Forrás: mandiner.hu

Életem során volt részem pár döbbenetben; a legutolsó és egyike a legnagyobbaknak tegnap 2018. szeptember 12-én érintett meg akkor, amikor Sargentini Judith jelentése után szavaztak Magyarország megbüntetéséről! Nem is a szavazat eredménye, mint inkább az azt követő, indokolatlanul megemelkedett, kisebb túlzással, öröm-orgia döbbentett meg!

A hangos taps, az önkívületig fokozódó éljenzés, a jelentést írt szerző határtalanul boldog, megelégedett és átszellemült arca. A sok szívből jövő gratuláció, puszik, ölelgetések és széles mosolyok, melyeket ugyancsak magáénak tarthatott az ünnepelt hölgy arra engedett következtetni, megtévesztve egy kívülállót, mintha valamilyen óriási, világot megmentő sikeres akciót ünnepelnének. Nem egy ország, egy nemzet, egy sikeres politikai párt példátlanul igazságtalan megbüntetését!

Ennek láttán szinte azonnal bevillant agyamba egy kép, amelyet 2001. szeptember 11-én láttam az ikertornyok lerobbantásakor (érdekes módon csak egy nap eltérés van az események között!), melynek során, mint tudjuk majdnem háromezer ártatlan ember lelte szörnyű halálát!

Tudják miért jutott eszembe? Nem a dátumért, hanem, mert dacára a szörnyűségnek, az iszlámvallású népcsoportok ugyanilyen kitörő örömmel ünnepeltek, mint most az Unió vezetői, de még táncot is lejtettek az utcákon, tereken!

(Itt megjegyzem és nem akarok vészharangokat kongatni, hogy eljöhet az az idő, amikor az iszlám naptárban úgy lesz feltüntetve a két ünnep, mint szeptember 11., az amerikai hitetlenek megbüntetésének évfordulója s  szeptember 12., Európa kapuinak az iszlám előtt való megnyitása!)

Számomra elképzelhetetlen, hogy hogyan lehet örülni ennyire a másokat ért bántalmak és fájdalmak hatására?

Pontosan a civilizált Európa krémje hogyan engedheti meg magának, hogy miután valakit érdemtelenül bántalmaz, azután még örül is neki, szabadon engedve kéjes kielégültségét, akárcsak egy pszichopata?

Ez a viselkedés sok mindent elárul egy közösségről, de ami jelen esetben fontosabb az a következő: mennyire kívánhatták Magyarország megbüntetését, mennyire útjában állhatott az összeesküvőknek, mennyire gyűlölhetik, ha egy ilyen hatalmas, visszafoghatatlan örömhullám öntötte el őket?

Döbbenet az is, hogy az Unió vezetősége, annak érdekében, hogy Magyarországot megbüntethesse, még akkor is, ha ő a demokrácia nagy hirdetője, terjesztője és védelmezője, még a saját törvényeit is megszegte! Valamint széthúzást szítson a tagállamok között!

Döbbenet nekünk azért is, mert mi Csonka-Magyarországon kívül rekedt magyarok az Európai Unióban bíztunk, hogy a százéves bántalmakat leveszi rólunk!

Önként kikívánkozik belőlem egy kérdés: vajon megéri-e nekünk, magyaroknak, csak azért, hogy Uniós tagsággal büszkélkedhessünk, elviselni a mostohagyermek kilátástalan sorsát? Ez ugyan nem az én hatásköröm, de gondolkodhatok rajta addig, amíg a szabad gondolkodás demokratikus jog.

Minket, erdélyi magyarokat, politikusokat, értelmiségieket és egyszerű embereket arra kötelez elsősorban székely-magyarságunk és nem utolsó sorban az Anyaország gondoskodása (amelyben sose fukarkodott), hogy a bajban is köréje csoportosuljunk őt oltalmazni, mert ő sem késett és késik viszonozni azt, amire mindig nagy szükségünk van!

Az anyaországi politikusokról, akik saját hazájuk ellen szavaztak szintén nem áll hatáskörömben, hogy ítéletet mondjak. Róluk majd a történelem és saját lelkiismeretük fog ítélkezni, majd ha eljön annak az ideje!

Az igazság az, hogy cselekedetük belefér az Uniós törvényekbe, mint akik saját meggyőződésük szerint döntöttek, ehhez joguk van! Őket csak erkölcsileg lehetne felelősségre vonni, de nem érdemes, mert maguk döntik el, hogy mi erkölcsös és mi nem!

Éppen ezért ismételem magam: át kellene gondolni, hogy van-e szükségünk Unióra és hasonló nemzettársakra?

Sebők Mihály