trianon

Első huszonkét évemet a Ceausescu-rendszerben éltem le. Nem a nincstelenség zavart, hanem a mozgásszabadság korlátozása, a magyar közösség önszervezkedésének ellehetetlenítése, a szólás- és sajtószabadság teljes hiánya, valamint a mindent átitató hazugság. 

Hazug volt a sajtó, hazug volt a tananyag, hazugságra kényszerítették az embereket a mindennapi életben is az egész társadalmat átszövő besúgóhálózattal.

Trianonról nem is lehetett hallani, csak a román nép „többezer éves” múltjáról és küzdelméről az egységes Romániáért, mely 1918. december 1-én teljesedett ki. A hivatalos történelemoktatás mindmáig erre a dátumra helyezi a hangsúlyt, amikor a gyulafehérvári népgyűlésen összesereglett románság kinyilvánította azon óhaját – a német és magyar népcsoportok megkérdezése nélkül – hogy Erdély, a Partium, és a Bánság egyesüljön a Kárpátokon túli román területekkel. 

Nem zavarta s ma sem zavarja őket, hogy akkor még semmi nem volt eldőlve, hogy ez az akaratkinyilvánítás teljes mértékben illegitim, vagy hogy nem sokkal később 1918. december 22.-én legalább annyi magyar állt ki Kolozsváron az ezer éves határok mellett. Mint ahogy az sem, hogy a dáko-román történelmi kontinuitás elmélete hipotézisnek is gyenge, száz sebből vérzik, és ezer év hiányzik a régészeti bizonyítékokból. 

A magyar gyermekekbe a román felsőbbrendűséget igyekeztek beleoltani, eltagadva a magyar történelmi sikereket, módszeresen kigyomlálva a tankönyvekből azokat a verseket és regényeket, melyekből valós önismeretet szerezhettek volna, melyek a magyar önbecsülés és büszkeség forrásai. 

Nem tanultunk Reményik Sándorról, Wass Albertről, Szabó Dezsőről, Nyíró Józsefről, hogy csak az erdélyi irodalmi nagyságokat említsem. 

József Attila „Nem Nem Soha”, vagy „Bús magyar éneke” című verse be volt tiltva, Dsida Jenőt „Psalmus hungaricusa” is indexen volt. Csak a szerencsések ismerhették Reményik történelmi igazságtételért kiáltó szívbe markoló verseit, ha a családi könyvtárban megmaradt néhány kötet s a szülőknek volt bátorsága azt a gyermek kezébe adni. 

Hadd álljon itt a mai nap emlékére Reményik Sándornak a „Nem nyugszunk bele” című versének szövege és megzenésített változata a Transylmania együttes feldolgozásában.

Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele!
                                             egy vers a haza sanyarú sorsáról

"Téli szél a tar gallyakat fújja 
Mint az Isten égre tartott ujja 
Mint megcsúfolt, kikacagott álom 
Állunk egyedül a nagy világon.

Elvették s most véle nagyra vannak 
Törött véres kardját a magyarnak. 
De még minden nép a sírját ássa 
Van szava, hogy világgá kiáltsa

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk 
Csak mi, csak mi ne emeljük fel fejünk. 
Tiporhatják szűz tiszta igazunk 
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk.

De hirdessük gúzsba kötött kézzel 
Sebes ajkkal, lázadó vérrel 
Idézve menny, pokol hatalmait 
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.

Kezünk bár nem pihen a kardvason 
A szíveinkben nem lesz nyugalom. 
Jöhetnek jövő századok s megint 
Csak felszakadnak régi sebeink.

E sebek és e fájdalom örök. 
Ettől vonaglik minden magyar rög 
Ettől vérez ki majd nyomunkba hág 
Ettől nem gyógyulnak az unokák.

Tátra erdők ettől zúgnak-búgnak 
Ettől reszket lelke minden zugnak 
Puha szívek kővé ettől válnak 
Kemény kövek élő szívként fájnak.

Amíg élünk ettől fájunk, égünk 
Sírban ettől nem lesz pihenésünk 
Ettől szorul a kezünk ökölbe 
Ettől sír a gyermek anyaölben.

Fenyőmadár behavazott fákon 
Száraz haraszt téli pusztaságon 
A folyók, a fák, a füvek szelleme 
Minden süvít, mi nem nyugszunk bele.

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet 
Versailles-ig lobogjon az üzenet 
Hogy megroppant bár karunk ereje 
Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!"