Nemzetsiratásra hajlamos őshonos kisebbség vagyunk (habár nem szeretem ezt az utóbbi időben felvállalt jelzőt). Sajnos okunk van rá. Aki félti nemzetét, valamint az itteni, egyre vékonyodó térségben élő magyarság jelenét és jövőjét, az attól is retteg, hogy kultúránk, hagyományaink, történelmi tudatunk mellett édes anyanyelvünk is elsorvad. Márpedig rohamosan.
Jutott eszembe mindez a legfrissebb közéleti „élményem“ kapcsán, amit, megvallom, nem tudtam végigülni, nemcsak végtelen színvonaltalansága, a felkészültség hiánya, hanem a párbeszéd stílusa miatt sem.
Párkányban öt polgármesterjelölt ült le a párbeszéd asztalához, amelyhez teljesen megtelt a kultúrház nagyterme. A beszélgetést vezető gyakorlott személy (egykori újságíró) magyarul feltett érthető kérdéseire egy behatárolt időponton belül kellett választ adniuk a város vezetésére pályázó személyeknek.
Nemcsak fülsértő, hanem szívbe markoló is volt három-négy jelölt megszólalása a vagy háromszáz választó előtt, akik sem szlovákul, sem magyarul nem tudták elmondani, mit is akarnak. Felkészültségüket nem elemezném, de tőmondatban megfogalmazott válaszaik legtöbb esetben szlovák-magyar keveréknyelven hangzottak el. Kivéve azt a polgármesterjelöltet, aki hosszú ideig Pozsonyban élt magyarként, s akinél érezhető volt, hogy anyanyelvét napirenden használja.
Nem firtattam, ki milyen iskolába járt, ki hol dolgozik, de azt tudjuk, hogy valamennyien itt élnek, Dél-Szlovákia azon részén, ahol még hála Istennek több a magyar szó, ahol napi kapcsolatban vagyunk az anyaországiakkal is, ennek ellenére nem lehetett érteni a mondanivalójukat. Akadt, aki sem magyarul, sem szlovákul nem értette a kérdést sem.
Volt aki csupán azt vette észre, hogy az MKP-s jelölt csak magyarul beszélt, nem azt értelmezte, hogy tudta, mit beszél, és úgy adta elő, hogy mindenki megértette. A másik jelölt hol magyarul, hol szlovákul mondta el mondandóját, legalább érthetően, de a szűkre szabott időben sokszor egynyelvűre (szlovákra) zsugorodott a mondandója. Viszont három jelölt abszolút zagyva szövegére figyelni sem tudott az ember, mert értelmetlen, érthetetlen volt.
Végtelen szomorúság töltött el, s arra gondoltam, hogy évtizedek óta a szlovák nyelv tanítása miatt folyik a vita pedagógusberkekben és a közéletben, miközben észre sem vesszük, hogy a fürdővízzel kiöntjük a gyereket is.
Igenis rá kell szólni a személyes beszélgetések alkalmával is a hibrid nyelvet használókra. Igenis a pedagógus feladata a magyar nyelv nemcsak helyesírási (az is nagyon fontos, de beszélgetési formáinak állandó ellenőrzése, akár különböző vetélkedők, versenyek formájában, már alapszinten.
Sőt! Félelmetes, hogy a kiskorú (hat éven aluli) gyereket már a szlovák és angol nyelv elsajátításával terhelik, miközben az anyanyelvén még alig tud beszélni, mesét hallgatni. Most, hogy az elektromos kütyük használata egyre terjed, még félelmetesebb ez a probléma. Olvassák már el a szakemberek véleményét az idegen nyelv tanulásának ideális alsó korhatáráról!
Az idegen nyelvek iránti rajongás kiszorítja az édes anyanyelv megbecsülését, használatát, annál is inkább, mert sem sajtóterméket, sem könyvet nem veszünk a kezünkbe.
S anyanyelvünk ilyen szintű lebecsülése, mellőzése a nemzet halálához vezet.
Végezetül felidézném egy szintén szomorú élményemet, amelyet Bécsben a Szent István-ünnepségen tapasztaltam pár éve: egy gyönyörű zoboralji népviseletbe öltözött kislányt kérdeztem, melyik faluból érkezett, ő azonban nem értette, mert egy szót sem tudott magyarul.
Dániel Erzsébet / Felvidék.ma