Budapesti tüntetés a román falurombolás ellen 1988 júniusában

Ez év tavaszán a kondukátor egy újabb őrült ötlettel állt elő. Bejelentette, hogy az országban 2000-ig végrehajtják az ún. településszisztematizálási tervet, amelynek során mintegy hét-nyolcezer falvat felszámolnak. Rá egy hónapra Budapesten százezres tömeg tüntetett a román falurombolás ellen.

A Kádár-rendszer első nagy tömegmegmozdulása volt az erdélyi magyarságért. De hogy irányváltás történt Budapesten, azt az MSzMP KB Külügyi Osztálya munkatársainak, Szokai Imrének és Tabajdi Csabának a Magyar Nemzetben megjelent írása is jelezte, amelyben leszögezik, hogy a mindenkori magyar politikának „létparancsa” a kapcsolattartás a határon túli magyarokkal, a kisebbségi jogegyenlőség kérdése sohasem lezárt és nem tekinthető egy ország kizárólagos belügyének. Mindeközben én szorgalmasan jártam ki a téeszbe, Emő pedig Romanba, bár kéthetente hazajött Zselykét meglátogatni. És vártuk a „nagy formular” megérkezését, ami azt jelentette, zöld utat kapott a kitelepedési kérelmünk. „Őrangyalom”, a kapitány elvtárs az Olga cukrászdában történt beszélgetéseinkkor lemezt váltott, a román–magyar kapcsolatokról érdeklődött, és érezhetően arra próbált rávenni, hogy odaát ne legyenek románellenes megnyilvánulásaim, mert akik így cselekednek, nem jöhetnek vissza az országba, nem látogathatják meg hozzátartozóikat.

1988. augusztus 28-án került sor Aradon Grósz Károly és Ceaușescu találkozójára. A magyar külügy tapasztalt diplomatái óvták az MSzMP főtitkárát a találkozótól, a ravasz és ígéreteit be nem tartó Ceaușescutól. Igazuk lett. Mint Szűrös Mátyás emlékirataiban megírta, a magyar küldöttség sajnos beleegyezett abba, hogy a határon átüljön a bepoloskázott Daciakba, a tárgyalási helyszínen pedig Grósz feje fölött kamera rögzítette az előtte fekvő jegyzeteket, így Ceaușescu előre tudta a felvetett témákat. A magyar főtitkár végül mindenben visszakozott, a közös közlemény is román javaslat alapján készült el, a román diplomácia teljes sikert aratott. Az elkeseredés érezhetően tapintható volt az erdélyi magyarság körében.

A dosszié tanulsága szerint a szeku év vége felé bevetett egy újabb ügynököt, hátha kihúz belőlem olyan információ­kat, amelyek akadályai lehetnének az áttelepedési kérelmünk végleges megadásának. A Bákó megyei belügy I/OV/005319/23. 11. 1988. iktatószámmal a Maros megyei felügyelőséghez küldött levelében arról értesít, hogy a „Dinu” fedőnevű informátorukat Marosvásárhelyre irányították azzal az utasítással, hogy vegye fel a kapcsolatot és beszélgessen el Csáky Zoltánnal, Gálfalvi Györggyel és Pávai Istvánnal, a Maros Táncegyüttes művészeti vezetőjével.

A „Dinu” fedőnevű ügynök, akinek a munkahelye Moldvában van, de érdeklődése, vonzalma a néptánchoz, az irodalomhoz kötődik, szoros kapcsolatot ápolt erdélyi magyar értelmiségiekkel. Teljesítette is a küldetését, el is beszélgetett mindhármunkkal. Jelentéséből kiderül, hogy tőlem csak a szokásos panaszokat sikerült kicsikarnia: a magyar nyelvű tv- és rádióadások felszámolása súlyos politikai hiba, kollégáim közül sokan már külföldön vannak, Józsa Erika Ausztráliában, Majtényi Éva Izraelben, feleségem sajnos továbbra is Moldvában dolgozik, „ahonnan magyar orvos soha nem fog visszakerülni Erdélybe”. Én jól érzem magam a téeszben, de már nagyon várjuk, hogy elhagyhassuk Romániát. Végül jelentésé­ben az informátor szívélyes üdvözletét küldi általam azoknak a közös ismerősöknek, akikkel Magyarországon találkozni fogok (sic!). Úgy tűnik, a „Dinu” által szolgáltatott újabb információk nem álltak útjába a kiutazási engedély megadásának, amelyet november végén megkaptunk. Felmondtam a téeszben, egy kis hordó borral és pálinkával búcsúztattak, sok sikert kívánva. Az azóta eltelt időben egyszer visszamentem Nyárádszentmártonba, a téeszt felszámolták, Nagy Jenő elhunyt.

Az Aleea Cornișa utcai kétszobás lakásunk szép lassan csatatérré változott, megkezdtük a pakolást, a könyvek, a festmények minden egyes példányát, ha vinni akartuk magunkkal, le kellett pecsételtetnünk és jóváhagyatnunk a múzeum „értékbecsüsével”, ezért az értékesebb festmények szerzőinek aláírását egy vásárhelyi festővel amatőrré változtattuk. A kék Trabantra már megvolt a vevő, de csak eljövetelünk napján váltam meg tőle. Január közepén éppen dobozoltunk, amikor betoppant Ioan Bîrsan kapitány. Ahhoz, hogy a belügyminisztériumnál végleg lezárják követési, megfigyelési dossziémat, szükségük van egy általam adott nyilatkozatra – mondta –, amelyben kijelentem, hogy eltávozásom után külföldön továbbra is lojális maradok Romániához, sem szavakban, sem cselekedeteimben nem folytatok románellenes tevékenységet. Helyben, ott, előtte megírtam. Ez volt az első és egyetlen írásbeli nyilatkozatom, amit a román titkosszolgálatoknak adtam, és a dossziéban található jelentés arról tanúskodik, hogy a BM Maros megyei Felügyelősége I. B. Szolgálat 002215/1989. 02. 03-as iktatószámmal Gheorghe Mareș őrnagy, a Securitate vezetőjének aláírásával jóváhagyja a „Costică” iratcsomó lezárását az anyagok adattárba való helyezésével.

1989. február 13-án reggel megérkeztünk a Keleti pályaudvarra a másfél éves Csongorral, a 3 és fél éves Zselykével, két bőrönddel. Emő egyik gyógyszerészetit végzett kollégája jött elénk egy szál virágot tartva a kezében, ő szerezte az albérletet az Üllői úti tömbházak egyikében, ahol a hónap végéig meghúzódhatunk. Megálltunk, kifújtuk magunkat, hátranéztem. Az üres peronon nem voltak nyomomban a „kék farkasok”. Írhattam volna többes számban is, mert mint az évek során kiderült, a magyar adás munkatársai közül bizony másokat is követett, zaklatott a Securitate. Ferencz Zsuzsanna írja Bodorról (A mi Magyar Adásunk, Kolozsvár, 2014. 46. o.): „Emberséges volt, el lehetett menni hozzá minden szekus dologgal, hogy ha az embert felkereste a Securitate, és ő elrendezte. Mert a sógora, Gere Mihály a Központi Bizottság tagja volt.”

Józsa Erika két esetet is leír A mi Magyar Adásunk című kötetben. Az egyik történetben a gyimesi csángóknál történt filmezés előtt kereste őt fel az állambiztonság embere, majd az egyik aradi filmezésük előkészítése kapcsán tartóztatták le a băneasai repülőtéren, véletlenül. Mindkét esetben Bodor lépett közbe. Erika kérvényezte ugyan dossziéja kiadatását, de azt a választ kapta, hogy nem volt megfigyelési dossziéja. Mindenesetre, mint sokunknak a diktatúrában, neki is az volt a „fóbiája”, hogy lehallgatják. Hozzáértő barátok segítségével darabokra szedték a telefont, végigkopogtatták lakása falait, nem találtak fizikai bizonyítékot. Mégis úgy érezte, hogy tudják, hallják, mi történik az otthonában. És valóban, jóval később Ceaușescu Nyugatra szökött kémfőnöke, Ion Pacepa könyvéből derült ki, hogy a módszer ördögibb volt, mint amit a legvadabb fantázia is elképzelt volna.

Ion Pacepa, Ceaușescu kémfőnöke Vörös horizontok című könyvében írja: „Legfelsőbb Vezető Elvtárs és Nagyrabecsült Elena Elvtársnő, kiállításunk témája: DGTO elkövetkezendő fejlődése, annak érdekében, hogy parancsára szeretett országunk az RSzK minden állampolgárát le tudjuk hallgatni. Ez egy telefonkészülék, amelyet a DGTO tízévi munkával fejlesztett ki – egy ártalmatlan kinézetű, piszkosfehér színű telefont mutatott fel.

– Nagyon érzékeny mikrofonként működik, és képes minden beszélgetést rögzíteni abban a szobában, ahová elhelyezték. Ha jóváhagyjuk, hogy Romániában csak ezt a telefont lehet legálisan megszerezni, az egész széles körű elektronikus ellenőrzési rendszer új korszakát nyithatja meg, és megoldaná azt a kényszerű szükségességet, hogy a mikrofonok elhelyezésekor titokban magánlakásokba kell behatolnunk.

– Jóváhagyom. Holnaptól, 1978. március 28-ától kezdve ez az egyetlen, használatra engedélyezett telefon Romániában.

– Jelenleg hány régi fajta van használatban? – Több mint 3 millió – válaszolta haladéktalanul Diaconescu.

– Cseréljék ki őket újakra – parancsolta Ceaușescu.

Geartu most egy teljesen normális kinézetű telefondugaszt mutatott, és elmagyarázta, hogy a műanyag testen belül egy elrejtett mikrofon van, amelyet csak úgy lehet megtalálni, ha a dugaszt teljesen szétbontják. Olyan szobákban lehet hasznát venni, ahol nincs készülék, és így az egész lakást le lehet hallgatni. Ugyanez a tárló néhány olyan új fejlesztést is tartalmazott, amelyet a DGTO a falvak számára tervezett, ahol gyakran nincs az embereknek telefonjuk.

Ceaușescu figyelmét már egy televízió kötötte le, amely beépített vevőkészüléket tartalmazott, és a kód beállítása után távirányítással lehetett bekapcsolni.

– Úgy tervezzük, hogy ezt a mikro-felvevőkészüléket minden vidéken eladásra kerülő tv-be beépítjük. A beépítés egyik előnye az, hogy így állandó energiaforrás van, nincs szükség külön elemekre. A másik az, hogy a tévék a nap 80 százalékában nem működnek (a román tévé csak néhány órát sugároz naponta).

– Ha alkalmazzuk ezt a hókuszpókuszt, még tovább kell rövidíteni az adásidőt.

– Néhány film és hír a pártról, amire az embereknek szükségük van, igaz, Nicu? – kérdezte Elena.

– Bevezetni! – mondta Ceaușescu, miközben a következő tárlóhoz lépett, amelyben vendéglői lehallgatófelszerelések voltak.

A kerámia hamutálcák és virágvázák ragadták meg a figyelmét. Geartu tájékoztatta, hogy ilyen elemmel működő mini lehallgatókészülékeket tartalmazó hamutálcákkal és virágvázákkal a következő ötéves terv végére minden vendéglőt fel lehet szerelni. Bármelyik ott lévő tisztünk vagy pincérnőnek álcázott ügynökünk bekapcsolhatja őket, kihúzva belőlük egy tű vékonyságú szeget. Ezeket a mikro-lehallgatókészülékeket tartalmazó kerámia hamutálcákat és virágvázákat, amelyeket a szovjet KGB fejlesztett ki, minden kelet-európai titkosszolgálat alkalmazza már, hogy éttermi és szállodai beszélgetéseket hallgasson le… Dél volt, amikorra Ceaușescu a kiállítás végére ért. Mély lélegzetet véve körülnézett, majd megkérdezte:

– Hány embert leszünk képesek lehallgatni a következő ötéves terv végére?

– Csak azt mondhatom, Legfelsőbb Vezető Elvtárs és Mélyen Tisztelt Elena Elvtársnő – válaszolta Diaconescu –, ha terveinket jóváhagyják, akkor 1984. január 1-jére 10 millió mikrofont tudunk egyszerre megfigyelés alatt tartani.

Ha feltételezzük, hogy a népességnövekedési ráta ugyanaz marad a következő öt évben, mint az elmúlt ötben, akkor becslésünk szerint egy év alatt periodikusan minden egyes családot le tudunk hallgatni, a gyanúsakat pedig folyamatosan… Elena tapsolni kezdett.

– Az elmúlt évtizedben minden esztendő valami újat jelentett a kommunista történelmünkben. Tegyük 1984-et egy másik ilyen fordulóponttá! Legyünk megint egyedülállóak a Varsói Szerződésben! Legyünk elsők az egész világon, Elvtársak! Nagyon rövid időn belül az egyetlen ország leszünk a Földön, amely képes lesz megismerni minden egyes állampolgára gondolatát. Mindössze öt év választ el bennünket egy új tudományos kormányzási formától.” (Forrás: Ion Mihai Pacepa: Vörös horizontok. Egy román kémfőnök vallomása, 1987, Washington DC, Regnery Gateway, New York (NY)

Hogy Ceaușescu orwelli tervéből – a Nagy Testvér mindent lát, mindent hall – az évek során mit sikerült megvalósítania, azt már sohasem fogjuk megtudni.

Háromszék