Boros Zoltán

Boros Zoltánnal, a Kárpát-medencében közismert és tisztelt televíziós szerkesztővel, filmrendezővel, és zeneszerzővel beszélgettünk el 2019 decemberében, a temesvári forradalom 30. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen.

(Dr. Bencze Mihály) Hol születtél, és melyik évben? Kik voltak szüleid, nagyszüleid, milyen volt a családi helyzeted?

(Boros Zoltán) Egy ilyen kérdésre néhány szóban lehetne válaszolni, hely, évszám, nős stb. Az élet úgy hozta, hogy amikor én öt éves gyerek voltam és a nővérem hét, a szülőfalum, akárcsak sok más erdélyi helység,  tragikus események színtere lett. Nem tudok róla úgy beszélni, hogy ne jusson eszembe az a szeptemberi nap, amikor édesanyám a parókián egyszer csak megragadta a kezünket és elrohant velünk a falu román orvosának a házába, ott bezárt egy sötét, hideg, nedves helyiségbe, ott ültünk nővéremmel összebújva estig, nem tudtuk miért, nem tudtuk mi történik. De kezdjem az elején.

Egy dél-bihari faluban, Gyantán születtem 1939. július 29-én, ahol édesapám 1933 óta szolgált református lelkészként. Boros Ferenc egy szegény sorsú, Nagyváradra költözött gyantai család korán félárván maradt fia volt, édesanyja egész fiatalon halt meg tuberkulózisban. Apja az evangélikus elemibe, majd a legrangosabb váradi iskolába, a Premontrei Főgimnáziumba íratta be. Irodalom iránti érdeklődése hamar jelentkezett, diákkorában a nagyváradi Bethlen Gábor irodalmi önképzőkör elnöke volt, versei, elbeszélései, tanulmányai jelentek meg az Ifjú Erdély c. folyóiratban. 1923-ban a hatóság az iskolát bezáratta, apám átkerült a román Gojdu Líceumba, ahol vizsgákon a legfontosabb feltétel a román tudás volt. 1926-ban a magyar osztályból csak neki sikerült egyből leérettségiznie. Érettségi után a kolozsvári református Teológiára iratkozott be, ahol 1930-ban tette le a lelkészi képesítő vizsgát.

Boros Ferenc tiszteletes és családja a gyantai főutcán

A Teológia elvégzése után segédlelkészként szolgált Bihar és Szatmár megyei egyházközségekben, majd 1933-ba megválasztották parókus lelkésznek a Bihar megyei Gyanta községben, ahonnan szülei is származtak.

Feleségével még segédlelkész korában ismerkedett meg Királydarócon, ahol Winkler Mária tanítónő volt. A szatmári villanytelep műszaki vezetőjének a lánya kisgyerekkorától tanult zongorázni is, de az impériumváltás után, hogy megtanulja az ország nyelvét, apja Dél-Romániába, akkor úgy mondták, hogy a Regátba, Pitești-re íratta be tanítóképzőbe. Szerencsére ott is talált neki zongoratanárt és a tanítóképző elvégzése után a kolozsvári Zenekonzervatóriumban elvégezhette a zongora szakot. Amikor összeházasodtak, a zongoráját is elhozta Szatmárról a gyantai parókiába. Ma is csodálkozom, hogy az akkori útviszonyok között ez hogyan sikerülhetett.

Apám fiatal lelkészként lelkesen látott neki a közösségépítésnek. A falu fiataljaiból színjátszókört alapított, ottléte alatt több mint harminc bemutatót tartottak, a templomot újra fedette, aláfalaztatta, kijavíttatta. 1935-ben konfliktusa támadt a román hatósággal, abszurd, nevetséges okból: mert az anyák napi ünnepségen a kultúrotthonban a verseket mondó, éneklő gyerekek mögé a szülőkkel együtt, hogy legyen valami ünnepélyesség, színes papírszalagokat függesztettek és az öt szín között volt piros, fehér és zöld is. A helybeli mindenható zsandár feljelentette „irredenta tevékenységért”. Most nem térek ki részletesen rá, de apám, családunk története kicsiben a kor erdélyi története is. Fejezetei a Magyarországhoz tartozó Biharban kezdődnek, majd ugyanott, de már Romániában folytatódnak. Trianon, a háború, a kommunizmus térhódítása írta, térítette, csavarta erre-arra családunk, az erdélyi magyar családok történetét. A Siguranța és később ugyanazzal a kézírással a Securitate hivatalosan 1966-ban, halála után három évvel szüntette hivatalosan be apám megfigyelését.

1940-ben a falu Dél-Erdélyben, tehát román fennhatóság alatt maradt, elszakítva a megyeközponttól, Nagyváradtól. 1943-ban apám a kényszerlakhelyre odatelepített zsidók befogadására és tisztességes elszállásolására bíztatta az embereket, maga is jó példával járt elől, szállást adott egy családnak a parókia nappalijában, annak ellenére, hogy a parancs az volt, a deportáltakat csak a melléképületekben szabad elszállásolni.

(B.M.) Mi a szülőfalud múltja, nevezetessége, milyen történelmi események helyszíne volt? Mit jelentett számodra a gyerekkor?

(B.Z.) Gyanta magyar falu volt. Neve már 1215-ben szerepel az u. n. Váradi Regestrumban, tehát ennél sokkal régebbi település lehetett. A huszadik századra egyfajta kisiparos központtá vált, messze környék lakói, köztük a móc vidéki románok, a gyantai kerékgyártókhoz jártak szekerüket javíttatni, a helybeli kovácsnál patkoltatták a lovaikat, az asztalosokkal készíttették a bútoraikat. Volt borbély, csizmadia, még a legutóbbi időben is működött egy szövő asszony, aki az arra járó turisták számára nyújtott különleges látványt és árulta a házi szőtteseit. A gyantai vízimalom felszerelése pár évvel ez előtt még teljes egészében megvolt, sőt nem más, mint a hajdani híres dél-bihari Medrea molnár család egyik leszármazottja mutogatta szívesen az arra járóknak.

A lakosok egyfajta falusi polgári közösséget alkottak. Már a negyvenes években se népdalokat, hanem inkább nótákat és operettdalokat énekeltek a kalákában, a tengerihántás alkalmával. Egymás között a helyi nyelvjárásban beszéltek, de városiakkal tudtak köznyelven társalogni, nyelvjárási kiejtés és tájszavak nélkül. Nem mondták, hogy „malam” meg „templam”, tudták, hogy Bihar fővárosában, Váradon ez „malom” és „templom”.

A második világháború idejére már én is emlékszem, három-négy éves voltam, a légiriadót a kisbíró dobolta ki, az ablakokat el kellett sötétíteni, a lámpát el kellett oltani, a sötétben a felnőttek, szüleim és a nálunk lakó házaspár, vicceket mondtak, nagyokat nevettek.

Mivel anyámat rendes „stafírunggal” engedték el a szülei, a polgári élet kellékei étkezéshez, teázáshoz megvoltak, csak hát nem igazán volt mit tenni a tányérokba, csészékbe. Tea volt, cseresznyeszár, hársfa, kamilla akadt a kertben, a mezőn, viszont cigarettának, kávénak évek óta nyoma se. Ez nem volt akadály, délutáni kávézást lehetett játszani vízben oldott pörkölt kenyérhéjjal, cigizést is újságpapírból sodort szárított, porlasztott növényekből, anyám meg gyakran leült szeretett zongorájához, és mintha béke lett volna. Évente járt a Karácsonyi album a temesvári Moravetz kiadótól, így a kis eldugott falu parókiájának az ablakából hol Liszt rapszódia, hol a legújabb Karádi dalok hangjai szűrődtek ki az esténként néptelen utcára. Aztán egyszer csak megszólalt a kisbíró dobja. „Közhírré tétetik ...”. Leoltani minden fényt, elfújni a petróleumlámpát, jönnek a repülők.

A kisiparos falut a Gyantára összegyűjtött váradi zsidók jelenléte szinte kisvárossá alakította. Most már volt még három orvos a korábbi egy román doktor mellett, én Grósz meg Markbreiter doktor bácsikra emlékszem, voltak órás-ékszerészek, fényképész, állástalan tanárok, ügyvédek. A kényszerlakhely 1944-ben, ahogy Románia átállt a szovjetek mellé, azonnal megszűnt, a zsidó családok elmentek. Apámat szeptember elején elvitték a dél-bihari magyar helységek több, mint 80 magyar elöljárójával együtt, a dél-nyugatra 40 kilométerre fekvő Kishalmágyig  gyalog hajtották őket, ott a mezőn dolgoztatták a csoportot, a puszta földön aludtak, vérhasban többen elpusztultak. Apám is, sorstársa, Olosz Lajos lelkész is versben emlékezett meg a táborról.

A román csapatok szeptemberben, mikor már a szovjetek is átkeltek a Keleti Kárpátokon, elindultak Észak felé. A Fekete Kőrös völgyén két hegyivadász hadosztály vonult át a Magyarországhoz tartozó Észak-Erdély felé, de már a határ elérése előtt úgy viselkedtek a magyar lakossággal, mintha az ellenség területén lennének. Mondva csinált indokokkal vagy anélkül ártatlan magyar falusi embereket, asszonyokat, gyermekeket gyilkoltak meg több dél-bihari faluban. Ez történt Gyantán is 1944. szeptember 24-én. Itt egy, a román és a közelgő szovjet hadsereg elől visszavonuló magyar csapat szállt meg rövid időre, majd a közelgő román és szovjet csapatok hírére tovább indultak, de hogy gyorsabban haladhassanak, néhány nehéz fegyvert a faluban hagytak. Leonard Mociulschi tábornok, aki mindössze egy hónappal azelőtt, '44 augusztus huszonharmadikáig a szovjetek ellen harcolt a németek oldalán, azt a parancsot adta, hogy irtsák ki a falu teljes lakosságát és gyújtsák fel a házakat. Negyvenegy embert kivégeztek, a gyújtogatást a parókián kezdték a pap családját halálra keresték.

Anyám nővéremmel és velem a román orvos, dr. Pop Augustin családjánál talált menedéket, akik az életüket kockáztatták azzal, hogy befogadtak bennünket. A benzinnel leöntött és földig égett parókiában az egyház és családunk minden vagyona odaveszett, egy szál ruhában maradtunk. Amikor édesapámékat a lágerből elengedték és negyven kilométer gyaloglás után lesoványodva, koszosan, rongyos öltönyben, egy ócska aktatáskával a hóna alatt begyalogolt Gyantára, kinyitotta az épen maradt kapunkat, a parókia helyett üszkös romok fogadták. Holtfáradtan, kétségbe esetten lerogyott a kapu lépcsőjére és ott ült tehetetlenül órákig. Az arra járó falusiak sokáig nem ismerték meg, azt hitték, hogy csavargó vagy koldus. Aztán mégis akadt valaki, aki odament hozzá, felismerte és megmondta: a tiszteletes asszony meg a gyerekek élnek, jöjjön, megmutatom, hol húzták meg magukat.

A leégett parókia

Kérdezel a gyerekkoromról. Nem mondhatom, hogy „boldog gyerekkorom volt”, de azt sem, hogy boldogtalan. Hogy a gyantai öldöklés túlélése és a leégésünk után a legszükségesebbek is sokáig hiányoztak a családunknak, éreztük, de anyánk tartotta bennünk a lelket. Élünk! Ez volt a vezérszó.

Egy biztos, a háború utáni évek iránt semmilyen nosztalgiám nincs. Az egyházi földek utáni beszolgáltatás teljesíthetetlensége miatt apám börtönbe került. A pénzbeváltáskor az egyház minden pénze, a parókiára összegyűjtött összeggel együtt odaveszett, nem váltották be. Bár megnyerte az Utunk novellapályázatát, édesapám szépen induló írói pályája néhány leközölt novella után már nem folytatódhatott, nyelvezetét túl színesnek találták, a proletkultizmusban „a nép egyszerű nyelve” vált kötelezővé. A gyantai tragédiáról közel ötven év után filmet készítettem Fekete vasárnap címmel apám hiteles, a szemtanúk elbeszélései alapján megírt tényszerű beszámolója alapján, ami a Presbitériumi Jegyzőkönyvben maradt fenn. Az ő emlékét a gyantai gyülekezet 2019-ben egy emléktáblával tisztelte meg a templom falán, amelyben annak idején szolgált.

(B.M.) Hol jártál óvodába, elemi iskolába, hol végezted a középiskolát? Milyen volt Nagyváradon középiskolásnak lenni? Milyen volt a kulturális élet? Kik voltak a kedvenc tanáraid, és miért?

(B.Z.) Óvoda nem volt Gyantán, csak egy-négy összevont osztályból álló iskola, ott voltam elsős, aztán a leégés után anyám zenetanári állást vállalt Szalontán, ott is jártam egy kicsit iskolába, de tulajdonképpen Váradon, a Teleki utcai elemi iskolában folytattam 1949-ben, negyedikesként. Nem kértek bizonyítványt, csak azt, hogy tudok-e írni, olvasni. Ötödiktől édesapám a Premontrei gimnázium utód-iskolájába, a Klasszikus Magyar Vegyes Líceumba íratott, ahol román, orosz, francia nyelv mellett ógörögül és latinul is tanultunk, meg csillagászati óráink is voltak. Apám valahogy szerzett egy majdnem teljes Révai Lexikon sorozatot, abban néztem utána minden mitológiai névnek, fogalomnak, a görög és a római mitológia szerelmese lettem.

Irodalmi kör a Klasszikus Magyar Vegyes Líceumban. Sztálin és Dej alatt Bánk bán

Osztályfőnökünk, Dr. András Ágoston, Öcsi bácsi – így kérte, hogy szólítsuk – magyar irodalmat és nyelvtant tanított (nem irodalomelméletet, mint manapság). Az irodalom és az András Gusztáv, Guszti bácsi által tanított történelem lett a két kedvenc tantárgyam. Talán sorsszerű, hogy mindketten megjárták az ötvenes években a kommunista börtönöket.

Hogy megszerettem az irodalmat, abban édesapám is „bűnös” volt, mert ötödikes koromtól halomra hozta a könyveket a könyvtárból, Jókainak körülbelül nyolcvan regényét olvastam, sok Mikszáthot, Gárdonyit, Gullivert, Robinsont, Verne Gyulát, May Károlyt (mi csak így ismertük őket), Dumas sorozatot, Victor Hugo-t, H. G. Wells-t.

Anyám szerzett zongorát, jártam zongora órákra, szerettem, nem annyira az órákat, mint magát a zenét, főleg a könnyebb melódiákat. Édesanyámnak nem ismerték el a zenetanári diplomáját, mert „magán konzervatóriumot” végzett, és nagyon sokáig csak tanítónőként tudott elhelyezkedni. Később kiderült, hogy ez csak ürügy volt, hisz a zeneoktatás korábban egész Romániában magán intézményekben történt.

Az iskola rendszeresen vitt bennünket színházba, operát is Váradon láttam először, mégpedig a zsinórpadlásról, ahova jegy híján édesapám vitt fel. Jóban volt az igazgatóval, aki a mi utcánkban lakott és eredeti mestersége szerint cipész volt. Ötvenes évek ...

(B.M.) Ezután következett Kolozsváron, Erdély fővárosában, a Bolyai Tudományegyetem Filológia fakultása. Miért választottad? Kik voltak azok a tanárok, akik hatással voltak szellemi fejlődésedre? Milyen kulturális tevékenységekben vettél részt?

(B.Z.) Kísérleti korosztály voltunk, tízedik után érettségiztünk. Ma is meg vagyok győződve, hogy középiskolából ennyi elég lenne. Két szak között vacilláltam, egyformán szerettem a zenét és az irodalmat. A váradi zongoratanárnőm, Fischer Stefánia, volt Bartók tanítvány, – aki, mint kiderült, szerelmes is volt a tanárába, – azt tanácsolta, hogy ha zongora főszakra szeretnék felvételizni, még egy évet otthon kellene töltsek, hogy felkészüljek. Így győzött az irodalom, a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakjára vettek fel 1955-ben.

Az ötvenes években, ellentétben a későbbi évtizedekkel, a Filológia kar számított az egyetem legrangosabb részlegének. Kiváló tanáraink voltak, Antal Árpád magyar irodalmat, Szabó Zoltán nyelvhelyességet, kiejtést, Csehi Gyula esztétikát tanított, Vámszer Márta volt a nyelvjárástan és a finn nyelv tanára, Kohn Hillel adta elő egy egész évig Marx A tőke c. tanulmányát, Márton Gyula nyelvészprofesszor volt a dékán. Kedvencem Jancsó Elemér volt, aki úgy tudott beszélni a 18. század irodalmáról, a testőrírókról, mintha mi is ott lennénk velük Bécsben, tanúi lehettünk a mindennapi életüknek, szokásaiknak, szerelmi viszonyaiknak, szinte ismerőseink lettek, így nem volt gond megérteni, megérezni az írásaikat. Ennek a módszernek ma is vannak hívei, amikor Nényei Pál „Az irodalom visszavág” c. többkötetes rendhagyó irodalomtörténetét olvasgatom, mintha Jancsó professzor úr személyes sztorikkal, anekdotákkal teleszőtt irodalomóráin lennék.

Abban az időben a magyar szakosokra felnéztek a többiek, tudták, hogy közülük kerülhetnek ki majd ismert írók, költők, szerkesztők, és ebben igazuk is volt. A következő évtizedek magyar irodalmát az akkori magyar szakos diákok alkották: Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Páskándi Géza, Bálint Tibor, Lászlóffy Csaba ... és szinte minden későbbi író, lapszerkesztő ott végzett vagy legalább előfordult a magyar szakon. Akkor még nem tudhattuk, hogy ez a legveszélyesebb szak is egyben, onnan a legkönnyebb börtönbe, kényszermunka táborba jutni.

'56-ban az egyetem diáksága a magáénak érezte a magyar forradalmat. November elsején kivonultunk a Házsongárdi temetőbe, hogy virágot, gyertyát helyezzünk el a magyar írók sírjára, az akkor indexen lévőkére is, például a Dsida Jenőére, ami később megbocsáthatatlan bűnnek bizonyult. A kari IMSZ (Ifjú Munkás Szövetség) titkárát '56 őszén szabadon választottuk meg Szilágyi Domokos évfolyamtársunk személyében. Az akkor épp alakuló Diákszövetségnek a diákok által megbízott öt hallgató dolgozott ki statútumot, ebben szerepelt többek között az IMSZ-től való függetlenség, hisz nem politikai, hanem érdekvédelmi jellege kellett legyen – gondolták. A bizottság öt tagjából négyet szigorú börtönbüntetésre ítéltek, köztük két évfolyamtársamat, Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt. Ott voltam Koczkáék tárgyalásán, az ügyészt Macskásinak hívták, a kinevezett védőügyvéd nem védte, hanem inkább vádolta őket. Szegény Koczka Gyuri kellett feldagadt arccal elmondja, hogy milyen jól bántak velük letartóztatásuk óta.

A forradalom és a megtorlások után egy darabig úgy tűnt, hogy enyhül a diákságra nehezedő proletkultos politikai nyomás, mintha a Párt és az IMSZ megtanulta volna jobban tisztelni a fiatalokat. Például: az egyetemnek volt egy kiváló kórusa, tagja voltam, de nem emlékszem, hogy valaha is a korábban kötelező mozgalmi vagy román hazafias kórusműveket adtuk volna elő. Bárdos Lajos darabjait és főleg Kodály Zoltán csodálatos kórusműveit, a Székely keservest és az Öregeket énekeltük, ma is megborzongok, amikor meghallom e két remekmű harmóniáit. Persze az is lehet, hogy a kevés próbával betanulható, könnyebb muszáj-repertoárt az emlékezetem mint zavaró jelentéktelent, törölte.

Aztán fokozatosan ismét szorult a hurok, közben a Román Kommunista Párt készült „a nemzetiségi kérdés végleges megoldására”, folyt a főleg moldovai lakosok betelepítése városfejlesztés és iparosítás címén az erdélyi magyar többségű városokba. A „végleges megoldás” egyik alapművelete a magyar felsőoktatás lefokozása volt. Értelmiség nélkül egy kisebbség lemorzsolódik, beolvad, ezt a változtatások szövegkönyvírói jól tudták. 1958-ban a diákság megfélemlítésére az egyetemeken megrendezték az ötvenhatos „bűnök” második megtorlását, hogy '59 tavaszán békésen, sőt magyar diákok kikényszerített javaslatára egyesülhessen a Victor Babeș Egyetem a Bolyaival és a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben létrejöjjön egy román kar is. Az egyesítés mai eredményeit ismerjük. És ismét börtönök, kizárások. A második leszámolási hullám idején egy, a diákok nyilvános megfélemlítésére rendezett gyűlésen az egyetemi Aula színpadára kiállított diáktársaink közül akik nem válaszoltak megfelelőn arra a kérdésre, hogy ötvenhatban Magyarországon forradalom volt vagy ellenforradalom, súlyos börtönbüntetéseket kaptak. Péterfi Irén harmadéves magyar szakos hallgatót tíz évre ítélték, mert nem tudta kimondani, hogy „ellenforradalom volt”. A vádiratokban szereplő egyéb „bűnei”: lemásolta Illyés Gyula „Egy mondat a zsarnokságról” című versét a becsempészett Irodalmi Újságból és beszélgetett évfolyamtársaival arról, hogy az elesett fiatal forradalmárok emlékére halottak napján és utána fekete szalagot kellene viselniük. Csak beszélgetett! Tíz év! Vastag Lajostól azt kérdezték: „ha ötvenhat októberében Pesten lettél volna és fegyver van a kezedben, kire lőttél volna? Szinte gondolkodás nélkül mondta: „Főbe lőttem volna magam”. Hat év börtön. Engem hat társammal együtt exmatrikuláltak, kizártak, mert tiltakoztunk a gyűlés diktatórikus vezetése ellen. Tizenkilenc évesen lettem negyed évről kidobott egyetemista, mesterség, végzettség nélküli munkanélküli.

Egy nemzedék a kereszten, magyar szakosok 1958. Felülről. balról jobbra: Boros Zoltán, Szilágyi Domokos, Tibád Levente, Nagy Kálmán, Illés József, Lázár Erzsébet, Metz Katalin, Kiss Zoltán

(B.M.) Az irodalom mellett az egyetemes zene világa is vonzott, a Zeneakadémia tanár és karmester szakát 1967-ben végezted. Mit jelentett számodra Kolozsvár zenevilága, és hogyan találtad fel benne magadat?

(B.Z.) 1958-ban tulajdonképpen az ország minden egyeteméről zártak ki bennünket, később a többieket mégis egyenként visszavették, engem valamiért nem. Négy év múlva, egy egészségügyi technikum és sok muzsikálás után felvételiztem a Zeneakadémiára Iași-ban, azért ott, mert hátha nem ismerik a sötét múltamat. Naiv gondolat volt, de tiszta tízessel felvettek. Két év múlva sikerült átmennem a kolozsvári Zeneakadémiára.

Kolozsvár országos zenei központ volt. Filharmóniája, Zeneakadémiája nemzetközileg elismert intézmények, a vendégkarmesterek, szólisták az akkori idők nemzetközi élvonalából kerültek ki.

Jártam a szimfonikus koncertekre, de tulajdonképpen legjobban a Romániában akkor már éledező jazzmuzsika érdekelt, a Zeneakadémián ennek a megértéséhez, előadásához, jazzdarabok komponálásához kerestem az elméleti, szakmai alapot. 1965-ben Tripa János nagyváradi szaxofonossal együttest alapítottunk az Egyetemiek Háza Jazz Kvartettje néven, ezzel a Kolozsvári Rádióban és Bukarestben a televízióban is készültek felvételek.

Ugorva az időben, zenei tanulmányaimat később egészen más módon folytattam, tévés koromban szerelmes lettem a régizenébe, műsoraimhoz a régi századok magyar muzsikájának a megismerése elengedhetetlen volt, bele kellett ásnom magam a magyar zene történetének a korai fejezeteibe, hisz a Zeneakadémián ezt alig tanították. Ebből a szinte kutatói munkából egy könyv is született, a 16.-18. századi magyar világi énekek reprezentatívnak szánt gyűjteménye, az „Énekben Hallottam”, amit a Kriterion 30 év után ismét kiadott.

A Zeneakadémián 1967-ben diplomáztam, de nem voltam megelégedve a „repartíciómmal”, az elválasztott állásommal, mert bár a három zeneakadémia (Kolozsvár, Bukarest, Jászvásár) végzősei között nekem volt a legnagyobb médiám, nem kaptam meg a választott helyet, a bukaresti rádió zenei szerkesztő állását, azzal az ürüggyel, hogy „nincs bukaresti buletinem”, azaz állandó lakásom a fővárosban. Úgy döntöttem, hogy megpróbálok szabadúszó zenészként megélni. Eleinte jó szerződéseim voltak a román tengerparton, a brassói éjjeli bárban, hajózenészként beutaztuk a Földközi tengert a Transilvania turista hajón, de két év elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, szabadúszónak lenni egy rendkívül kötött rendszerben nem perspektíva, egy-egy szerződés rendszerint csak 2-3 hónapra szól, utána bizonytalan a folytatás. A nagyváradi színháznak megürült a karmesteri állása, jelentkeztem.

(B.M.) 1969-1971 között a Nagyváradi Állami Magyar Színház karmestere voltál, milyen különleges műsorokra, megvalósításokra emlékszel vissza? Szórakoztató- és drámai előadások részére zenét is komponáltál, melyek voltak a nevezetesebbek?

(B.Z.) A váradi színháznak megépülése óta (1900) gazdag zenei hagyománya volt, az operettek, zenés vígjátékok, kabarék nem hiányozhattak a repertoárból. Ady és barátai ott voltak a bemutatókon, írtak róla, Juhász Gyula „Milyen volt... ” c. versének Annája is operettszínésznő volt. Amikor 1969-ben a színházhoz szegődtem, operett már nem, de sok zenés vígjáték és népszínmű szerepelt a műsoron, sőt nagyon népszerűek voltak a zenés, táncos, humoros összeállítások szilveszterenként és nemcsak. Kiváló énekeseink, énekes színészeink voltak, többek között Papp Magda, Belényi Ferenc, Csíky Ibolya, a magyar és a román társulat összbevételének a legnagyobb részét épp a magyar zenés előadások hozták. Szinte minden drámai előadásban volt háttér- vagy élő zene is, amit szintén a zenei mindenesnek számító karmester állított össze vagy komponált. Szerettem a színház hangulatát, a színész kollégákat, szép évek voltak. Zenéből élni, egyáltalán azzal keresni meg a kenyeret, amit alapvetően szeret az ember, szerintem ideális állapot.

Mi váradiak városunk szerelmesei vagyunk. Különleges élmény volt számomra, amikor Szabó József Ódzsa, az akkori idők kiváló színházi rendezője megkért, hogy zenésítsem meg Tabéry Géza méltatlanul mellőzött váradi író, költő, Ady és Csinszka barátja egyik versét, és adjam elő zongorán kísérve a színpadon Tabéry Álomhajó című darabjában. Különleges volt, mert édesapám, aki akkor már nem élt, ismerte Tabéryt, el is vitt hozzá gyerekként, hogy én is megismerjem Nagyvárad egyik jeles irodalmárát, aki Csinszka kérésére megismertette őt Adyval, de aki, amint az a Hattyúdal c. verséből kiderül, szintén szerelmes volt Boncza Bertukába. A bemutatón ott volt Tabéry özvegye is, Irénke néni. Ódzsával évtizedek után is meghatottan emlékeztünk vissza az Álomhajó előadására.

A Tabéry vers Szabó József Ódzsával

(B.M.) Miért döntöttél amellett, hogy Bukarestbe mész és a frissen alakult országos magyar nyelvű televízió műsor szerkesztőségében folytatod tevékenységedet? Milyen kihívásokkal kellett szembe nézned? Kezdeti zenei műsoraidat lassan felváltották a hely- és kultúrtörténeti műsorok, mit jelentett számodra egy cenzúrázott rendszerben sorok és képek közt őszintén bemutatni, feltárni nemzeti értékeinket?

(B.Z.) A váradi színháznál hamar kiderült, hogy zenészi szakmai ismereteimnek, muzsikus mivoltomnak csak egy kis szegletére van szükség, fejlődésre vagy előre lépésre kevésbé van lehetőség. 1970-ben a Siculus könnyűzene fesztiválon, amelyre én is jelentkeztem, megismerkedtem Bodor Pállal, a Román Televízió magyar adásának akkori főszerkesztőjével, és egy évre rá, 1971-ben már én készítettem a fesztiválról zenei szerkesztőként a tévéműsort a magyar adásnak.

A Siculus fesztivál zsűrijében Winkler Bélával, Kerestély Zsolttal

A kommunizmus évtizedeiben a sorok közötti, szöveg mögötti tartalom az író és az olvasó, a műsoralkotó, előadó és néző által egyaránt elfogadott kódolt nyelv volt az egyetlen valódi kommunikáció, aminek közösségi hatása tudott lenni. A hivatalos cenzorok – mert volt ilyen – legtöbbje nem tudott jól magyarul, hisz ennek az állásnak a megbízhatóság volt a fő kritériuma és erre a legjobb garancia a román-magyar vegyes házasság volt. A szövegre koncentráltak, az áthallások megértéséhez nem volt sem elég műveltségük, sem empátiájuk. Az akkori erdélyi magyar emberek, még a legkisebb faluban is, tisztelték íróinkat, költőinket, az első világháború utáni romániai magyar lét támaszai voltak ők, Kisbán Miklós, Kós Károly, Tamási Áron, Nyírő József könyveiből az sugárzott, hogy érdemes a szülőföldön élni, magyarként, székelyként megmaradni. Mikor ezt mondom, sajnos az is eszembe jut, hogy az itt maradásra bátorító szerzők egyike-másika végül mégis áttelepült Magyarországra

A második világháború utáni író-költő nemzedék is hamar megtalálta a közös hangot olvasóival, a színház nézőivel, Sütő András, Székely János drámái, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Farkas Árpád, Szőcs Kálmán versei sokszor áttételesen, költői eszközökkel, esetleg történelmi környezetben az erdélyi magyarság, sőt azt mondhatnám, hogy Európa keleti felének az érzés- és gondolatvilágát fejezték ki, viszonyát a mindenre kiterjedő politikai, szellemi diktatúrához. Mégis megjelenhettek egészen a nyolcvanas évek közepéig, amikor a Ceaușescu által kínai példára bevezetett „kulturális forradalom” már teljessé vált, amikor a magyar szellemi elit egyes beszervezett tagjai már segítettek megfejteni például Páskándi Géza abszurd drámáit vagy Székely János színpadi műveit.

Miért mondom el mindezeket? A költőink, íróink által használt metakommunikációs nyelvezet példájára a hetvenes években a román állami televízió (más nem volt) magyar nyelvű műsorában ki-ki a saját rovatában megkísérelt olyan tartalmakat elrejteni, ami, bár nem érte el a cenzor ingerszintjét, üzenet volt sorstársaink felé. Például magyar történelemről szó sem eshetett hivatalosan, de hát sikeresen beindult a csíkszeredai régizene fesztivál, ahol az elmúlt századok erdélyi muzsikája szólalt meg, a Zenés Karaván és a Klubdélután című műsoraim egy-egy erdélyi városhoz kötődtek és minden alkalommal sor került a város történetére is. Nagyváradon a vár, a püspöki palota, Marosvásárhelyen a Teleki Téka és Bernády György, Kolozsváron a legrégebbi magyar kőszínház volt a téma. A Mondod-e még című másfél órás zenés történelmi dokumentum-játékban a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium múltja elevenedett meg Sütő András narrációjával, az erdélyi magyar nyelvű oktatásért folyó szünet nélküli küzdelem.

A Csíkszeredai Régizene Fesztivál színpadán Deák Endre régizenésszel

A központi propaganda erőltette, hogy a magyar adásban is legyen „educație patriotică”, ami Románia éltetését, román nacionalizmust jelentett. A Székelyudvarhely melletti Szejkefürdőn egy domboldal megtelt a Zenés Karaván közönségével, a mi „hazafias nevelő” műsorunk nem a román állam, hanem a szülőföld szeretetéről szólt, ami nekünk Erdély, Székelyföld. A színiakadémia diákjai egy magyar középkori iskoladrámát játszottak el, Kányádi Sándor, Farkas Árpád, Czegő Zoltán verseit Csíky András, Viski Árpád mondta és közben az akkori legjobb rockzenekaraink, könnyűzene, folk előadóink is felléptek a hangulathoz illő számokkal.

A Mondod-e még? forgatásán

Mi ebben a különleges? – kérdezheti ma akárki? Semmi. Mindez természetes egy normális világban, de a hetvenes, nyolcvanas évek Romániáját egy paranoiás, önimádó diktátor házaspár és klientúrája birtokolta, a rendet és a fegyelmet a gondolatrendőrség, a titkosszolgálat ellenőrizte. Körülöttünk meg volt húzva egy krétakör, amiből kilépni nem lehetett, de örültünk, ha néha-néha, legalább a féllábunkkal mégis megérintettük a körön kívüli talajt. Ilyenkor azt hittük, hogy kijátsszuk a hatalmat, hogy legalább egy kis időre szabadok voltunk. Aztán rendszerint jött a felébredés: vissza a körbe, vissza a palackba!

Az adás általában azt szerette volna sugározni, hogy Erdély magyarországnyi területén még sokan vagyunk, még érdemes itt maradni, még tudunk értelmet adni az életünknek. Voltak, akik ezt megértették.

(B.M.) A filológiai és zenei képzésed hozzásegített egy metakommunikációs nyelv kialakításához, így műsoraid a megmaradás és az összetartozás érzését sugallták az erdélyi magyarságnak. Milyenek voltak a visszajelzések, volt-e olyan műsorod, amit a cenzúra nem engedett közvetíteni?

(B.Z.) Volt egy dal az egyik rockzenekar, a Vox T repertoárjában, Áprily Lajos A tetőn c. versére íródott, ami így kezdődik: „Ősz nem sodort még annyi árva lombot, annyi riadt szót: „Minden összeomlott"...” Trianonról van szó és főleg Erdélyről. Felvettük, klip is készült rá, bár tudtam, hogy Trianon tabu-téma. A cenzor nem vette észre, egyszer adásba került. Amikor másodszor akartam műsorra tűzni, a szerkesztőség egyik ideiglenes vezetője, művelt magyar újságíró hallgatta meg, és szinte tragikus hangsúllyal mondta: „Ugye tudod, hogy én ezt nem engedhetem adásba”. „Tudom” mondtam. Az Electrecord lemezgyár cenzora már nem volt ilyen éber, felajánlottam és egy kislemezen megjelent Áprily Trianon-versének rockváltozata.

Ami a tévékritikát illeti, ma már a műfaj szinte kiveszett, de a hetvenes, nyolcvanas években, a régi magyar adás megszűntéig, elég gazdag sajtóvisszhangot váltottak ki a tévéadások. Az akkori műsoraimról közel másfélszáz cikket tartok számon, és ma is hálás vagyok azoknak az újságíróknak, akik érdemesnek tartották, hogy beszámoljanak nemcsak az egy- másfél órás műsorainkról, filmjeinkről, mint amilyen a Mondod-e még, a Zenés Karavánok vagy a Klubdélutánok voltak, hanem még egy-egy rövid szórakoztató zenei műsorról is. László Ferenc zeneíró, Bartók szakértő, Halász Anna színház és film kritikus, Sylveszter Lajos közíró, Krizsán Zoltán újságíró tartalmas elemző, értékelő cikkeket írtak a nagyobb produkcióinkról, az akkori hangulatok felelevenítésére idéznék néhány cikkből, de dicsekvésnek tűnne. Természetesen voltak kritikus hangok is, észrevették, felrótták a bakijainkat, tanultunk ezekből az írásokból és persze, néha mérgelődtünk is. Én úgy vettem, hogy az a jó, ha írnak a műsorainkról. Ha nem írnának, azt jelentené, hogy azt se érdemelték meg, hogy észrevegyék. A legjólesőbb visszajelzés számomra mégis az, hogy bár közel két évtizede nem vagyok aktív tévés, erdélyi magyarlakta városokban most is elég gyakran előfordul, hogy rám köszönnek, megszólítanak ismeretlen emberek, sőt bizalommal elmondják ügyes-bajos dolgaikat.

Egy másfél évtized alatt kialakult néző-alkotó kapcsolat, a Magyarországon kívüli leggazdagabb sokoldalú, az elektronikus médiát, televíziót és rádiót is magába foglaló, egymásra figyelő, egymást kiegészítő magyar kultúr-világ, kultúr-hálózat csonkult meg 1986-ban, amikor a kínai típusú „kulturális forradalom” csúcspontjaként a hatalom elhallgattatta az összes területi rádiót és beszüntette a nappali televízióműsorokat.

(B.M.) 1986-ban megszüntették a magyar nyelvű televízió műsort, de te maradtál a televízióban zenei rendezőként. Ez milyen kihívás volt, mit tudtál ezen a téren elérni?

(B.Z.) 1986 januárjában egyfajta „média-trianon” zajlott le Romániában. Egyik napról a másikra megszűnt a kolozsvári és a marosvásárhelyi rádió napi több órás magyar adása, valamint a televízió kettes csatornája (ahol nekem is volt vasárnap esténként egy félórás jazz-műsorom a tévé zenei szerkesztősége részére). Az egyes csatornán maradt mindössze – egész Európában példátlan módon – kétórányi tévéműsor este nyolctól tízig, amelyben szinte egyfolytában a diktátort éltető elképesztő személyi kultusz folyt. A délutáni magyar adás idején aki véletlenül megnyomta a gombot, csak egy sistergő, sötétszürkén remegő képernyőt láthatott.

A szerkesztőségeket érdekes módon nem szüntették meg azonnal, még hosszú hónapokon keresztül járt a fizetés, amíg el nem helyezték az embereket, vagy amíg ki-ki talált magának más állást. Nekem aránylag könnyű dolgom volt, a tévé zenei szerkesztőségével régóta működtem együtt, úgyhogy szerkesztőként, majd zenei rendezőként dolgoztam tovább a televízió és a Bukaresti Rádió zenei stúdióiban. Élveztem, az ország legjobb muzsikusaival dolgozhattam, szinte minden műfajban.

Hadd meséljek el egy nem zenei történetet zenei rendezői életemből. Könnyűzene fesztivál záróhangversenye Mamaia fürdőhelyen 1986 -ban, a szabadtéri színházban. A televízió és rádió élő adásának voltam a zenei rendezője és egyben hangmestere. Nem volt könnyű dolgom, mert nagyzenekar, vokál együttes, énekesek váltották egymást, akkor még nem lehetett előre beprogramozni a keverő pultot, minden élőben folyt. A koncert szünetében a stáb meg a zenészek kisétáltunk a tengerpartra, gyönyörű éjszaka volt, a Fekete tenger gyenge hullámai nem csapkodták, inkább csak simogatták a partot, az apály több méteres elsimított finom homokpad sávot hagyott, amin lépkedni is lehetett. Egyszer csak hihetetlen dolog történt. Addig soha nem hallott, rendkívül mély hangú dübörgés indult, egyre hangosabban. Azt hittük, valami gépek vagy repülők közelednek. Aztán megmozdult, nem a tenger, hanem maga a föld. Megemelt, visszaejtett, megemelt, visszaejtett. A társaságban néma csend lett, először szinte megmeredt mindenki, majd eszeveszetten futni kezdtek a színház felé. Én a parton maradtam, fantasztikus érzés volt, odaszögezett a holdfényes tenger végtelen látványa: nem egy szoba, mint 1977-ben Bukarestben, hanem az egész föld rengett alattam. Hova fussak? Nem mesélem tovább, a lényeg, hogy hosszú szünet után, amikor ki-ki megpróbált telefonon érdeklődni a családja iránt, mégis folytattuk a koncertet. A földrengés erős volt, de a fővárosban nem voltak súlyos következményei. Bocsánat a kitérőért.

Ami a zenei rendezést illeti, kiderült számomra, hogy mekkora a különbség a műsorkészítés és egy szakmai állás között ugyanabban az intézményben. A műsoralkotó munkaideje gyakorlatilag korlátlan, a tévében és otthon is a legfőbb szellemi elfoglaltsága a műsorok elképzelése, szervezése, még társaságban sem tudtunk másról beszélni, mint a tévés dolgainkról. A zenei rendezés a zenei stúdióban szakmai felkészültséget, kifinomult hallást, gyors reagáló képességet igényel, de véget ér abban a pillanatban, amikor a stúdió – ahogy mi neveztük ­– „spacija”, a felvétel ideje lejárt. A legközelebbi felvételig rá se kell gondolni. Időm lett tehát arra, hogy csak a zenével, a szerzeményeimmel, a jazz zenekarommal foglalkozzam.

Boros Zoltán tévéműsoraiból készült lemezek

(B.M.) Kik voltak az együttesed tagjai? 1984-1991 között rendszeresen koncerteztél velük, lemezetek is jelent meg. Melyek voltak a fontosabb koncertállomások, voltatok-e koncertezni külföldön? Erdély szerte nagy lelkesedéssel fogadták a fiatalok a koncertjeiteket. Mi lett az együttes sorsa?

(B.Z.) 1969-ben játszottam az első romániai jazzfesztiválon, Ploiești-ben. A szebeni jazzfesztiválon 1976-ban léptem fel először, majd egy hosszú szünet következett. 1983-ban megelégeltem, hogy csak mint zenei szerkesztő vegyek részt, már évek óta bizseregtek az ujjaim, hogy én is leüljek zongorázni. Az első sikerünk 1984-ben volt Alin Constanțiu klarinétossal, Ovidiu Bădilă nagybőgőssel és Gabriel Teodorescu dobossal. Nyolc éven át, 1991-ig velük és más muzsikusokkal rendszeresen koncerteztem, minden hazai fesztiválon felléptünk, Szebenben, Bukarestben, Costinești-en, Brassóban, Galați-on, önálló hangversenyeink voltak szerte az országban, többek között Konstancán, Marosvásárhelyen és Nagyváradon is. Külföldi fellépés a nyolcvanas években szóba se jöhetett. Mindenkori muzsikustársaim közül hadd említsem még meg Tripa János, Wertheimer Péter, Bebe Prisada, Virgil Popovici szaxofonost, a bőgős Ovidiu valamint Decebal Bădilát és Wolfgang Güttlert (aki utóbb a Berlini Filharmonikusoknál játszott Karajan keze alatt), Mihai Farcaș, Puiu Hațeganu, Billy Bontaș, Visky Bubu dobost, és a legutóbbi, tavalyi társaimat a bukaresti Balassi Intézetben, a Magyar Jazz Napok nyitókoncertjén, Trendler József dobost és Virgil Popescu basszusgitárost. Az Electrecord jazz sorozatának a 23. számú lemezét, a Pași spre infinit, Lépések a végtelenbe című szerzői lemezemet a Bădilă testvérekkel és G. Teodorescuval készítettem.

A szebeni jazzfesztiválon Decebal Bădilă-val és Gabriel Teodorescuval

Sose voltam híve a l'art pour l'art felfogásnak, meggyőződésem, hogy szavak helyett a művészetben, tehát zenében is lehet üzenni, érzéseket, gondolatokat ébreszteni. Emlékszem, az 1989-es szebeni jazz fesztiválon mi zártuk az utolsó hangversenyt. Előbb félórás szvitet adtunk elő Alternative, Alternatívák címmel. Siker, hosszú taps, majd amikor a záró szám címét bemondtam: Ziua aceea, Az a nap, a nézőtéren néma csend lett. '89 tavasza volt, mindenkinek ugyanoda fordult az esze, „azt a napot” várta mindenki, ami karácsonykor el is jött, a diktatúra végét. Nem kell mondjam, hogy a zárószám után körülbelül negyedórás tapssal ért véget a koncert.

1989-ben a Zeneszerzők Szövetsége nekem ítélte jazz kategóriájában „Az év szerzeménye” díjat a fenti szvitért, épp idejében, mert decemberben lelőtték Ceaușescut és azután a zenétől már messze sodort az élet.

Énekben hallottam

(B.M.)  1989. december 22-én a tömeggel együtt a Román Televízióhoz mentél, és az elsők között szólaltál meg magyarul a Szabad Román Televízió képernyőjén. Milyen érzés volt egy ilyen rendkívüli történelmi pillanatot átélni? Nemsokára újraindítottátok a Román Televízió magyar nyelvű adását. Kik segítettek ebben, a régi munkatársak mellett újakat is toboroztál. A szókimondó, világos megfogalmazás lett minden egyes műsor kifejezési formája, és ezért a nézettsége abban az időben vetekedett a román televízió esti híradójáéval. Egyre több román nemzetiségű is nézte a műsorokat, milyen visszajelzéseket kaptál tőlük?

(B.Z.) Az új magyar adás rendkívüli, ha nem lenne elkoptatva ez a szó, úgy is mondhatnám, hogy békés, de forradalmi módon jött létre. El tudod-e képzelni bárhol Európában, hogy bemegy néhány civil egy köztelevízió épületébe, beül egy programtervező ülésbe és kijelenti, hogy ez után hetente egyszer egy, az állam nyelvétől különböző nyelvű adást fog készíteni ilyen és ilyen adásidőben? 1990-ben a Román Televízióban ez történt, és az ad hoc programgyűlés vezetője, a zenei osztály főnöke, régi jó barátom, Dumitru Moroșanu szó nélkül elfogadta. Összegyűltünk az épp ott lévő volt kollégákkal és egymásra néztünk. Tudunk-e három nap alatt három óra televízió műsort produkálni? Mi lesz, ha nem sikerül, vagy ha rosszul sikerül? Inkább, majd ha lecsendesednek a dolgok, majd pár hét múlva, addig szervezünk csapatot ... törtük a fejünket, de tudtuk, hogy ezek a pillanatok nem térnek vissza. Egy rég hallott mondatot morzsolgattam magamban: „mikor, ha nem most, ki ha nem mi?” Zavaros idők voltak, aki határozottan lépett fel, elhitték, hogy az új hatalom embere. Felmentünk a kilencedik emeletre és egyszerűen visszafoglaltuk a szerkesztőség korábbi szobáit. A magyar adás megszűnte óta ott dolgozó román kollégák ismertek bennünket és szó nélkül átadták a helyüket.

Jazz a Román Rádió koncerttermében

Az újraindulásnál ott voltunk: Aradits László, Feczkó Zoltán, Simonffy Katalin, Tomcsányi Mária és jómagam szerkesztők, Öllerer József operatőr, Petruka Judit vágórendező, Aradits Lukács Zsuzsanna és Rostás Emilia vágók, Miklós Pataki Georgina gyártásvezető, Todan Ildikó fordító és két barátunk, Kacsó Sándor és Györfy György fiatal informatikus mérnökök, akiket megkértünk, hogy segédkezzenek legalább az első adásban. Mindketten otthagyták később a munkahelyüket és velünk maradtak. Három nap múlva, hétfőn, 1990. január 8-án az erdélyi magyarok ismét hallhattak magyar szót a már rég óta csak román és csak eszeveszett propagandát sugárzó tévécsatornán. Kollégáim, talán azért, mert a régi adásban bonyolult, nagy lélegzetű adásokat készítettem a tévé majd minden részlegének a bevonásával, természetesnek vették, hogy az első adást én koordinálom. Hetek múlva rendeztünk egy szavazást, hogy ki legyen a főszerkesztő, mert naivul azt hittük, hogy a demokráciában ez így működik. Egyhangúlag engem választottak. Az intézmény később mindössze tudomásul vette és kinevezett.

A ma már inkább puccsnak értelmezett bukaresti „forradalom” utáni lelkesedés nem tartott sokáig, hamar kiderült, hogy a hatalmat a kommunista párt második vonala vette át. Tömeges tiltakozások törtek ki, éledezett a hajdani történelmi pártok addig bebörtönzött vagy emigrációban élt tagjaiból, vezetőiből verbuválódott ellenzék és a hatalom régi-új birtokosai a saját védelmükben diverziók sorozatát játszották le. Képzelt ellenségeket üldöztek, „terroristákat”, „vasgárdistákat”, „golánokat”, megszervezték, hogy a bányászok „spontánul” beözönljenek a fővárosba, feldúlják az ellenzék székházait és békés járókelők százait agyba-főbe verjenek, majd a megvertekre kenték az atrocitásokat. A megszüntetett szekuritáte újra hivatalossá tétele érdekében több hetes magyarellenes kampányt indítottak, Marosvásárhelyen és környékén a magyarok ellen heccelték a román lakosokat, amiből majdnem magyarirtó pogrom lett. A diverzió szólamvezetője a tévéhíradó volt, a diktatúrából még ott maradt szerkesztők hozzá voltak szokva, hogy a képernyőn nem a valóság kell megjelenjen, hanem az, amit a valóságról a hatalom el akar hitetni az emberekkel.

A változások után épp azt vállaltuk fel, hogy korlátok nélkül elmondjuk a valót a jelenről és a múltról, hisz évtizedek óta hazugságözönben éltünk. Mi is leforgattuk ugyanazokat az eseményeket, amiket a híradó, a valóságot mutattuk be, rendszeresen cáfoltuk az ott elhangzottakat.

A román közvélemény is felfigyelt ránk, a kormány-hű lapok támadtak, az ellenzéki lapok recenzáltak, felhívták a figyelmet az adásra és a román lakosság is el kezdte nézni a műsorainkat. A magyar adás hamar bekerült a romániai sajtó élvonalába, ennek hatását személyesen is éreztem, minden fontos média-tanácskozásra meghívtak, részt vettem az audiovizuális törvény megalkotásában, az első műholdas román televízió kuratóriumának is a tagja voltam.

Tényszerűen beszámoltunk a tüntetésekről, a bányászok atrocitásairól, a marosvásárhelyi véres eseményekről. Mindehhez arra volt szükség, hogy legyenek olyan munkatársak, akik vállalják a veszélyes vagy kényes helyzetekben még a fizikai kockázatot is. Vásárhelyen Simonffy Katalin, Györfi György forgatott, riportjukból kiderült, hogy a verekedést a román fél kezdte. Aradits László Bukarestben megkereste, lefilmezte a kórházban a sebesült Sütő Andrást. Koczka György a magyarokat verni Ibanești-ből bejött, de végül földre tepert, nemzeti hősnek kikiáltott Mihai Cofarut szólaltatta meg a kórházban, aki elmondta, hogy a Nemzeti Megmentési Front helyi titkára szervezte a dorongokkal felfegyverkezett falusiak beözönlését. Galbács Pál a börtönben kereste meg a verekedésért 15 évre ítélt magyar embert, aki elpanaszolta, hogy mellé bezárt foglyok módszeresen kínozzák, kiderült, hogy a „Pitești-i jelenség” a román börtönökben 1990-ben még működött. A kínzások a riport után elmaradtak. Koczka Györgynek volt egy tényfeltáró rovata, a „Hivatalnak packázásai”, hozzánk érkező levelekből kiindulva hónapok, sőt évek óta a bürokrácia útvesztőjében rekedt ügyek oldódtak meg műsorai nyomán.

Ezek csak példák, az adás nemcsak a jelenről szólt, a nézők első ízben tudhatták meg az ötvenhatos és a korábbi politikai elítéltek sorsát Tófalvi Zoltán filmjeiből, B. Nagy Veronika és Vetési László „Juhaimnak maradékát összegyűjtöm” című rovatából szembesülhettek azzal, hogy az erdélyi magyarság nemcsak a beolvasztási politika és a kivándorlás miatt fogy, hanem van egy – odafigyeléssel, támogatással lassítható – természetes lemorzsolódás, a szórványosodás. Az aktualitás uralta az adást, de volt ifjúsági rovatunk, az Ébresztő (Kacsó Sándor, Schneider Tibor), filmek az erdélyi műemlékekről (Bartha Ágnes, Balázs János, Xantus Gábor), Erdély története (Meltzer Éva Lia), könnyűzene, régizene (Antal Áron), színházi rovat (Tomcsányi Mária, Nagy Enikő), oktatás (Antal Tövissi Ildikó), a bukaresti magyarokról szóló reggeli rovatunk (Gödri Ildikó), riportok (Kós Anna), híradó (Bodor Tamás, Nagy Éva, Mosoni Emőke), én a Fórum rovatban ütköztettem véleményeket, álláspontokat, figuráztam ki a hatalom túlkapásait és a Hinta rovatban ültettem (bűvös) hintaszékbe neves politikusokat, kultúrembereket, akik vállalták, hogy kényes kérdésekre válaszoljanak.

A forradalom napjaiban Szőcs Pál magyar nagykövettel

Elkötelezett csapat gyűlt össze, a „valóság nagybátyánk” hazatért, láthatóvá vált, de meggyőződhettünk arról, hogy a hatalomnak csak ritka pillanatokban érdeke, hogy tükröt tartsanak elébe, amiben magára ismer, kollégáim bátorságáért máig hálás vagyok.

Nem tudom elfelejteni azt a tiltakozási hullámot sem, ami arra a hírre indult, hogy a tévé vezetősége a hétfő délutáni három óra felét a területileg kevésbé lefedett kettes csatornára tette át. Hatalmas regiszterekben érkeztek a tiltakozások, körülbelül hétszázötvenezer aláírás gyűlt össze, a református templomokban az adás korábbi időpontjában, hétfő délután négy órakor még hónapokon keresztül szóltak a harangok.

Az újraindított magyar adás első műsora, 1990. Aradits László, Pálfalvy Attila tanügyminiszterhelyettes, Boros Zoltán

(B.M.) Az adás szókimondásáért ezen viharos évek alatt főszerkesztőként sokszor értek támadások. Melyek voltak a legsúlyosabbak? Hogyan lehetett kivédeni?

(B.Z.) A támadások több irányból jöttek. A kormányhű kiadványok átkokat szórtak ránk, a Totuși iubirea, Adrian Păunescu, Ceaușescu udvari költőjének a lapjában Păunescu és Hajdu Győző írt förmedvényeket a „hortista nyelvű adásról” („emisiunea în limba hortistă”), a megszüntetését követelték, az én menesztésemet. Parlamenti interpellációkban tiltakoztak egy-egy olyan műsorunk ellen, amelyben Erdély történetéről volt szó, hisz a románságnak, hála a kommunista történelemkönyveknek és a hivatalos propagandának, egy sajátos, a valóságtól elrugaszkodott képe volt Erdély múltjáról, egyáltalán a magyarokról. Mégis, a marosvásárhelyi véres március után, sok olyan levél is érkezett románoktól, amiben a román-magyar természetes, békés együttélést, együttműködést tartották fontosnak és biztosítottak bennünket arról, hogy továbbra is nézik és szeretik a műsorainkat.

Kaptam viszont egy levelező lapot, amelyben a családom kiirtását helyezték kilátásba, ha nem hagyjuk abba a „románellenes” műsorokat (amikor a hatóság valamilyen intézkedését bíráltuk vagy a fennálló állapotokat, a vád az volt, hogy „a románokat” támadjuk). A levlap aláírása: „Cavalerii Arhangelului Mihai”. Azt hittem, valaki viccel, nem tulajdonítottam neki jelentőséget, azt se tudtam, hogy a vasgárdisták nevezték így magukat. Aztán kiderült, hogy '89 után hivatalosan megalakult egy, a Vasgárda hajdani címerét kitűző szervezet Bukarestben, a neve is emlékeztetett a légióra. Székhelyük az Északi Pályaudvarhoz közel, az egyik mellékutcában volt, ma is megtalálnám a házat, bár a címer már nincs rajta. A vezetőjük, fiatal ember, megszólított egyszer egy, a kommunizmus rémtetteiről szóló kiállításon és biztosított arról, hogy ők egy békés civil szervezet. Abszurdnak tűnik, ha nem velem esett volna meg, én se hinném. Aki kíváncsi, utána nézhet, hogy a kilencvenes években a vasgárdának honlapja is volt, a România Mare site-járól volt elérhető.

Amikor az első március tizenötödikei ünneplésekről beszámoltunk, az iskolában és a sajtóban évtizedek óta ősellenségnek beállított magyarok himnuszának a hangjait és a nemzeti színek megjelenését hazaárulásnak tartották. Külön műsorban ismertettük a himnusz történetét, a tényt, hogy egyben egyházi ének is. Az volt a véleményem, hogy nem félni kell ezektől a visszajelzésektől, hanem tájékoztatni, és megszoktatni a román nézőket a normalitással, hogy egy nemzeti kisebbségnek is vannak, lehetnek tárgyi, grafikai, zenei jelképei. Minden nemzeti ünnepen továbbra is szólt a himnusz és lengtek a magyar zászlók.

A tiltakozások az évek során ritkultak, de ma már nem vagyok olyan derűlátó. Úgy látom, hogy száz év nem volt elég arra, hogy a magyarok jelenlétét Romániában természetes állapotnak tekintse a román politikai osztály és szavazóik jó része. A magyarellenesség, a „magyar veszély” elleni védőbástya szerepének a megjátszása, mint szavazatokat hozó politikai szólam, ma éppúgy napirenden van jobb és baloldalon, mint harminc évvel ez előtt, a politikai eszközként használt hungarofóbia a rendszerváltás óta csak rövid időszakokra szünetelt. Szerencsére a román lakosság egésze mégsem dől be ennek a propagandának, mindig is voltak és ma is vannak értelmiségi rétegek, amelyek nevetségesnek és etikátlannak tartják a politikusok ilyetén megnyilvánulásait, amelyek szavazatgyűjtő hatása viszont a lakosság egy jelentős részére ma is vitathatatlan, és ez a legszomorúbb.

A FÓRUM című műsorban

Sajnos, az EU főáramlata, amely minden nemű kisebbség vagy vélt kisebbség jogait foggal-körömmel, jogszabályokkal védi, a nemzeti kisebbségek létéről, gondjairól tudomást se akar venni, hisz épp a nemzetállamok megszüntetése és egy Európai Egyesült Államok létrehozása a hivatalosan is meghirdetett cél.

Az intézmény, a Román Televízió vezetősége, a kilencvenes évek elején az adást, épp a népszerűsége miatt, tiszteletben tartotta. Egy idő után, mivel a bírálatokat ők kapták, próbáltak – nem kifejezett módon, hisz a cenzúra tilos volt – hol a fordítás „nyelvhelyességének ellenőrzése” ürügyén, hol tartalmi behatárolással befolyásolni. Ismét kellett vitáznom közvetlen feletteseimmel egy-egy szóért, kifejezésért, gondolatért. Néha apró nyelvhelyességi, stiláris dolgokban engedtem is, de nem tudok olyan lényeges tartalomról, ami ne szólalhatott volna meg a képernyőn a tizenkét év alatt.

A Kisebbségi díj átadása

Sokat törtem a fejem, hogy a támadások és makacsságom ellenére miért maradhattam mégis egy évvel a nyugdíjkorhatár utánig a helyemen, az egymást követő tévé elnökök miért nem váltottak le? Csak találgatni tudok. Talán az is közrejátszott, hogy első perctől megpróbáltam beírni magunkat egyrészt az általános magyar nyelvű média rendszerébe, de az európaiba is, jó kapcsolatokat építettem ki a diplomáciai képviseletekkel. A magyar követség természetes állandó partnerünk volt, a magas rangú magyarországi vendégekkel a kövi épületében számtalan interjút készítettünk. Az amerikai sajtóattasé, Aggie Kuperman tudott magyarul, videofelszereléseket kaptunk tőlük, engem meghívtak egy tanulmányútra Amerikába. Ott alkalmam volt a Kongresszus épületét meglátogatni és fogadott Tom Lantos irodafőnöke, aki nem volt más, mint a felesége. Amikor Tom Lantos később Bukarestben járt, a Romániának megadandó legnagyobb kereskedelmi kedvezmény kritériumai közé sorolta azt is, hogy a román televízió magyar adásának megfelelő adásidővel, körülményekkel kell rendelkeznie. Amikor a Román Televízió értünk is felelő igazgatója be akarta tiltani, hogy a műsor politikával és közélettel is foglalkozzon, az Európa Tanács közgyűlésén első alkalommal résztvevő román parlamenti küldöttség egyik RMDSZ-es tagja szólalt fel a védelmünkben. A tévé akkori elnöke, Paul Everac olyan szidást kaphatott felettesétől, Iliescutól, hogy amíg ő volt az elnök, minden egyes hozzá beadott kérvényemet azonnal aláírta. Ezeket a játékaimat a magunk számára úgy fogalmaztam meg, hogy „ha a lábadra lépnek, legalább mondd azt, hogy jaj, másként azt tehetnek veled, amit akarnak.” Szóval, lehet, hogy kialakult egy olyan, tulajdonképpen csak virtuális, de működő nimbusz, hogy nem jó velünk kikezdeni. Persze az ilyesmi nem tart örökké, de ma is hálás vagyok a sorsnak, hogy kollégáimmal együtt részt vehettünk egy kísérletben, amelynek a célja egy valóban kiegyensúlyozott, a köz, a közösség szolgálatában álló kisebbségi média működtetése volt.

(B.M.) Régi álmod volt, hogy a Kárpát-medencében magyar nyelvű műsorokat szóró rádiók és televíziók között alakuljon ki egy természetes partneri kapcsolat, egy platform, egy politikamentes együttműködés. A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete audiovizuális alelnökeként, valamint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnökeként hogyan sikerült ezt az álmot megvalósítanod?

(B.Z.) A nagy fordulat, a vasfüggöny részleges leomlása – 1989 – után valahogy azt hittük, amit a múlt század húszas éveiben Amerikába, a „végtelen lehetőségek” hazájába kivándorló európai szegény emberek, hogy most mindent meg lehet próbálni, ami eddig tilos volt, amit eddig nem lehetett. Nekem a média területén volt néhány, ma már idealistának tűnő ötletem, amelyekből akár lehetett volna is valami. Az egyik, hogy ha már a határok ennyire átjárhatóvá váltak, a kilencvenes évek elején beugrottam több olyan kezdeményezésbe, aminek a célja egy műholdas magyar televízióadás létrehozása volt, még a Duna tévé megalakulása előtt. Elnöke lettem például a magyarországi Dunasat Alapítványnak. Tulajdonképpen az érdekelt, hogy az erdélyi magyarság élete, kultúrája, művészete látható legyen legalább az egész Kárpát-medencében. Amihez nem értettem, de utólag úgy látom, hogy a társaim, partnereim se igazán, az a megvalósítás pénzügyi háttere volt, így ezek az ötletek nem jártak sikerrel. Később bevontak a Duna Televízió előkészítési tanácskozásaiba, amelyet filmhez, irodalomhoz kiválóan értő értelmiségiek indítottak útjára, de tévés szakember nem volt közöttük. Csép Sándort és engem többször is meghívtak egy-egy több napos közös gondolkodásra, brain stormingra.

Címlapsztori. „A politikai rendőrség működik 1990 után is”

Marosvásárhelyen néhány hozzám hasonló álmodozóval együtt beindítottunk egy városi televíziót földi sugársással, a Maros tévét, ami reklámokból kellett volna fenntartsa magát. Több mint két évig élt, de fejleszteni, élő adásra is alkalmassá tenni anyagi okokból nem sikerült, így le kellett mondanunk róla. Mindezt „mellékesen”, a főszerkesztői munkám mellett próbáltam menedzselni. Most utólag úgy látom, hogy például ha csak a Maros televízióval foglalkoztam volna, talán még ma is működne.

Volt egy olyan elképzelésem is, hogy a régióban, és a diaszpórában magyarul sugárzó televíziók, rádiók között a Franciaországban ma is fontosnak tekintett „frankofón világ” kapcsolattartási mintájára jöjjön létre egy „magyar média-galaxis”, egy hungarofón hálózati kapcsolat-modell. A szlogen ez volt: „az éterben nincsenek határok, a határok bennünk vannak”. Cikkeket, tanulmányokat írtam, megkerestem magyar politikusokat, felvettük a kapcsolatot az ungvári, az újvidéki, szabadkai magyar tévés kollégákkal, egy Cleveland-i magyar rádióműsor szerkesztőivel, néhányukkal máig barátok maradtam. A MÚRE-ban a kilencvenes években alelnökként megszerveztem az Audiovizuális Kollégiumot, a romániai magyar tévés, rádiós főszerkesztők tanácskozási fórumát és elindítottam egy Drótposta nevű online folyóiratot, a romániai magyar elektronikus média lapját, ami eljövetelem után megszűnt.

2000 körül, az első Orbán kormány idején, a határon túli magyarokat a politikai elit végre a magyar nemzet részeként kezdte tekinteni. Egy budapesti rendezvényen a régió és az emigráció magyarul sugárzó stúdióinak a vezetői, magyar médiaszakemberek és politikusok kidolgoztunk egy projektet, aminek a lényege az volt, hogy a szomszédos országok, egyáltalán a világ magyarságáról a tájékoztatást ott élő és működő tévések, rádiósok lássák el a Duna tévé és a Magyar Televízió részére. Ülésvezetőként a konferencia záródokumentumát én kellett megszövegezzem és a jelenlevők jóváhagyásával eljuttattuk a döntéshozókhoz. Azután kezdte kiépíteni a Duna tévé és a Magyar TV a kárpátmedencei tudósító hálózatát. Azóta ebben az irányban sok minden történt, ami nem fér most ide.

(B.M.) Tizenkét évig voltál főszerkesztő. Mi volt nehéz?

(B.Z.) Az örökös birkózás a mindenkori hatalommal. Azért, hogy az adás megőrizze az adásidejét, a mondanivalóját, az üzenetét, hogy ne csorbuljon az az alapvető jogunk, hogy anyanyelvünkön szólhassunk, szabadon, a nézőkhöz.

Amikor 1996-ban az RMDSZ bekerült a kormánykoalícióba, a sorsunk bizonyos szempontból könnyebb, más szempontból nehezebb lett. Egyrészt Emil Constantinescu elnök idején szünetelt a hatalom irányából is támogatott magyarellenes propaganda. Másrészt az RMDSZ is a hatalomba került, amelyről hat éven keresztül, amíg ellenzékben volt, a nagy nyilvánosság előtt szinte kizárólag a jót mondtuk el. Addig a kritikai hangnemünk első sorban a román politika magyarokat is érintő intézkedéseit vagy épp azok hiányát célozta meg, a magyar érdekképviselet minden kis lépését üdvözöltük, de amikor kormányba kerültek, az erdélyi magyarok elvárásai megnőttek, vártuk az eredményeket, számon kértük a választási igéretek betartását. És ha korábban a Cotroceniból jöttek a támadások egy-egy adás kapcsán, 1996 után egyszer csak magyarul szólalt meg valaki a telefonban az RMDSZ Operatív Tanácsa nevében, hogy „Zoli, úgy gondoljuk, ehhez a vitaműsorhoz, amelybe meghívtatok, tőlünk nem jön senki, sőt egy ilyen műsor nem is kellene adásba kerüljön.” Egy megyei vezető szövetségi tisztségről kialakult vitát szerettünk volna a nyilvánosság előtt lefolytatni.

Sokat vívódtam azon, hogy mi legyen a válasz? Mondjunk le engedelmesen a vitáról? Végül úgy döntöttem, hogy egy közszolgálati műsor nem lehet egyetlen ember vagy csoport kizárólagos szószólója. Ha az erdélyi magyarságon belül lényeges kérdésekben vannak különböző számottevő vélemények, amelyek nem egyeznek a kormányba került Szövetségével, azok is el kell hangozzanak, döntse el a néző, hogy kinek van igaza. Az említett vitát lefolytattuk, újságírók versus megyei vezető szereposztásban, ezzel világossá téve, hogy '89 után a közszolgálati média – legalább is a mi esetünkben – nem irányítható kézileg illetve telefonon a politikai párt által.

Ahogy ma (2020) nézem a román közmédiát (TVR), ebben a naponta hullámzó romániai politikai életben nem igazán érhető tetten, hogy a fő politikai műsorok szerkesztői valamely, egyetlen párt szócsövei lennének. Ebben az országban tehát, ahol még a diktatúra is két arcú volt, egy kegyetlen és szigorú meg egy elnézőbb, legyintő („las' să meargă”), ma az újságírói szabadság, sőt szabadosság nem ismeretlen fogalom. A 2000 körüli Szövetség viszont úgy akarta megszilárdítani a magyarok körében a pozícióit, hogy az ellenvéleményeket előbb a párton belül szüntette meg (a platformok felszámolása), majd a sajtóban kezdett kiépíteni magának olyan médiumokat, amelyekben egyértelműen a párt irányvonala jelent meg. Ma is az a véleményem, mint akkor, hogy egy vezető politikai réteg hitelességét jobban szolgálja a párbeszédkészség és az esetleges hibák belátása, mint a tökéletesség és tévedhetetlenség imázsának a minden áron való fenntartása.

Nyugdíjazásom előtt, szinte azzal egybe esve történt egy máig teljességgel fel nem derített eset. Az Evenimentul Zilei című lapban 2002. június 6-án napvilágot látott egy 1991-ben készült dokumentum, amely szerint a Román Hírszerző Szolgálatnak adatai és jelzései vannak arról, hogy tizenhárom személy, „- köztük én -1991. szeptember 25. és 28. között az egyik fő kezdeményezője és résztvevője voltam olyan rendkívüli erőszakos nagyméretű akcióknak, amelyek célja az ország demokratikus intézményeinek a megdöntése volt”, és ezért Gheorghe Donose SRI ezredes a Katonai Ügyészség jóváhagyását kéri megfelelő technikai eszközök beszerzésére és (nemcsak telefon) beszélgetéseink lehallgatására.

A lehallgatási dokumentum

Tehát Rodica Culcer, Stelian Tănase, Sorin Roșca Stănescu újságírók, Marian Munteanu, az 1990-es egyetem téri tüntetések diákvezére, Bogdan Hossu és Dumitru Iuga szakszervezeti vezetők stb. és jómagam ellen akartak eljárást indítani a jelzett napokban lezajlott negyedik „mineriáda”, bányászjárás megszervezése miatt, aminek az eredménye nemcsak Petre Roman miniszterelnök lemondása volt, hanem négy ember halála és 455 megsebesülése is! Az sem zavarta a SRI-t, hogy én azokban a szeptemberi napokban épp Moszkvában tartózkodtam, az EBEÉ (Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet) kongresszuson.

A tizenhármas lista az Iliescu rezsím nyilvános bírálóit gyűjtötte csoportba, valószínűleg terhelő adatokat akartak gyűjteni ellenünk. Koncepciós per készült? A SRI-t felügyelő parlamenti bizottságnak Verestóy Attila szenátor, frakcióvezető is volt már tagja, ezért egy beadványban hozzá fordultam, hogy segítsen megszerezni, milyen „adatai és jelzései” voltak a Román Hírzerző Szolgálatnak rólam, amelyek alapján Gh. D. ezredes azt állította egy hivatalos okiratban, hogy egyik kezdeményezője és résztvevője voltam a bányászok „erőszakos nagyméretű akcióinak”? A válasz visszautasító volt, magánszemélyek ügyei nem tartoznak a frakcióra.

2002. június utolsó szerkesztőségi gyűlésén minden kollégámnak, kolléganőmnek adtam egy szál virágot, így búcsúztunk. Azóta kiderült, hogy korántsem végleg, tavaly együtt ünnepeltük a magyar adás ötvenedik és az új magyar adás harmincadik évfordulóját, legutóbbi műsoromat (Játsszuk újra – Szilágyi Enikővel) 2019 decemberében sugározták.

(B.M.) Milyen érzés volt 2002-ben nyugállományba vonulni, egy olyan aktív ember, mint te, hogy élted meg ezt? Ebben az időszakban milyen dokumentumfilmeket készítettél, és mely tévék részére?

(B.Z.) Egy percig se vettem úgy, hogy véget ér valami, hanem hogy kezdődik. Időm lett, nem foglalt le a szerkesztőség napi adminisztrálása, menedzselése, úgyhogy a sok éve halasztgatott dolgaimmal kezdtem foglalkozni, első sorban dokumentumfilmek készítésével az általam is megélt évtizedekről, amelyeknek az igaz történetét a mai napig is csak részletekben írták meg. „Az átnevelés poklában” c. filmben egy kolozsvári fiatalokból álló kommunista-ellenes szervezkedés történetét mesélték el maguk a túlélők, akiket épp az juttatott börtönbe, aki beszervezte őket 1949-ben. Aki hallott is valamit a negyvenes-ötvenes években a Pitești-i börtönben a politikai foglyoknak bevezetett kínzásokról, az sem tudhatta addig, hogy nagyon sok magyar is volt az áldozatok között. A félelem nevében és A 7EK c. filmekben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem és a  marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem diákjainak a kálváriája elevenedik meg, akiket 1958-59-ben, az ötvenhatos forradalom utáni leszámolás második hullámában zártak ki negyed és ötöd évről. Elfelejtett értékeink, a kolozsvári Hitel c. filmmel a kommunista Korunk árnyékában agyonhallgatott két világháború közötti kiváló folyóiratot igyekeztem hajdani munkatársakkal és elemzőkkel visszahozni a köztudatba. Nyugatosok A Holnap városában. A Nyugat folyóirat megalakulásának 100 éves megemlékezései idején jutott eszembe, hogy az Ady köré csoportosult költők időben egybe eső első jelentkezéséről, A Holnap című kötet és mozgalom megjelenéséről szinte egy szó sem esik, ez adta az ötletet, hogy a két irodalmi csoportosulás nagyváradi találkozásáról készítsek filmet, hisz a múlt század eleji magyar irodalom több volt annál, mint egyetlen folyóirat munkatársi gárdája. Attila szekere a Szajna partján egy székelyföldi szobrászról, Román Viktorról szól, aki Párizsban lett elismert képzőművész és idehaza elfelejtették. Égig érhetne az ének, egy máig működő rockzenekar, a Metropol a kommunizmus évtizedeiben. A Magyarok a Balkán kapujában a bukaresti magyarok történetét meséli el, majdnem az lettem én is, de úgy látszik, 30 év erre kevés volt. A filmeket a Duna Televízió, a Magyar Televízió és a Román Televízió magyar adása sugározta. Néhányat vetítettek a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban, a bukaresti Balassi Intézetben és több erdélyi és magyarországi városban is.

Forgatás Párizsban Sánta Ádámmal. Attila szekere a Szajna partján

(B.M.) Életművedet milyen fontos díjakkal ismerték el?

(B.Z.) Ilyenkor azt illik mondani, hogy „a díjak nem érdekelnek, az ember nem azért dolgozik”, de hát az igazság az, hogy tulajdonképpen minden elismerés jól esik. Kaptam díjat dokumentumfilmért (Fekete vasárnap, A legjobb alkotás, Határon Túli Filmek Fesztiválja, Siófok), jazz szerzeményért, zenélésért (Az év szerzeménye 1989, Romániai Zeneszerzők Szövetsége), A Romániai Jazz Kiválósága, 2010, Muzza Alapítvány), filmzenéért (Román Televízió „APTR” díj), tévéműsoraimért (a Magyar Televízió Nivódíja), az autonómia eszméjének médiában való népszerűsítéséért (Kós Károly Díj), tévés tevékenységemért (EMKE, Janovich Jenő Díj), a romániai magyar televíziózás újraindításáért (Magyar Érdemrend Tiszti Keresztje), a legbüszkébb arra a díjra vagyok, amelyet eredetileg nekem szántak, de javaslatomra – hisz a televízió csapatmunka – nem én, hanem a közösség, amelynek tagja és tizenkét évig vezetője voltam, az kapta,  A Román Televízió Magyar szerkesztősége 2001-ben átvehette a Kisebbségekért Díjat a Magyar Parlamentben.

(B.M.) Rád, mint elő történelmi személyiségre büszkén tekint az erdélyi magyarság, mit üzensz a fiataloknak, mi lenne a zenei, politikai, kulturális ars poetica-d?

(B.Z.) Nem vagyok történelmi személyiség, magamat legfeljebb média-mindenesnek tartom és egy kicsit zenésznek. A kettő kiegészíti egymást, média-mindenesként mindig valamiért igyekeztem dolgozni, egy eszméért (a köz, a magyar közösség szolgálata), egy elvért (szabad szólás), zenei szerkesztőként, menedzserként a fiatal tehetségekért. Jazzmuzsikusként, zeneszerzőként pedig én csak én voltam, magamat adtam, vagy kerestem.

A média, a nyilvánosság egy szeletében lehetőséget, szabad kezet kapni felér egy varázspálcával. Amihez hozzányúlsz, az bármilyen eldugott vagy titkos jelenség, ember, gondolat, a varázspálca érintésére láthatóvá válik. Milliókhoz eljuthat, észre vehetik, megtudhatják, megérthetik, tovább gondolhatják. Mondják, hogy ami vagy aki nincs a médiában, az bizonyos szempontból nem is létezik. Ezzel viszont nem értek egyet, mert pont az teszi lehetővé a manipulációt, hogy miről beszél a főáramú média és mit hallgat el. Nem igaz, hogy amit nem kapott fel a média, az nem fontos, sőt, a mai világban sokszorosan igaz a Kis Herceg megállapítása: a lényeg láthatatlan, de az igazság, lényeg felé vezető utat keresni, az úton haladni, megér egy életet. Sokan úgy is gondolják, hogy tulajdonképpen maga az út a lényeg. Megint elkalandoztam.

Majdani ükunokáink ősei. Feleségemmel, (B. Nagy) Veronkával

Szóval kép, zene, szó, ezekkel dolgozni, úgy, hogy ne add fel önmagad még a „kollaterális áldozatok” (család, emberi kapcsolatok, gyerek) miatt sem, szépnek tűnik. Csak alkony fele, szürkületkor kezdi érezni az ember, amikor már közeledik az az idő, hogy se kép, se hang, és a zene is halkul, hogy talán mégse. Hogy az élet nem egy vagy-vagy játék kellett volna legyen, hanem egy is-is. Csakhogy ez keveseknek sikerül.

Játék? Tulajdonképpen mindkét pálya (tévé, zene) olyan volt számomra, mint egy nagy játék. Kötetnyi zenei cikket írtam, a régi magyar világi ének-gyűjteményemet a mai napig használják régizene muzsikusok, tanárok, a magyar zene kedvelői, bekerült a magyar zene alapdokumentum-tárába, mégse tartom magam zeneírónak, tudom, hogy mi mindenről írhattam volna még „mellékesen”. Szerzeményeim között vannak olyanok, amelyeket több százezren meghallgattak a youtube-on, ettől még nem én vagyok a könnyűzene vagy jazz sztár. Szerettem, szeretek játszani, kipróbálni sok mindent, ami szakmai titkokkal terhelt nagy tudást, napi sok órás hangszeren való gyakorlást vagy könyvtárakban eltöltött heteket igényel, lássuk, ha nagyon akarom, sikerül? Ennyi.

A műfajaim többsége, főleg ami a tévéműsorokat vagy a könnyűzenét illeti, időhöz, korszakhoz kötött, főleg technikailag, Rövid idő után archívumdarab lesz belőle, majd érdektelenné válik. Talán a dokumentumfilmek az adatszerűség miatt még érdekesek lehetnek később is. Nem tudom tanácsolni, hogy csinálja utánam valaki. A tisztább, egyműfajú képleteket az emberek még ma is jobban megértik.

Életem legfontosabb tizenkét évének az 1990-2012 közötti időszakot tartom, amikor a Román Televízió országos magyar adásának voltam a főszerkesztője, mikor immáron egy új korszakban, új játékszabályok között kellett küzdeni a szabad szólásért, és amikor milliók nézték az újra indított magyar adást, ami ma már nem mondható el a futball-közvetítéseken kívül egyik magyarul sugárzó televízióról sem.

Kiderült, hogy ennek a korszaknak az emléke legfeljebb a nézők egy részében maradt meg. A filmeket, zenei műsorokat újra lehet nézni, de a csatározások, a kulisszák mögötti küzdelmek, konfliktusok nyomát legfeljebb az én idegpályáim őrizték meg.

Megtisztelő, hogy emberek az utcán még ma is megszólítanak, kedvesen, szinte szeretettel, akárcsak rég, de a nevemet egyre kevesebben találják el. „Maga olyan ismerős, nem jártunk együtt iskolába?”.

Szóval, hogy mégis mit javasolnék, tanácsolnék? Most, hogy nyitott a pálya és legfeljebb az anyagi lehetőségek korlátozzák a fiatalokat, nem káderlap vagy szülői kényszer, – talán épp a bőség zavarában – nehezebb a tájékozódás, hogy ki milyen pályát is válasszon.

Azt mondanám: legyen egy iránytűd, egy kritériumod, ami szerint keresed az utad. Mindenek előtt próbálj olyan jellegű munkából megélni, amit szeretsz, ami egyben a hobbid is. És próbáld ki azt is, hogy milyen az, amikor úgy érzed, tettél valamit, mondtál valamit, ami fontos nemcsak neked, hanem másoknak is, egy közösségnek, amelyhez tartozol, embereknek, akiket meg szeretnél szólítani. Nem biztos, hogy bárki meghálálja. Megtörténhet majd, hogy a hátszél is szembe fúj, hogy még a feltételezett szövetségeseid között is vannak olyanok, akik nem értenek meg, vagy akik ellenérdekeltek. Lehet, hogy nem gyűjtesz halomra pénzt, de ne keseredj el! Próbálj meg a körülötted lévő világra nem úgy nézni, mint egy képernyőre vagy egy filmre, csak önmagad kivetítésére, hanem nyújtsd ki gondolatban a kezed, és ki tudja, akkor fogja meg valaki a kinyújtott kezed, amikor nem is várod, amikor már nem is számítasz rá.

dr. Bencze Mihály