó csatár” cikk (Brassói Lapok, 2016. május 19.), az emléktábla avatásról pedig Both Csaba: „Emléktábla Bodola Gyulának” cikke számol be (Brassói Lapok, júnis 2.), és a Monitorul Expres 2016. május 30-ikai cikke. Jó lenne, ha a Roșiorilor utcát Bodola Gyula névre cserélnék a hatóságok.
„Ha ma Maradonát kiáltják ki a világ legjobbjának, ugyanazt Bodola mindkét lábával megcsinálta.” (Berkesi Elemér, Barcelona, 1984). Bodola univerzális tehetség volt. Óriási munkabírással rendelkezett. Kitűnően lőtt jobbal, ballal, futtában és kapásból. Bodola 20 – 30 méteres keresztlabdái éppúgy, mint fejes góljai élményszámba mentek. Az idősebb korosztály előtt neve úgy cseng, mint az irodalom terén Adyé vagy Juhász Gyuláé. Bodola így emlékszik vissza: „Az 1941-es őszi első hazai mérkőzésen több száz román ajkú szurkoló kiabálta kórusban: Mindzsala Bodola! vagyis labdát Bodolának! és a Nagyváradi AC 1944 tavaszán 13 pontos előnnyel nyerte meg a bajnokságot. Az 1944. szeptember 6.-i angol légitámadás szőnyegbombázása felszántotta a NAC pályát. Könnyes szemmel mentünk át a Törekvés pályára, ahol elcsukló hangon énekeltük a NAC indulót: Tizenegyen megszálljuk a pályát, Kitűzzük a zöld – fehér kokárdát, Aki nem tud kapura suttolni, Ki fogjuk a csapatunkból zárni. A magyar, a székely szív mindig hevesen dobogott bennem. A kínok kínját éltük át, amikor 1936. majd 1939. októberében Bukarestben a román válogatott mezében kellett játszani a magyar fiúk ellen. Képzeljen el egy olyan csapatot, amelyikből a magyar himnusz akkordjai alatt, heten, ott a pálya közepén hangosan sírtak. Úgy hívtuk egymást, – székelyesen – hogy lelkecskéim. Ha valami baj volt, összebújtunk a pályán, mint télen a kismadarak. Lelkecskéim, legyetek legkedvesebb játékunk, örök szerelmünk Csaba királyfiai!”
Dr. Bencze Mihály / Bukaresti Magyar Élet, VII. évfolyam, 2. szám, 2019. február 14.