Most azt várná el az ellenség, hogy félrevonuljunk rejtett zugokba és sebeinket nyalogassuk úgy, ahogy a mindenkori veszteseknek kijár! Csakhogy sok csatát veszítettünk, mi székelyek és némelyeket megnyertük, de fennmaradtunk.
Ha nehezen is, de megszoktuk a csatavesztéseket is és nem végveszély az utóbbi sem, ha tanulságokat szűrünk le belőle.
Kedves székely testvéreim, nincs okunk a csüggedtségre, mert tegnap, június hatodikán a sérelmek mellett egyik eddigi legnagyobb győzelmünket pontosan az ellenségeink adták meg!
Az erőszakos és gyalázatos tettek, amit a hősök temetőjénél elkövettek ellenünk, képekben járják majd körbe a világot letagadhatatlan bizonyítékként a velünk való embertelen bánásmód valóságára! Ha van egy szikrányi betyárbecsület az illetékesekben, kik velük összekényszerítettek, talán kitör belőlük lelkiismeretük:
– Hogyan lehetett ezt a népet egy ilyen nemzet kezére adni? Az volt a bűne talán, hogy Európát védte és önmagát? Mióta bűn az önvédelem és mióta magasztos cselekedet másnak az elnyomása, megalázása? És nemrég a keresztény vallás fejének a Pápa őméltóságának a szeretetről szóló beszédét hallgatták áhítattal és üdvrivalgásba törtek ki!
– Hogyan lehet Isten nevében erőszakot elkövetni, azután keresztet vetni és imádkozni?
– Ez a nemzet nem érdemli meg tehát, hogy a székely néppel éljen egy kenyéren!
És két tanulságot is leszűrhetünk ebből az egyszerre szomorú és keserű eseményből. Az egyik az, hogy egyelőre még ne tápláljunk hiú reménységet a román-magyar megbékélésbe, a testvériségbe még ugyan nem! A másik pedig az, amit már oly sokat hangoztattunk, hogy amikor veszély van és meg kell mozdulni, akkor meg kell mozdulni és ne puha hátsónkat pihentessük a puha fotelben a televízió előtt! Mert ha kimentünk volna Úz völgyébe legalább százezren, a románok nem bírtak volna betörni a temetőbe!
Nehogy eljöjjön az a pillanat, amikor elbukásunkat az otthonmaradásunk fogja okozni, mert akkor többet veszítünk egy csatánál!
Sebők Mihály