Vélhetőleg kevesen gondolták a szilveszteri hangulat, majd az évkezdő csendes napok közepette, hogy mily keveset kell majd várni az idei első „magyarbarát” megnyilvánulásra, mely sok kreativitásról ugyan nem árulkodik, de látványos és tökéletesen alkalmas arra, hogy kellőképpen belerondítson az így sem túl felhőtlen román–magyar viszonyba, ráadásul az ilyen megnyilvánulásoktól függetlenül is kényesnek ígérkező év hajnalán.
A több székelyföldi településtábla magyar feliratát bámulatos sebességgel lemázoló önjelölt festőművész – aki mint kiderült a szomszédos Bákó megyéből ruccant át, és egyelőre úgy tűnik, egyedül vitte véghez „dicső” tettét – alkotásai nyilvánosságra kerülésük első óráiban meghozták az említett viszony rendeződését minden eszközzel ellenzők, botlasztók által várt eredményt, kellőképpen felkorbácsolva az indulatokat mindkét oldalon. Lecsillapításához pedig igen halvány ellenszer, hogy a rendőrség nagyjából egy nap alatt elcsípte az elkövetőt, aki még börtönbe is kerülhet, amint az is, hogy jelen állás szerint egyéni akcióról van szó, amit saját állítása szerint hirtelen harag, frusztráció hatására követett el.
Érdemes azért elidőzni e magyarázatnál is. Érdekes, hogy egy nézeteltérés valakiből ilyen reakciót váltson ki, hogy két – nem mellesleg székelynek tekintett – megyében is a magyar feliratokon töltse ki a dühét, amint az is, hogy merő véletlenből a legmegfelelőbb eszköz is a járművében lapuljon. Józanul gondolkodó ember nehezen tud szabadulni a gyanútól, hogy az egész történetnek mindenhez csak a véletlenhez, a spontán cselekvéshez nincs köze, annál több viszont a megtervezett provokációhoz, a magyar közösséget célzó újabb támadáshoz, megalázáshoz.
Ami igazán elszomorító az egészben, hogy az indulatok felkorbácsolásán túl ezek és a hasonló – egyértelműen és nyíltan a legalapvetőbb kisebbségi jogok és közvetetten a közösség ellen irányuló – tettek kiválóan alkalmasak arra, hogy mindkét oldalon megerősítsék a hadiállapot érzését. Az érintett települések elöljárói reakcióiból is bőven kiérezni, hogy egyfajta háborúként élnek meg minden egyes ilyen gesztust, melyre válasz csak a konok ellenállás lehet, a román viszonyulást pedig – az elenyésző számú józanabb hangot leszámítva – a még erőteljesebb támadás követelése jellemzi.
Nem szükséges jósnőhöz fordulni, hogy láthassuk, ilyen körülmények között 2020 sem az az év lesz, amely megbékélés, csendes együttélés pillanatait hozza majd el. A külső és belső provokátorok ugyanis nem szalasztják el, hogy minden adandó alkalommal emlékeztessenek megtűrt, másodrangú állampolgári minőségünkre, illetve gondoskodnak arról is, hogy ha netán éppen csendesen „ellennénk”, közösen építkeznénk, sürgősen eltereljék a figyelmünket, egymásnak ugrasztva a két közösséget álproblémák, mesterségesen fenntartott konfliktusok mentén.
Nagy D. István / Háromszék