Csép Sándor: „Engem állandóan molesztáltak itt, Kolozsváron, de sokszor Bukarestben is a tévés »megbízottak«. A legdöbbenetesebb az volt, hogy a munkatársi gárdán belül engem is besúgjon X. G. Olyan intim dolgokat olvastak a fejemre, amikről csak ő tudott és hallott.

– Akkor még nem gyanakodtál?

– Hát már akkor kezdtem gyanakodni, hogy valaki belülről olyan dolgokat ismer rólam, amiket csakis egy közvetlen munkatárs tudhatott. És most kiderült, X. G. volt. Amikor megmondták neki, hogy menjen el a szerk.-ből, hozzám vezetett az első útja, hogy mit csináljon? Én már akkor megkaptam a dossziémat, illetve egy részét. Persze még nem tudtam, hogy »Bíró Ferenc« azonos vele. Gyalázatos dolgokat írt, hogy »elhagyta a családját, együtt él egy színésznővel«, meg ilyenek voltak benne, hogy »állandóan nacionalista eszméket hirdet«. Amikor elővettem, hogy ő írta ezeket rólam, bizonygatta, hogy egy szó sem igaz. Akkor jóhiszemű, segítőkész emberként mondom: Ezt írd meg nyílt levélben sürgősen! Hát nem írta meg. Arra soha nem adott magyarázatot, hogy miért lett besúgó…” (A mi Magyar Adásunk, 404. o.)

„Bíró Ferenc” az én esetemben, „Bíró Ferenc” a táncházasoknál, Könczei Ádámmal másodszor, „Bíró Ferenc”, Csép Sándor dossziéjában harmadszor…

Kis családunk beilleszkedése Magyarországon nem volt zavartalan. Budapesten a Leonardo utcai albérletben csak két hetet töltöttünk, amiért egy havi rezsit fizettünk. Ráadásul Csongort agyhártyagyulladás gyanújával – a vonat kabinjában egész úton nem lehetett lehúzni az ablakot – érkezésünk másnapján befektettük a Heim Pál Kórházba.

Jóval érkezésünk előtt apósom átjött Magyarországra üresedő orvosi állásokat keresni. Talált is egy gyermekorvosit a hatvani kórházban. Március elején odamentünk, nővérszálláson laktunk, mert lakás még nem volt, de a hónap közepére megoldódott, vagonunk is megérkezett, kipakoltunk. Rendeződni kezdtek a dolgok.

Én életemben először kőművesnek álltam, egy fiatal egyetemista társaság befogadott segédmunkásnak. Hatvan közelében egy restaurálandó kastély állványzatán egyensúlyoztam éppen, amikor a táskarádió Nagy Imre és kivégzett társainak újratemetését közvetítette a Hősök teréről. Ott hallgattuk előbb döbbenten, majd ujjongva Orbán Viktor beszédét. Írtam néhány cikket.

A pekingi Tienanmen téren történt véres megtorlásról szóló eljutott Bodorhoz. Hívott és a rá jellemző módon elkezdett telefonálgatni, segített. Bemutatott Szepesinek, s a számunkra kedves Hang, hiszen Erdélyben csak az ő közvetítéseiből ismertük a magyar focit, kézen fogva vitt be a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épületébe.

A Szülőföld szerkesztőségébe kerültem, de csakhamar műsort vezettem a Vasárnapi Újságnál és a Határok nélkül című műsort szerkesztettem. Romániából egyre aggasztóbb hírek érkeztek, rohamosan nőtt a tiltott határátlépők száma. Egy november végi napon köztük volt az ország tornászcsillaga, Nadia Comăneci is. A montreáli olimpia hőse, edzője, Károlyi Béla és Márta Amerikába történt távozása után sportolóként már csak árnyéka volt hajdani önmagának, de továbbra is az ország és a kondukátor büszkesége.

Nadia, mint később kiderült, hetekkel a határátkelés előtt gyakorolta a göröngyös talajon, szántóföldön való kúszást, mászást. Őscsanád környékén jött át a zöldhatáron, a kiszombori magyar határőrök állították meg november 27-én kora hajnalban. Nadianak akkor nem hitték el, hogy ő az, csak miután elkezdett tornagyakorlatokat bemutatni, cigánykereket hányni. Ceaușescu tombolt, kirúgta a granicsárok (határőrök) országos parancsnokát. A Kossuth rádió még aznap hírt adott Nadia szökéséről, és rá két napra a hátteret is megvilágítva interjút kért tőlem. Ma már csak az interjú tényére emlékszem, hogy mi hangzott el, arra nem. Viszont volt, ahol lehallgatták, szó szerint lejegyezték, majd románra fordították.

Íme a magyar változat:

Kossuth rádió: 1989. 11. 30. Külföldi hírek, 23 óra.

Comăneci képe mindig is rejtve volt valami titokzatos kód alatt, és őszintén beszélve ebből igyekezett korlátlan hasznot húzni Ceaușescu diktatúrája, saját érdekében. Nadiáról Csáky Zoltán számol be, rádióállomásunk volt munkatársa, aki Magyarországon telepedett le ez év február havában.

Kérdés: Először is rólad két mondatban, hogy érkeztél meg hozzánk Romániából?

Válasz: Nagyon nehezen határoztam el magam. Az utolsó impulzust az a tény adta meg, hogy feleségemet, aki a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet végzettje, 1984-ben kihelyezték Moldvába. Ez akkor történt, amikor a bukaresti rádió és tévé beszüntette a magyar nyelvű programokat.

Kérdés: Hány évig dolgoztál ott?

Válasz: Csak 18 évig.

Kérdés: Mit érezték abban a pillanatban, amikor megtudtad a Nadia Comăneci-csel kapcsolatos hírt?

Válasz: Tulajdonképpen Nadia Comăneci származási helye Onești, illetve Ónfalva. Tehát csángó. Azt is mondják róla, hogy nagyszülei neve Kemenes volt.

Kérdés: Te személyesen is ismered Nadiát? Csináltál egy vele kapcsolatos filmet. Közelről ismerted? Ez mikor volt?

Válasz: Igen rég. Valamikor a 70-es évek közepén, amikor sokszor jártam Déván, Károlyi Béla híres sportiskolájában. Abban az időben Nadia igen kicsi volt. Mind ő, mind Károlyi Béla igen sokszor megjelent a bukaresti tévében.

Kérdés… (?) beszéltél vele magyarul?

Válasz: Nem. Nem próbáltam meg. Nem sikerült négyszemközt beszélnünk.

Kérdés: Ebből azt értem, hogy az interjúkat román nyelven készítetted… (a hosszú mondat további része nem olvasható – ford. megj.)

Sajnos, a román titkosszolgálat által lehallgatott és lejegyzett rádiós interjú teljes szövege a dossziéban is kihagyásokkal szerepel. Mindenesetre a rádióinterjút követően a szeku Maros megyei felügyelősége SJ001251, 1989.12.06. iktatószámmal keltezett jelentésében arról olvashatunk, hogy Csáky Zoltán Carol (született 1945. március 8-án Sümegen, állampolgársága magyar, foglalkozása rádióriporter, munkahelye Budapest) személyét információs megfigyelés alá helyezik.

Én még az év elején a Keleti pályaudvaron azt hittem nincsenek már nyomomban a „kék farkasok”. A Securitate „kék farkasai” már valóban nincsenek, mert a szervezetet 1990 januárjában feloszlatták. Rá egy évre, 1991 májusában találták meg az Argeș megyei Berevoiești faluban a szeku elrejtett iratai között a magyarkérdés akár pogrommal történő „végső megoldása” tervezetét, valamint a magyar értelmiségiek listáját. P. M. Băcanu, a România Liberă főszerkesztője hozta nyilvánosságra ezeket. Ezt a pogromot már nem tudta végrehajtani a szeku, de Marosvásárhely 1990. évi véres márciusának a kirobbantásában benne volt a keze.

A szeku utódjaként 1990. március 20-án alakult meg a Románi Hírszerző Szolgálat (SRI). Első vezérigazgatója az az Asztalos Imreként Szatmár megyében született Virgil Măgureanu, aki Ion Pacepa tábornok szerint a szeku kollaboránsa volt kapitányi rangban.

A diktátor rendszerét elsöprő december végi bukaresti forradalmi (?) megmozdulásokat, fegyveres összetűzéseket az MTV képernyőjén néztük, néztem, néha Cselényi Laci és Vári Attila tolmácsolásában. És amikor Boros Zoli is megjelent a képernyőn, románul és magyarul bejelentve, hogy újra indítják a bukaresti tévé magyar adását, megdobbant a szívem. Január 1-jén mondtam Bodornak – akkor még a Magyar Nemzetnél dolgozott –, hogy szándékomban áll hazamenni. Pali nagy bölcsen csak annyit szólt, várjál, várjunk. A TV2 akkori igazgatójának, Baló Györgynek viszont letettem az asztalára egy dokumentumfilm szinopszisát. Elfogadta, s így sikerült megörökítenünk a Jelentés Erdélyből című háromrészes dokumentumfilmben a marosvásárhelyi könyves-gyertyás felvonulást, Tőkés első istentiszteletét a Vártemplomban és azt a torokszorító pillanatot, amikor a gyulafehérvári székesegyházban Trianon után 90 évvel a hívek szájából ismét felcsendült a Himnusz. A dokumentumfilm alkotóit, köztük jómagamat Nemeskürty István, az MTV akkori elnöke Nívódíjjal tüntette ki.

***

Az 1992 szentestéjén induló Duna Televízió első műsoraira készülve portrét forgattam a Sikaszóban élő Sütő Andrásról. Az író nagy szeretettel fogadta stábunkat, de még a forgatás előtt megmutatta az erdei ház padlója alól kihalászott lehallgatózsinórokat, majd a tornácról rámutatott a gátnál lévő épületre, ahonnan lehallgatták. Az író a filmben a Duna Tv küldetésére figyelmeztetett, s arra kért, készítsünk, készítsek dokumentumfilmeket a Kárpát-medencében kisebbségben élő magyarok sorsáról, arról, hogy van-e, lesz-e jövő Erdélyben, Kolozsváron, a Felvidéken és Délvidéken. Felhívta a figyelmemet az ortodox egyház lopakodó terjeszkedésére a Székelyföld magyarok lakta falvaiban, városaiban. Úgy érzem, hogy azóta néhány portré- és dokumentumfilmemmel némileg eleget tettem Sütő kérésének.

A 2000-ben bemutatott 60 perces Hagymakupolás honfoglalás nagy visszhangot váltott ki nem csupán az erdélyi magyarok, de a román nyelvű sajtó és az ortodox egyház híveinek körében is.

Hargita és Kovászna megye görögkeleti püspöke, Ioan, a Mediafax hírügynökségnek adott éles hangú nyilatkozatában visszautasította azokat a vádakat, amelyek szerint az ortodox egyház erőszakosan románosítana a két megyében. A pátriárka szerint az ortodox egyház nem terjeszkedik, csupán missziót teljesít, és ingatlanjait követeli vissza a Székelyföldön. A bukaresti sajtó nacionalizmussal és felbujtással vádolta meg a film alkotóit, a szerzők szerint a Hagymakupolás honfoglalás kihívás (sfidare) a román állam számára. De a figyelem célkeresztjébe kerültünk az állambiztonsági szerveknél is.

Történt, hogy 2001 őszén erdélyi bemutató körútra indultunk a filmmel Marossy Géza operatőrrel. Első állomásunkon, Kolozsvárott a New York Szállodában szálltunk meg. Késő este volt, amikor a vetítés után befejeztük vacsoránkat és távozáskor az üresnek vélt teremben még két férfi gubbasztott. Marosvásárhelyen ugyanezt a két alakot fedeztük fel szállodánk étkezőjében. Sepsiszentgyörgyön a Bodok szálló halljában ugyanazzal a két bőrkabátossal futottunk össze. Nem „kék farkasok” voltak, hanem bőrkabátosok.

Sajtóértesülések szerint Romániában a jelenlegi titkosszolgálatnak több ügynöke van, mint amennyi Ceaușescu hírhedt Securitatejának.

A köznyelven „új szekusoknak”, román kollégák által „kék szeműeknek” (ochi albaștri) hívott ügynököknek ma már nem annyira a zsarolás, a megfélemlítés a céljuk, hanem pénzért, előnyökért vállalják a szolgálatot. A technikai eszköztáruk világszínvonalú.

Titkosan – nyíltan

2015 áprilisában hoztam el Bukarestből a CNSAS Matei Basarab utcai székházából szekusdossziémat. Heteken, hónapokon keresztül halogattam a 400 oldal módszeres átnézését. Az első döbbenet akkor ért, amikor még ott, a zárt levegőjű, nem túl tágas szobában kinyitottam és az első lapján az állt, hogy nacionalista, irredenta tevékenységem miatt, a semlegesítésem érdekében tájékoztatási, megfigyelési iratcsomót nyit a román titkosszolgálat. Láthatóan elsápadtam, mert az iratcsomót elém tevő tisztviselő megszólalt: „Calm, domnule, calm, citiți în liniște mai departe” (nyugalom uram, nyugalom, csak csendesen olvassa tovább).

Elhoztam, félretettem. Rá félévre a CNSAS e-mailen elküldte négy ügynökük személyének adatait, feloldva konspirációs nevüket. Na, akkor már átlapoztam tüzetesebben az iratcsomót: ki, mikor és miért jelentett rólam? De lefoglalt tévés munkám, majd a Duna TV 25. évfordulójára írt, szerkesztett kötetem. Nem éreztem késztetést arra, hogy a nyilvánosság elé tárjam a magam történetét. Valójában a vallomásait közzétevő, ’56-ért 7 évet ült Dávid Gyula győzött meg közös dedikálásunkkor a csíkszeredai könyvvásáron, hogy a múlt hiteles feltárásával a jövő nemzedékének is tartozom. Mert mit is csináltam? Csupán tettem a dolgomat, és erre filmjeim, a nyomtatott sajtóban megjelent írásaim a bizonyítékok. És itt kell igazat adnom Markó Bélának, Gálfalvi Györgynek és másoknak, akik megírva a saját történetüket azt vallják: bár alapvetően fontos a múltat a maga teljességében feltárni, a cél nem az, hogy informátorokat, embereket leplezzünk le.

Noha a hivatal számomra is felfedte a dossziémban szereplő ügynökök közül négynek a nevét, magam is sejtem kiket rejt a konspirációs név, de mivel nincsenek csalhatatlan bizonyítékaim, személyüket nem tárom a nyilvánosság elé.

„Ana” – bizonyára az a nőszemély, aki szüleim tömbházában a földszinten lakott, jó néhányszor én is láttam megfordulni édesanyámnál.

„Dinu”-val akkor találkozhattam, amikor a klézsei csángókat hívtam át Bákó megyéből a csíkszeredai Kalákára. Valószínűleg ő ismertetett meg a nótafával, Lőrinc Györgyné Hodorog Lucával.

„Jacob, Iancu Alexandru” – ő lehet az a fiatalember, aki köztem és a táncházas, kollégiumi diákság közti kapcsolatot tartotta. Számomra nagy csalódás, vajon mivel zsarolták meg? Ha ő az, akire gondolok, akkor évekkel ezelőtt meghalt Marosvásárhelyen.

„Bíró Ferenc” – nos a konspiratív név mögött ugyanazt a személyt sejtem, aki szerepel Csép Sándor és Könczei Ádám dossziéjában is. Az a kollégám lehet, akivel a 70-es és 80-as években a bukaresti Magyar Adásnak, később pedig a Duna Televíziónak együtt filmeztünk. Elküldtem neki a hivataltól kapott irat másolatát, a válasz nem késett, azt állította, „Bíró Ferenc”-hez semmi köze. A világhálón ugyan beismerte, hogy írt jelentéseket a tévés munkája során kapcsolatba került személyekről, de nem a szekunak, hanem a pártnak. Többször is keresett, megszakítottam vele a kapcsolatot.

A kék farkasok című regény szerzője, Király László egyik versében így ír:

„Jó szú, rossz szú, életünk nem hosszú
Mégis minden bántalomért elmarad a bosszú”

Én viszont ahhoz tartom magam, hogy a keresztény tanítás legcsodálatosabb eleme a megbocsátás.

Háromszék