Fotó: honvedelem.hu

Nagy Imre miniszterelnök utolsó üzenete népének és a világ lelkiismeretének 1956. november 4-én, a szovjet hadsereg inváziójának hajnalán sajnos nem felelt meg a valóságnak. Természetesen voltak ellenállási fészkek, de a szovjet erők túlméretezett támadása a legcsekélyebb esélyt sem hagyta a végkimenetel tekintetében.

Azonban abban is tévednénk, ha a november 4-i megemlékezések során a még fegyveres katonai és különösen civil csoportok elkeseredett ellenállását semmibe vennénk. Mert voltak ilyenek, és még tíz napig harcoltak, élve a nagyváros lakosságának segítségével és a harci pontok állandó változtatásának a lehetőségével.

Talán nem hiábavaló megemlékeznünk a november 4-e után történtekről. Király Béla vezérőrnagy, a Forradalmi Karhatalmi Bizottság elnöke, a nemzetőrség főparancsnoka a harci tevékenység folytatása mellett döntött. A budapesti Petőfi laktanyánál rövid ideig tartó tűzharc után teljesen indokolatlanul még több órán keresztül lőttek. Szervezett és hatékony katonai ellenállás a Juta-dombnál alakult ki. Rémiás Pál hadnagy, egy légvédelmi tüzérszakasz parancsnoka 4-én délelőtt tüzet nyitott egy katonai menetoszlopra, amelynek következtében két harckocsi, két sorozatvető és egy személygépkocsi megsemmisült. A teherautón lévő ÁVH-s tisztek és a velük utazó szovjet tisztek közül 16-an haltak meg. (Az elfogott ÁVH-s tisztek közül kettőt kivégeztek.) A szovjet erők visszavonulása után a magyar ütegeket más helyre költöztették.

Ugyancsak szervezett katonai ellenállás volt a Jászberényi úton, Kőbányánál, a Zalka Máté téren és a Csajkovszkij parkban. Utóbbi helyen a megjelenő négy szovjet harckocsira rálőttek, amelyek kigyulladtak, majd az égő járműveket megrohamozták. Több helyen felkelő civilek és katonák együtt szerveztek ellenállást. A Ferenc körúton, a Tompa úton az emeleti ablakokból lőttek. Külön felkelő csoport volt a Tűzoltó utcában és a Ferenc téren. A felkelők november 7-én a Baross téren, más csoportok a Thököly úton még november 9-én sem szüntették meg az ellenállást. A csepeli ellenállók eredményesen vették fel a küzdelmet, kilőttek egy harckocsit, sőt, egy repülőgépet is lelőttek. Csak november 11-én tudták a hős csepeliek ellenállását megtörni. Ismertté vált az óbudai Schmidt-kastélynál szervezett ellenállás: a honvédtisztek és tiszti iskolások november 8-ig okoztak jelentős veszteséget a szovjet csapatoknak. A Széna tériek rövid ellenállás után a budai hegyekbe húzódtak vissza. Szabó János, a csoport parancsnoka, miután 17 harcos elesett, november 7-én feloszlatta a csoportot. Lehetetlen felsorolni a kisebb-nagyobb ellenálló csoportok folyton változó harci cselekményeit. Ez a jelenkori magyar történelemírás egyik feladatának része.

A magyar katonai alakulatok vesztesége a végleges adatok szerint 185 elesett személy és 137 sebesült. Más források szerint ennél több katonai halottja volt a szabadságharcnak. A civil fegyveres halottak végleges száma még ma sem tisztázott.

A szovjet csapatok a harcok során 640 főt vesztettek, 85 tisztet és 555 sorkatonát, 49 sorkatona nyomtalanul eltűnt (?). Összesen (elesettek, megsebesültek, eltűntek) a harci események során 722 fő (92 tiszt, 620 katona és tiszthelyettes) volt a szovjet inváziós hadsereg vesztesége a Magyar Köztársaság ellen viselt 1956-os „háborúban”.

A Forgószél kódnevű szovjet hadművelet magyar vesztesége mintegy 3500 magyar fegyveres ellenálló a november 14-ig fel-fellángoló harcok során. A pontos veszteség máig nem ismeretes.

Puskás Attila / Háromszék