Nagy részvét közepette kísérték utolsó útjára július 8-án Marosvásárhely egyik utolsó nagyasszonyát, a nyolcvankét esztendős korában elhunyt bethleni gróf Bethlen Anikót, az embert, aki, bár gyakorlatilag egész életét ágyhoz kötötten töltötte, mégis egy közösség vezéreként, lelki támaszaként, az erdélyi arisztokrácia szellemének éltetőjeként vonul át az erdélyi magyarság jelenéből a közös emlékezetbe.

Fotó: Köntés Ernő

„Az én életem nagyon egyszerű volt a többiekéhez képest, hiszen míg mások jöhettek-mehettek a világban, nekem nem volt választásom. A menekülésből való visszatérés, 1945 augusztusa óta gyermekbénulás következtében mozgásképtelen vagyok. Hétéves voltam akkor.” Egy hasonló vallomás maximálisan alkalmas lenne arra, hogy minden további kérdést elapasszon, de Anikó nénitől ez is másként hangzott. Hallatán nem borított el sajnálat, lelkiismeret-furdalás, holott elszenvedőjének személyes drámáján túl ama társadalmi réteg tragédiáját is kénytelen volt magára venni, amely tagjaitól a puszta létet is meg akarta tagadni a második világháborút követően uralomra jutó kommunista hatalom.

Tank a bőröndben

Bethlen Anikó a család első gyermekeként született 1938 októberében Kolozsváron. Édesapja, gróf Bethlen Gábor Debrecenben végezte az agrárakadémiát, a Kolozsváron orvosnak tanuló leendő nejét, Ferencz-Mihály Évát is ott ismerte meg. Nagybátyját, gróf Teleki Ádámot a gazdálkodásnál jóval inkább érdekelte a teológia és a színház, ennek megfelelően ideje túlnyomó részét Kolozsváron töltötte, felkérte hát az unokaöccsét, hogy vegye át a marosújvári birtok kezelését. Bethlen Gábor elvállalta, a szülők összecsomagoltak és Anikóval együtt Marosújvárra költöztek.

A rövid magyar világ, illetve a románoknak a háborúból való 1944. augusztus 23-i kiugrása után menekülniük kellett. Az első estét Zichyéknél töltötték Marosszentgyörgyön, a Kolozsvár felé vezető fő útvonalat ugyanis hadi célokra tartották fenn. Anikó számára az út során a kis „bőröndje” megőrzése volt a legfontosabb tevékenység. Előző karácsonyra ugyanis a békés, csendes kislány furamód tankot kért és kapott ajándékba, szétszedhető, igazi lánctalpas tankot, a mai legójátékok egyfajta ősét – ezt tartalmazta a kis bőrönd. Mivel az esti megérkezésekkor mindenki kicsomagolt, a kislány is előszedte a játék bőröndből a tankot, módszeresen szétszedte, majd összerakta és visszatette a bőröndbe. Aztán lehetett lefeküdni. Valószínűleg így vezette le a nap feszültségét.

Budapestig mentek, 1945 nyarán pedig egy marhavagonban indultak haza. Két hét alatt jutottak el a Kolozsvár és Marosvásárhely között félúton fekvő Hadrévig. „Három testvéremet hasmenés és hányás kínozta az úton, engem már-már elviselhetetlen fejfájás. De nem panaszkodtam, arra gondoltam, ha nincs élelem, ha semmi sincs, amúgy sem tudnak segíteni rajtam. Ma sem értem, hogyan voltam képes olyan fegyelmezettséggel tűrni a fájdalmat, hogy a környezetem igazából nem is szerzett tudomást róla.” A hazaérkezés után hetekig feküdt magas lázban, súlyos betegen, aztán megállapították a gyermekbénulást.

Mozdulatlan világ

Először a hetedik születésnapján ültették fel, körülbástyázták párnákkal, nehogy eldőljön. „Karácsony tájékán eljött hozzám egy tanító néni, vele tanultam meg írni-olvasni. Később valahonnan kerítettek egy irtózatosan ronda, kezdetleges háromkerekű szekeret, azzal kezdtek szállítani a református iskolába. A fizikai fájdalmaim megszűntek ugyan, a helyzetem azonban annyira nehéznek tűnt, hogy hosszú ideig képtelen voltam belegondolni életem kilátástalanságába. Miután felszámolták a református iskolát, a zsidó hájdérbe kerültem, miután ott volt az egyetlen olyan osztályterem, ahová csak egy küszöbön kellett átemelni a tolókocsit. Oda jártam a hetedik osztály végéig.”

Úgy tűnt, azzal nagyjából le is zárulnak Bethlen Anikó továbbtanulási lehetőségei. A Bolyai Gimnázium akkori igazgatója ugyanis kijelentette: amíg ő vezeti az intézményt, egyetlen Bethlen-sarj sem teszi be a lábát oda. Az anya azonban valahogy engedélyt szerzett, hogy elvigye gyermekét a hozzá hasonló jellegű rokkantak és fogyatékosok számára fenntartott nagyszebeni intézetbe. „Két évig éltem ott, anyám ez idő alatt kétszer tudott meglátogatni. Megtanultam viszont románul – akkoriban Marosvásárhelyen alig éltek románok –, s abban a nyelvi környezetben tudatosult bennem, hogy mennyire rossz módszerrel tanítják itthon nekünk, nem románoknak a román nyelvet. Később, amikor magam is elkezdtem nyelveket oktatni, nagy hasznát vettem a szebeni éveimnek és tapasztalataimnak. Kezdetben ugyanis elsősorban román tanítványaim voltak, mivel a magyar tanárok többsége képtelen volt elmagyarázni nekik az oktatott idegen nyelv nyelvtanát. Anyám egy kis rádiót vett nekem, s míg testvéreim lovagolni voltak, én angolnyelv-leckét hallgattam a BBC-n. Nagyon okos módszerrel dolgoztak: diktálással. Egy idő után például a teljes Alice Csodaországban megvolt nekem kézírásban, bármennyire is nehezemre esett. Aztán minden feliratot elolvastam reklámanyagoktól a konzervdobozok címkéinek tartalmáig, rengeteget tanultam, míg felsőfokú nyelvtudásra tettem szert. De hallgattam a francia és német nyelvű adókat is, ezek nagymértékben hozzájárultak, hogy az angol, a francia, a német nyelv is nagyon jól megy. No meg természetesen a románnal és magyarral is jól elboldogulok.”

Bethlen Kata mozsara

A marosvásárhelyi Kálvárián lévő háza előtti autóbejárón ősrégi Volkswagen Passat gépkocsi állt, belseje a sajátos igényeknek megfelelően átalakítva. Mert tulajdonosa soha nem volt hajlandó elfogadni, hogy mozdulatlanságba merevedve szemlélje a körülötte nyüzsgő világot. Otthona valóságos gyűjtemény. A falakat réztálak és domborművek borítják, elsősorban azonban a mozsarak voltak a kedvencei, no meg a vasalók, utóbbiból közel kétszáz darab zsúfolódik össze a ház különböző helyein. És rengeteg kerámia tájegységi megoszlásban. Köztük egy igazi különlegesség is: Árva Bethlen Kata mozsara. „Úgy került hozzám, hogy 1979-ben egy este négy Fogaras környéki cigány jelentkezett, mutatnának valamit, ami biztosan érdekel. Jókora mozsár volt Bethlen Kata 1758 felirattal. Tudtam, hogy 1759-ben halt meg, tehát halála előtt egy évvel öntötték. Nagyon kapacitáltak, hogy vegyem meg, mert ez egy »nagy úri valakié volt«. Négyezer lejt kértek érte – akkoriban egy nagyon jó havi fizetésnek megfelelő összeg –, nekem csak 900 lejem volt. Alkudozni kezdtem velük, hogy a mozsár kicsit repedt, nekem nem ér többet 900 lejnél. Erősen gondolkodtak, aztán ideadták annyiért.”

Anikó néni állandó tartózkodási helyén, az ágyban és annak környékén leírhatatlan volt a zsúfoltság, az önálló helyváltoztatásra képtelen, de kezeivel is korlátozott tevékenységre képes ember igyekezett minden fontos dolgot a keze ügyében tartani. Könyvoszlopok, újságcsomagok bástyázták körül, telefonok csöngtek mellette. A kaput és a ház bejáratát kamera pásztázta, így Anikó néni bentről is látta, ki csönget be, mi zajlik a porta előtt, kit ugatnak meg a kutyák. Különös gyengéi voltak, egy igazi anya zsörtölődő szeretetével becézte a körülötte lévő kutyusokat, párás szemmel idézte fel az eltávozottak emlékét.

Az 1989-es változásokat követően igyekezett józan maradni. A nemesi famíliákat tömörítő Castellum Alapítványban is azt az álláspontot képviselte, hogy nem szabad alamizsnára várni, kérni, harcolni kell mindenért, amire jogosultak az arisztokrata családok. A család Maros menti, gödemesterházi birtoka 2005-ben jogi személyiségként újraalakult, és a korabeli okiratok és telekkönyvi kivonatok birtokában visszaigényelte tulajdonát. 2010-ig azonban valóságos jogi kálváriát kellett végigjárni – még azzal a váddal is szembesülni kényszerültek, hogy korrumpálni próbálták a bírókat –, míg végül jogerős, megfellebbezhetetlen döntés született a birtok visszaszolgáltatásáról. A Kelemen-havasokban lévő 9000 hektár erdő esetében azonban jogerős ítélet birtokában sem tudtak birtokon belül kerülni. Az elmúlt években pedig elindult a lavina, a nagybácsi, gróf Bánffy Dániel állítólagos háborús bűnösségére való hivatkozással gyakorlatilag minden négyzetméterért újra pereskedni kell.

Együtt az elfogadhatatlannal

A központi Bethlen-projekt egyértelműen Keresdet célozza. „A magam szűken vett szempontjából már csak a holnapi napért küzdöm, Keresd azonban kötelesség. Az egyetlen járható út a gótikus és reneszánsz stílusban épült várkastély fokozatos rendbetétele” – mesélte néhány évvel ezelőtt. 2014 nyarán Böjte Csaba atya alapítványa ötven évre koncesszióba vette a Segesvár közeli várat. „Böjte atya ügyét azért pártolom, mert abban reménykedem, hogy egy nyelvet beszélünk. Hogy bármikor megmondhatom neki: feltétlenül használja ki az ingatlant, de a felújításra ne használjanak oda nem való, nem illő anyagokat. Keresd ma is vár, ott gyermek nem lakhat folyamatosan, különböző eseményekhez azonban jó színhelyül szolgálhat. Az ott létesítendő rendezvény- és etnográfiai központtal megnyugtató identitást kaphat a vár, oda szánom a gyűjteményemet is: legalább ennyi maradjon meg utánam.”

Pedig sok minden egyébbel beírta magát Marosvásárhely életébe, történelmébe. Körülötte csupa segítségre szoruló, beteg, részben fogyatékos ember, Bethlen grófnő azt mondogatja, hogy sok baja miatt a mások életét szokta a magáévá tenni. Lakásában csupa hasonló ember látja el a teendőket, a Bethlen Alapítvány többek között könyvkötészetet indított a rokkantaknak, közreműködik az egyházi adományként érkező tolókocsik, mankók százainak célba juttatásában. Nyelvtudását nem csak oktatásra használta, sok külföldi segély- és egyéb szervezethez címzett levelet írt mások megsegítésére. De folyamatosan kapott maga is segélykérő leveleket, románok is fordultak hozzá, akadt, aki így címezte levelét: Contesa maghiară din Târgu Mureș (A marosvásárhelyi magyar grófnő).

A kérdés nem engedett nyugodni: helyzete kilátástalanságának, társadalmi osztálya üldöztetésének tudatában soha nem merült fel benne annak a gondolata, hogy eldobja magától az életet? Kívülről nézve ezer oka is lehetett volna rá… A választ hosszú perceken át fogalmazta magában. Arcán évtizedek szenvedése rángott át, szempillái alól nedvesség szivárgott. Aztán felnézett, arcán halvány mosollyal válaszolt. „Nem, soha. Mindig csináltam valamit, volt idő, amikor 10–12 órán át tanítottam. Persze számtalanszor felötlött bennem: mi lesz velem? De mindig érkezett az isteni segítség. Mert emberileg valóban örökké felfoghatatlan és elfogadhatatlan, ami velem, velünk történt.”

Csinta Samu / Háromszék