Dédnagyanyám, anyai nagyanyám édesanyja, Bordi Gizella 1925. október 18-án született a Bonyha községhez tartozó Héderfáján, a mai Maros megye területén. 1940-ben a székelyudvarhelyi Tanítóképző diákja volt.
Abban az évben, az augusztus 30-án meghozott második bécsi döntés értelmében Székelyudvarhely visszakerült Magyarországhoz, viszont Bonyha község még mindig Romániához tartozott, a határ a falu szélén, a Kis-Küküllőn átvezető hídnál húzódott, így dédnagyanyám román állampolgárként tanult Székelyudvarhelyen. 1942-43-ban megszerezte betegápolási szakképesítését is.
A tanfolyamot a Magyar Országos Vöröskereszt keretén belül végezte el. Első állomásaként a Magyar Királyi 9. Helyőrségi Kórházhoz rendelték ki. Innen helyezték át 1944 márciusában a Marosvásárhelyen működő Magyar Királyi 558. Hadikórház sebészeti részlegére, mint önkéntes vöröskeresztes ápolónőt. Dédnagyanyám ezalatt unokabátyjánál, Bordi András festőművésznél lakott, aki abban az időben a Kultúrpalota gondnoka és galériájának az igazgatója volt. 1944 júniusában, elvégezve a Tanítóképző hetedik osztályát, romániai diákútlevéllel érkezett haza Magyarországról nyári vakációra szüleihez, Héderfájára (Marosvásárhelytől kb. 20 km-re).
Románia 1944. augusztus 23-i átállásának ténye dédnagyanyámat a családja körében érte. A front elvonulása után a román csendőrség összeszedte a magyar területekről hazajött diákokat, köztük dédnagyanyámat is, és két hetet őrizet alatt Balázsfalván, egy iskolai tanteremben tartották fogva. A cellává alakított tantermet csak akkor hagyhatta el valaki, ha a mosdóba akart kimenni, de egy őr ide is elkísérte. A padlón ültek, szalmán aludtak. Dédnagyanyámnak akkor fogalma sem volt, hogy tulajdonképpen miért tartották fogva több diáktársával együtt, a csendőrök nem közöltek velük semmit. Miután hazaengedték őket, napi rendszerességgel kellett jelentkezniük a legközelebbi csendőrségen.
1944. november 4-én éjszaka ismét összeszedték azokat a diákokat, akik dédnagyanyámhoz hasonlóan román állampolgár létükre magyarországi tanintézményekben tanultak a világháború idején. Ismét Balázsfalvára vitték, ott pedig anélkül, hogy tudatták volna vele a további sorsát, dédnagyanyámat több diákkal és felnőttel együtt egy ablak nélküli, lyukas padozatú marhavagonba tuszkolták, és útnak indították egy számára ismeretlen helyre. Ez a hely a Târgu-Jiu határában felállított internálótábor volt. Az orvosi átvizsgálás után a diákokat különböző „grupa”-nak nevezett szektorokba osztották be, a lány tanulókat a „grupa V”, míg a fiúkat a „grupa III” szektorba sorolták.
Dédnagyanyám a 26-os barakkba került, ahol már 160 elítélt volt. A barakk deszkából épült, a bejáratnál 2 méter széles elválasztó deszkafal képezte a mosdót, benne egymás mellett két vályú volt elhelyezve, itt lehetett tisztálkodni és mosni. A berendezés egy hosszú asztalból és két padból állt, a fűtést egy téglából rakott kályha biztosította. Alvóhelyül a deszkafalak mellett felállított emeletes priccsek szolgáltak, amelyeket gyalulatlan gerendákból és deszkákból ácsoltak össze. Dédnagyanyám öt másik ismerős diáktársával a középső sor legbelső, dupla priccsén helyezkedett el azzal a kevés holmival, amit magukkal vihettek. A fekvőhelyük 5 darab 15 centiméter széles gyalulatlan deszka volt, ágynemű nélkül. Az alattuk lévő priccsen egy szász asszony húzódott meg 4 kisgyerekével. A hat diáklány nem igazán foglalkozott a barakk többi lakójával, ugyanis azok többsége szász volt.
A lágerben szigorú szabályok uralkodtak. Pontos időben volt a felkelés (ébresztő reggel 7 órakor) és a lámpaoltás, valamint az étkezéshez sorakozás. Teának az eszenccel színezett víz és a foglyok által szedett birsalmából készült lé keverékét nevezték, de adtak puliszkát és köménymaglevet is reggelire. A 2–3 óra körüli ebédre a foglyok nagyon híg póréhagyma-, paszuly-, borsó- vagy krumplilevest kaptak. A vacsora este 7 órakor volt, tea rántott káposztával, esetleg laskával vagy túró nélküli túrós puliszkával. A napi kenyéradag nagyjából 1 kg cipó volt négy fő részére, amit reggel osztottak ki, és a foglyok hamar el is fogyasztották. Mindemellett az sem volt ritka, hogy a foglyok délután 5 óráig teát sem kaptak.
Dédnagyanyámnak nem volt állandó beosztott munkája. Ilyen beosztott munka volt a sepregetés, fahordás, az éjszakai szolgálat a barakkban (két-két személy végezte három órás váltásokban), a konyhaszolgálat (paszulyválogatás és krumplipucolás, ez a munka azzal a haszonnal járt, hogy néha több élelmet tudtak titokban szerezni) és a tetűvizsgálat. A diákok a körülményekhez képest nagy gondot fordítottak a tisztálkodásra, így egyszer sem volt priccsükön tetű vagy poloska, emellett a deszkákat, amin aludtak, és a ruháikat is rendszeresen mosták a lágerben, kizárólag hideg vízben.
A szektorok nem látogathatták egymást, csak a lágerparancsnokság által meghatározott délutánokon, de volt rá példa, hogy hetekig nem lehetett átjárni. Azonban az első és ötödik szektor között szinte alig volt tiltva az átjárás. A nagyenyedi tanárok, akik szintén a Târgu-Jiu-i lágerbe voltak elzárva, mindenben segítettek dédnagyanyáméknak. A lágerben ismerkedett meg dédnagyanyám több dél-erdélyi magyar értelmiségivel: a nagyenyediek mellett a temesvári tanári karral, lelkészekkel, ügyvédekkel, orvosokkal. A barakkokban vagy melegebb időkben a szabadban órákat tartottak a diáklányoknak. Ilyen körülmények között tanulhattak a tanári jegyzetekből földrajzot, magyar irodalmat, történelmet és francia nyelvet. 1944 karácsonyán a tanárok még egy Shakespeare-jelenettel is felléptek, pici örömöt szerezve fogolytársaiknak. Az előadáson dédnagyanyám is statisztált. Előadás közben érkezett az az álhír, hogy a diákokat hazaengedik. (Ez a hír többször is felröppent az elkövetkező hónapokban.) Olvasni csak akkor tudtak, ha véletlenül szereztek egy újságot vagy könyvet. Dédnagyanyámék igyekeztek csak a legzordabb időkben tartózkodni az egészségtelen, túlzsúfolt barakkban. Volt olyan téli reggel, amikor csak úgy tudtak kimenni a barakkból, ha az ajtaja elől ellapátolták a feltorlódott havat. Ilyen körülmények között vészelték át az elzárt magyar és német ajkú értelmiségi elítéltek az 1944-45-ös telet.
Dédnagyanyámnak a lágerben töltött idő alatt semmilyen komolyabb megbetegedése nem volt, de ismert olyan foglyot is, aki a fogság alatt 8 hónapot töltött az „infirmeria”-nak nevezett elkülönítőben. Az orvos a városból járt be a lágerbe, de a táboron belül is volt olyan román egészségügyi megbízott, aki mindig megpróbálta megmenteni a foglyokat. A lágerben még hastífuszjárvány is felütötte a fejét, így kötelezővé tették a fokhagyma fogyasztását, amit a barakkokban osztottak szét (dédnagyanyám soha nem ette meg a fokhagyma-adagját). Különösen tél végén volt gyakori az elhalálozás. Dédnagyanyám szerint meghatóak voltak a lágeri temetések, amikor némán követték az elhunyt koporsóját. Az is szívszorító volt, amikor hazatérve tudatni kellett a családdal, hogy a hozzátartozójuk elhunyt a fogolytáborban.
A láger területén több műhely is működött: kötélverő, kosárfonó, kerekes- és kovácsműhely, kenyér- és szappangyár. Több fogoly járt dolgozni a közeli kenyér- és marmaládégyárba. A különböző műhelyekben dolgozók dupla porció kenyeret kaptak, a különböző műhelyek termékeit eladta a lágerparancsnokság.
1945 februárjában a Vöröskeresztesek egy csoportja érkezett a lágerbe. Egy teológiai tanár a tömegből németül panaszt emelt az iskolások ellátása miatt. Valószínűleg ennek következményeként két nap múlva szalmazsákot és pokrócot kaptak a diákok.
Dédnagyanyámék soha nem gondolkoztak a szökésen. A szökési kísérletek után megtiltották mindenki számára a hozzátartozók látogatását. Ezért dédnagyanyám sem tudott öccsével beszélgetni, amikor az 1945 áprilisában meg akarta látogatni. Hiába utazott le Târgu-Jiuba, csak a drótsövényen keresztül tudtak egymásnak kiabálni, de legalább dédnagyanyám szerencsésen megkapta az otthonról küldött csomagot. Mindent összevetve (éhezést, hideget, elkeseredést, az otthoniak miatti aggodalmat) az iskolások bírták legjobban a lágert. Nyilván azért, mert fiatalabbak voltak, nem igazán értették a politikai hátterét az egésznek, nem is tudták, hogy tulajdonképpen mi a „bűnük”, amiért elzárták őket, de főként azért, mert a felnőtt értelmiségiek próbálták velük feledtetni a gondokat, és vigyáztak rájuk.
1945 júliusában térhetett haza dédnagyanyám a családjához. Tartva az újabb letartóztatástól, még az év december 10-én összeházasodott dédnagyapámmal, Dézsi Gyulával, aki akkor tért haza kitüntetéssel a román frontról. 1947. április 30-án megszületett nagymamám, Dézsi Anna-Gyöngyi.
A lágerben töltött időkből megőrzött egy darabka könyvjelzőt, amit titokban hímeztek a lányok a tanáraik számára, illetve családi ereklyeként tartunk számon egy számtalan aláírással ellátott emléklapot. Néhány ismerős kibetűzhető név ezek közül: Kacsó Sándor, Vita Zsigmond – írók, Tőkés Béla, Nagy József, Hamar Béla, Podmanicki László – református lelkészek, Nagy Miklós – ügyvéd, Vass Albert – festőművész, valamint néhány diáklány-barátnő, akik közül majdnem mindenkinek sikerült végül befejezni a Tanítóképzőt. Egy másik értékes emlék Kacsó Sándor egyik kézzel írt verse, amit dédnagyanyámnak dedikált. Címe: Március a lágerben. Bordy Gizellának, aki ügyes kézzel selyemre álmodik költeményeket. Keltezés: 1945. március 6.
1982-ben ellátogatott a láger helyszínére, Târgu-Jiuba. Még álltak a barakkok, a vályúk, az irdatlan nagy kapu és a drótkerítés egy része. Dédnagyanyám 2019 februárjában hunyt el 94 éves korában, de soha nem kapott választ arra a kérdésre, hogy milyen vétség miatt töltött 9 hónapot egy politikai lágerben.
Forró-Bathó Ákos, a BBTE hallgatója, a szöveg szemináriumi dolgozatnak készült / Erdélyi Krónika