Fotó: Erdélyi Túrák

Sokat olvastam, hallottam és én jómagam is agyaltam a magyar történelmi sorsról. Beszélnek turáni átokról, amiben nem hiszek, beszélnek testvérharcokról, amely lehet egy ok, de nem a fő, mert minden nemzet időnként csatározik önmagával. Lásd Románia is fennállása óta hadiállapotban áll saját állampolgárai ellen!

Írnak összeesküvés elméletekről, szabadkőművesek és világhatalmi elit közös ténykedéseiről, földönkívüli lények beavatkozásairól, amit el tudok képzelni, mint beavatkozást, de csak a „deus ex machina” félét(!), melyben igenis hiszek, ha a keresztény sugallat szellemében vizsgáljuk magyar sorsunk alakulását!

Ehhez szükséges megemlíteni, hogy az Isten cselekedeteit nehezünkre esik megérteni a mi földi logikánk szerint. Hogy mit, miért tesz, és mikor vet véget mindennek, azt csak ő tudja, de ha megmagyarázná sem értenénk meg, mivel az ő döntése a mi szempontunktól eltérően történik!

Saját képmására teremtette ugyan az embert, de gondolkodásainkban, cselekedeteinkben különbözünk, hiszen szabad akarattal ruházott fel bennünket! Vannak fejlődőképesek, kevésbé fejlődőképesek, rosszra hajlamosabb egyedek, népek, nemzetek, akiket, tegyük fel, hogy az emberiség fejlődése végett az Úr nem akar sorsára hagyni, gyámolítani, pártolni a tervezett szintre felemelni szándékszik miáltalunk, áldozatok árán is!

Megtörténhetett, hogy mi egy ilyen nemzetet kellett pátyolgassunk a történelem folyamán. Kemény harcok árán megvédeni őket, miközben mi fogytunk, egyre csak fogytunk, ők meg szaporodtak, mint a gomba dús koronájú tölgyfák árnyékában. És mert a legközelebb állunk hozzájuk olykor belénk marnak, mint a kutya az élelmet adó kézbe!

Szükség esetén, belőlünk hasított, jóval fejlettebb országrészt adunk, mint amilyent álmodni mertek és megérdemeltek volna, hogy szegénységükben és tehetetlenségükben le ne törjenek, és szét ne szóródjanak a nagyvilágban!

Bizalmatlanok voltak mégis, tartottak tőlünk, panaszkodtak ránk, akkor is, ha nem érdemeltük meg, de fonák módon mindez nem rettentette vissza attól, hogy úgy ömöljenek be közénk, földünkre, mint a záporpatak betöltve minden üres helyet!

Egy fajta függőséggel csüngtek rajtunk, amelynek a következő volt az igazi értelme: „Gyűlölünk benneteket, de nem élhetünk nélkületek!” Mert tőlünk tanultak sok mindent, még az identitástudatuk ápolását is onnan lesték el, és mert évszázadok folyamán gyűlöltkeltő vádaskodásokkal gyúrták tele agyukat. Ezeket rendre elhitték! Állítom, ha az erdélyi magyarság a Mars bolygóra utazna, a következő űrhajóval utánunk repülnének! Hogy miért? Kell nekik valaki kivel, vagy kikkel versenyezhetnek, kikhez magukat hozzámérhetik!

Amikor megkapták Erdélyt a trianoni diktátum után, a franciák, akik akkor a Habsburgok szerepét játszva a magyarok ellen oktatták őket óval intették a legnagyobb veszélytől: „Ti most egy minden reményeteket felülmúló és hazátokénál minden szempontból jóval fejlettebb és gazdagabb nagy országrészt kaptok, mint egy sült galambot. De nagyon vigyázzatok, mert a fejlettségi szint Erdély és Órománia között feszültséget, majd szakadást fog eredményezni!”

– Mit tehetünk azért, hogy ez ne következzen be?

– Két dolgot tehettek ennek érdekében. Az egyik az, hogy Óromániát felemeljétek Erdély szintjére, ami számotokra reménytelen vállalkozás lenne. A másik az, hogy Erdélyt kényszerítitek vissza a ti szintetekre, ez sokkal könnyebb! Egyúttal a lehető legnagyobb arányban románosítani kell, valamint a magyarságot a társadalom minden szintjén háttérbe szorítani!

Az utóbbit választották, mely, ha nem is volt gazdaságilag eredményes, de politikailag elérte célját, mert íme, szombaton ennek a „sikernek” „ünnepeljük” a százéves évfordulóját!

A Fennvaló terve is sikerült, mivel a pátyolgatott nép kétségtelenül fejlődést ért el! Az, hogy minket túlszárnyaltak népességben és fejlődésben visszahúztak, az a mi felebaráti áldozathozatalunk.

Csakhogy hátra van még a befejezés, mivel a Jóisten nem végez pancser munkát, mint az ember, mivel a dajkált akárminek is fel kell nőnie, megerősödnie egyszer, és a dajkáló is felszabadulhat kötelessége végzése alól, egy minél hamarabbi, érdemünk szerinti befejezést várunk, és kapunk!

Sebők Mihály