Nagy pelyhekben hull a súlyos hó, úgy nehezedik a tájra a nedves csönd, akár a vastag hótakaró. Magas, kivénhedt égerfák depressziósan hajladoznak a bükkös szélén, látom, szinte érzem is, amint fáradt rostjaik megfeszülnek a grammonként nehezedő irdatlan teher alatt. Mint, akit lassú kínhalálra ítéltek azzal a különbséggel, hogy ők nem panaszkodnak, nem sikoltoznak fájdalmukban, még csak nem is nyögnek. Tűrnek feszülő rostokkal, repedező kérgekkel... tűrnek! 

Nagy reccsenés hasít bele a csöndbe jelezvén egy elmúlás pillanatát, a szomszéd fákról elerednek rövid hólavinák, mintha csak alkalomhoz illő fehér könnyeket sírnának. A bükk sajnálkozva tekint le minden áldozatra, egy újabb csonk, egy újabb tetem, itt kettőbe tört egy élet. Hajlott hátú öreg fák elkerülhetetlen sorsa!

Az idő káros hatását megállítani nem lehet, de talán ha ágaikkal lebírnák söpörni egymásról az egyre szaporodó havat, vagy egyszerűen ledobhatnák magukról az elviselhetetlen terhet, ahogy mi emberek, meghosszabbíthatnák életüket. Nem tehetik, mert kötöttek, kötöttebbek, mint mi, a teremtés koronái!

De ha képesek vagyunk rá, akkor éljünk is vele, rázzuk le magunkról az óesztendő összes bántalmait, hogy könnyű testtel és könnyű lélekkel indulhassunk el az új esztendő kitaposatlan, de reményt ígérő ösvényén!

Sebők Mihály