1986. 09. 19. napján 8.40 órakor „Costică” célszemély eljött otthonról egy barna és egy fekete aktatáskával kezében, majd gépkocsijához ment, amellyel a V. Babeș utcán parkolt. Miután beszállt a kocsiba, „Costică” célszemély elment a Május 1. bulvárig, és megállt a cukrászda mellett.
Majd kiszállt a kocsiból, a célszemély bement a cukrászdába, és ott ült 8.50-ig, majd kijött onnan egy kb. 35–40 éves, közepes magasságú, gesztenyebarna egyénnel, aki sötétszürke ruhát viselt. A kocsihoz mentek… (a további szöveg vagy olvashatatlan, vagy át van húzva – ford. megj.)
9.10 órakor „Costică” célszemély kocsijával egyedül ment a rádióstúdióba, amely az 1918 december 1. bulváron található.
9.25 órakor „Costică” célszemély kijött a rádióstúdióból, a kocsihoz ment, abból kivett valamit, majd újra bement a rádióstúdióba.
11.30 órakor „Costică” célszemély kijött a rádióstúdióból, a kocsihoz ment, elindult, megállt a vár melletti Avram Iancu utcánál. Miután kiszállt a kocsiból, elment a Lenin utcában lévő órajavító műhelybe, ott kb. 8 percet maradt, majd visszatért a kocsihoz és hazament. Az időpont 11.50 volt.
12 órakor a célszemély eljött otthonról a feleségével és gyermekével együtt, majd elmentek az Aleea Cornișa sétányon lévő könyvesbolthoz, ezt követően a M. Viteazul negyedben lévő élelmiszerüzletbe. Miután kijött a komplexumból, „Costică” célszemély elment feleségével és gyermekével együtt a Crizantema cukrászdába. Időpont: 12.40.
12.45 órakor „Costică” célszemély követését megszüntettük a szakmai vezetés parancsára.
N. O.
Az a személy, akivel találkozott a Május 1. bulváron lévő cukrászdában, Ioan Bîrsan százados volt. A követett személlyel való ilyen kapcsolatfelvétel az intézkedési terv szerint történt, operációs érdekből.
Sejtettem, érzékeltem, hogy lépésről lépésre, még a babakocsis sétáltatás közben is követnek? Az első esetben nem, de egy idő után feltűnt a lakótömbünk sarkában huzamosabb ideje ott tartózkodó ismeretlen rendszámú fehér Dacia.
Megérkezett az év elején beadott útlevélkérelmünkre a válasz, és novemberben egy hetet töltöttünk Emővel Magyarországon. Jól jött a feszült légkör, robotmunka után megmártózni a pesti feelingben, találkozni tévés kollégákkal, az Élet és Irodalom szerkesztőjével, Zöldi Lacival, aki nagyinterjút kért tőlem Domokos Gézával, de mondtam, nem hinném, hogy Géza most megszólalna külföldi lapban, van elég gondja, baja, és így is lett. De Fekete Sándornak az Új Tükörben ígértem valami erdélyi kis színest, miközben valamennyien marasztaltak: maradjatok itt!
Nem maradtunk, viszont a Várban, a Magyarságkutató Intézetben Köpeczi Béla történésznek átadtam a határon átcsempészett hangkazettát, rajta Lőrincz Györgyné Hodorog Luca élettörténetével, balladás énekeivel. Még 1979-ben a csángó Kaláka előkészítésén gyűjtöttük Bákóban. A professzor úr belehallgatott, eltette a fiókjába, majd a könyvespolcról leemelte és átnyújtotta az általa szerkesztett kék borítású három kötetes Erdély történetét. Megsimogattam a fedőlapját, de nem volt merszem áthozni a határon.
A „román puliszka nem robban” – tartja a közmondás. Daniel David kolozsvári pszichológus ugyanakkor azt állítja, ez egy klisé, aminek valójában nincs semmi köze ahhoz, hogy a románoknak ne lenne bátorságuk szembeszállni azokkal a visszaélésekkel, melyeknek ki vannak téve, mert egy nép akár az erőszakosságig is terjedő társadalmi és politikai aktivizmusa szerinte két tényezőtől függ: a kérdéses ország átlagos hőmérsékletétől és a népesség férfi vagy női pszichológiai profiljától. Nos Románia hűvös időjárású országnak tekinthető, az átlaghőmérséklet 17 Celsius-fok, pszichológiai profiljában a női jelleg domináns, amiből az következik, hogy az aktivitás és a társadalmi, politikai erőszakosság alacsony fokú a románoknál – állítja Daniel David.
A pszichológiai tanulmánytól függetlenül a románság valóban béketűrő, sok terhet és kegyetlen elnyomást is hosszú ideig elviselő nép. Vannak azonban pillanatok, amikor betelik a pohár, és sokak számára is váratlanul robban. 1987 zord telének eleje még nem ez a pillanat. Elnézve az élelmiszerboltok (alimentara) előtt kora reggel az ún. csirkelábakért, 20 dkg vajért sorban állókat, a benzinkutak előtt havi 20 liter üzemanyagért kígyózó sorokat, a társalgások közben oldalra vetett pillantásokat, vajon nem besúgó, aki hallja, mert a titkosszolgálat emberei akkoriban mindenütt és mindenki mellett jelen voltak – nos, úgy tűnik, a román társadalomban még nem jött el az a pillanat, amikor a puliszka robban.
A dossziémban a leghosszabb és legtartalmasabb dokumentumban, az 1987. 03. 31./2002215/ 102. ikt. számú Állapotjegyzékben (Plan de Stadiu), miután számba veszi a megfigyelésem során tapasztalt „bűneimet”, Ioan Bîrsan kapitány az alábbi következtetéssel zárja:
„Tekintettel arra, hogy a célszemély fontos területen dolgozik és értékes értelmiségi személy, ha olyan helyzet adódik, operációs érdekből kapcsolatai előtt akár kompromittálhatjuk is személyét.” Ez utóbbi az én olvasatomban azt jelentheti, hogyha a helyzet úgy kívánja, elterjeszthetik rólam, hogy iszákos, netán meleg vagyok, aki kész kezet emelni anyjára is… Miután rájöttem, hogy követnek, sokkal óvatosabb lettem, a társasági életben, kapcsolattartásban zárkózottabb. Június elején megszületett Csongor fiunk, és világra jötte alaposan megváltoztatta elképzeléseinket jövőnkről. Emőnek a 112 napos szülési szabadsága után vissza kellett mennie Moldvába (vissza is ment), Csongor maradt édesanyámmal, Zselykét elvittük Gyergyóba anyósomhoz.
Nekem pedig elegem volt az újságírói munkának nem nevezhető, néhány perces rádiós vívmányanyagokból, és 42 évesen éreztem magamban annyi ambíciót, erőt, hogy a tévézést, vagy a rádiózást szabadabban csinálhassam. Csak hát öreg szüleink… Ők viszont támogattak bennünket elhatározásunkban, így ősz elején beadtuk kitelepedési kérelmünket arra is gondolván, hogy mivel Sümegen születtem (honvédszolgálatot teljesítő apámat ott érte a háború), talán rövid időn belül megkapjuk a kérelem jóváhagyását. A rádiónál értesítettem Molnár Vili bácsit és Mag Pétert, tudtam, hogy tovább úgysem dolgozhatok, felmondtam. Riportkészítő útjaimon megismerkedtem egy rokonszenves fiatal magyar téeszelnökkel, a nyárádszentmártoni Nagy Jenővel, jelentkeztem nála, aki a munkavállaláshoz szükséges orvosi igazolások megszerzése után felvett, mint mondta, cséplőfelelősnek.
Néhány sorral fennebb arról írtam, hogy a román puliszka nem robban. De bizony robban. 1987. november 15-én Brassóban több ezren tüntettek Ceaușescu ellen. A tüntetők a város főterén összetaposták, majd széttépték a gyűlölt államfő portréját, az épületekre rendszerellenes jelszavakat festettek, betörték az üzletek kirakatait. A tüntetés feloszlatása vízágyúkkal és könnygázgránátokkal történt. Egyes jelentések szerint a letartóztatottak száma elérte a kétezret, a rendőrség több száz embert Bukarestbe szállított, ahol összeverték őket.
1987 folyamán a román statisztikák szerint összesen 1262-en telepedtek át Magyarországra, míg a magyar kimutatások 10 445 érkezőt tartanak számon. (Ez a szám honnan van? Én túl soknak gondolom, inkább 1988-ra lenne igaz!) A különbözetet bizonyára az illegálisan érkezett személyek száma adja.
1988–89
Nyárádszentmárton 35 km-re fekszik Marosvásárhelytől, nem messzire Szovátától. Reggel 6 órakor a Kisállomáson felültem az ingázókkal telezsúfolt buszra, mintegy 3 km-nyire leszálltam és begyalogoltam a téeszirodába. Enyhe télies idő volt, hó nem lévén zöldellt a tavaszi vetés, az erdőből néha őzek bukkantak elő. Az elnökkel és a főmérnökkel átbeszéltük a napi újsághíreket, majd irány a téesz földjei.
Azóta tudom megkülönböztetni a búzavetést az árpától. De a legfontosabb feladatom a téesz teheneinek kísérése volt a marosvásárhelyi vágóhídra. Téeszünknek országosan elismert, nagy tejhozamú marhái voltak, az elnök lelkemre kötötte, figyeljek oda, hogy ne csaljanak a vágóhíd mérlegei. Nagy Jenőnek mindenre kiterjedt a figyelme, ambiciózus volt, a nyár elején már üdítőt, Bem-bem-et is gyártottunk.
Azt mondanom sem kell, hogy magamon éreztem a helyi milicista figyelő, követő tekintetét, még akkor is, amikor fotózni bementem a falu református, színes fakazettás kis templomába, melyről színes írást küldtem a pesti Új Tükörnek.
(folytatjuk)