A mi gyermekkorunk nem csak a nosztalgiáért volt szép, hanem azért is, mert apró dolgoknak tudtunk örülni. Olyanoknak, amilyeneket a mai gyermek észre sem vesz. Ha piros alma, sárga bronzzal festett dió, vagy piros pappírban csomagolt kockacukor lógott a karácsonyfán, már olyan boldogak voltunk, hogy a plafonig szöktünk volna örömünkben. Semmi nem tudott úgy lázba hozni, mint az elsőáldozás, angyaljárás és a Mikulás.

Tudni kell arról a korról, hogy a szegény ember mindig szegény volt amióta a világ-világ és még a mai nap is szegény, de abban az időben a harmincas évek gazdasági válságában olyan szegénységgel vert meg az a cudar sors, amely nem hazudtolta meg önmagát. Amilyen a székely ember, hogy még a saját nyomorúságából is gúnyt űz, szellemes mondásokkal próbálta magát vigasztalni.

– Úgy szép a szegénység, ha semmi sincs a háznál!

– A szegénység nem szégyen, csak roppant kényelmetlen!

– Olyan szegénység volt, hogy ropogott, mint a fagyos hó a szétnyűtt lábbeli alatt!

Bizony szűkön jutott olykor mindennapi falatra, gúnyára, meg szaggató lábbelire, nemhogy nyalánkságra meg cicomákra futotta volna. Jószerint minden családot a fehérnépek ruháztak, az anyák meg a nagyobb leánygyermekek, hanem a lábbeli olyan igényes termék volt, amiért sokat kellett áldozni, és amit csak szakmabeli emberek tudtak elkészíteni. Két suszter volt az egész faluban s mesterségük mellett földmüveskedtek is.

Emlékszem már akkora legényke voltam, hogy kisebb miséken nagy szakértelemmel ministrálgattam apám megelégedésére, amikor hálából elvitt egy alkalommal az egyik cipészmesterhez, aki szegről végre rokonunk is volt. Az első világháborúban megsebesült, ezért egyik lábára sántított, de cipőt olyant készített, hogy olyant rajzolni sem lehetett.

– No Lukács bátyám, mérje meg ennek a rinaldónak a lábát (így becézett) aztán varrjon neki egy olyan bakancsot, hogy két év múlva, amikor Zakariás belenő, öt is kiszolgálja!

– Rendben öcsém, csakhogy én egy pár cipőt varrok neki, nem egyet, mert isten őrizze meg, hogy féllábú legyen, mint én!

– Tegyen belátása szerint bátyám, hanem olyan lábbelit akarunk, hogy férjen bele jó vastag posztókapca, legyen magas szára, mint a katonabakancsoknak, sarkára patkót szegeljen, orrára spiccet, hogy egy évig ne bírja kirúgni a lábából!

– Mire leesik az első hó, már abban trappolhat a rinaldó. – mondta Lukács bácsi. – Nem lesz abban hiba ecsém, én mondom neked, ismered te az én kezem munkáját!

Így lett az én cipőm a legpiacosabb az egész faluban. Büszke is voltam rá nagyon, mindenkinek mutogattam még a templomban is mise alatt, miközben ministráltam az oltár előtt. Minden áldott Isten adta nap, karbantartást végeztem rajta, gyökérkefével megtakarítottam, majd avas zsírral bekentem jó vastagon, hogy be ne ázzon a latyakos hótól. Édes jó anyám két vadonatúj posztókapcát szabott nekem, nem is fázott a lábam soha benne. Hanem minden héten egyszer azt is ki kellett mosni, mert idővel a kapcaszag nagyon kényelmetlen tudott lenni, ami ráadásul szégyennek minősült egy ilyen magamfajta hetyke legénykének.

Irigyelték is tőlem mindenütt amerre jártam, iskolában, templomban, az úton is sokan szóvá tették. Még a tanító úr is megdicsérte, ami nagydolog volt, mert a tanítóúr fukarkodott, de nagyon a dicséretekkel:

– Jó lábbelid van, bezzeg, valamivel jobb, mint a szorgalmad. Aztán megbecsüld ám, mert apádnak sokba kerülhetett!

Még Miklós Márton legjobb barátom is megcsodálta, aki szembe lakott az utca túloldalán, aztán elmésen megállapította:

– Te hallod-e, neked még szerencséd is lehet ezzel a bakanccsal, nagy lábbeli, majd a Mikulás, amikor megtölti jól járhatsz vele.

– Abba lehet keveset is tenni!- Aggályoskodtam.

– Nem úgy van az, nagy cipőbe sok ajándék!

Titkon éreztem, hogy van benne valami logika, mert szép új cipőbe talán a Mikulás is adakozóbban pakol. Mikulás-este is csak ilyen gondolatok foglalkoztattak. Oda sem figyeltem kisebb testvéreim izgatott csacsogásaira. Később, amikor láttam, hogy kirakják szépen pucolt cipőjüket a tornácra egymás mellé cinarendbe, ahogy Mikulásra szokás, kipattant fejemben egy ragyogó ötlet, legalább is akkor jó ötletnek tűnt. Én nem a tornácra teszem a cipőmet, mert amikor érkezik a Mikulás és meglátja a sok cipőt egymás mellett, arra gondol majd, hogy takarékosan kell osztani az ajándékot, a jusson is maradjon is elvén, mert szegény világba szegény a Mikulás is! Én a kapu mellé teszem, na nem az utcára, Jézus, Mária, még csak az hiányzik, hogy elvigye valamilyen házaló cigány koldus! A kapun belől teszem, szem elé, s ahogy belépik a Mikulás a kiskapun, megakad tekintete a lábbelimen, és csodálkozva felkiált:

– Nicsak, milyen szép kedves cipők! Milyen gondosan megtakarították, tegyünk bele minél több ajándékot, hadd örüljön neki a gazdája!

Úgy is lett, este kivittem a frissen hullott porkahóra és letettem a kis nyíló sarkához. Azon az estén én nem csak az Istenhez imádkoztam, hanem a Mikuláshoz is. Kértem én almát, diót, mogyorót, kujak (ököl) nagyságú pityókacukorkát, halbicskát, similabdát, sílécet, pedig meggondoltam, hogy a sílécek nem férnek bele a cipőbe. A végén belealudtam a sok imába és a kívánságok felsorolásába. De még azután is egész éjjel kergették egymást az álmok Mikulás és ajándékok jelenetei egészen kora reggelig, amikor jó anyám répészkedésére ébredtünk.

– Jézus, Mária, Szentjózsef! Itt járt a Mikulás és ti még nem is tudtok róla!

Nosza, ugrott talpra, mint a hat testvérem, én is velük és szaladtunk ki a metsző hidegbe. Nekem anyám elkapta a kezemet és szemrehányóan rám szólt:

– Dénes fiam a Mikulás panaszkodott, hogy nem találta meg a te új cipődet, hová rejtetted el?

Rossz érzésem támadt, olyan mint, amikor valami szörnyűség történik velem. Végigszaladtam a tornácon, le a kapu elé és majdnem földbegyökerezett a lábam. A kapu előtt a frissen hullott finom hóban nem voltak ott a bakancsaim, csak sűrű kutyalábnyomok nem lehet tudni egy vagy több kutya hagyta-e ott, de egy biztos: a cipők nem voltak sehol!

– A cipőim! Istenem, hová lettek a cipőim? Ide tettem le, hogy a Mikulás hamarább megtalálja!

Ott tapsikoltam mezítláb a decemberi csípős hóban, mint a tyúk a forró pityókán és nem éreztem a hideget, annyira erőt vett rajtam a kétségbeesés.

Jóanyám elpityeregte magát bánatában, apám pedig kiállott csepű ingbe és gatyába a tornác padlózatára és felmérte a helyzetet.

– Ó te szerencsétlen, a kóbor kutyák elvitték a cipőidet, eddig szét is rágták valahol a zsírossága miatt, ki mondta, hogy az udvarra vidd? Hol volt az a csepp eszed, te gyermek?

Káromkodott egy cifrát, aztán megnyugodva szólott józan megfontoltsággal a hangjában:

– Gyertek be mezítláb és egy szál ingben, megfáztok ott kint a hidegben!

Miközben testvéreim boldog izgalommal vették számba a Mikulás ajándékait, én csak nyeltem a könnyeimet, magamba fojtva a zokogást, hogy ne ingereljem apámat azzal is.

– Jaj, jaj Dénes fiam mibe fogsz járni ezután, télvíznek idején?- Sopánkodott drága jó édesanyám.

– Kapcabocskorban!- Vágta rá apám olyan kemény elhatározással, hogy még én is elhittem.- Posztókapcából varrjál lábbelit neki asszony! – utasította anyámat – legalább azt nem hordozzák el a kutyák!

Úgy éreztem én vagyok a világ legnyomorultabb embere, mivel senki nem volt olyan a faluba, aki kapcabocskort viselt volna, abban a pillanatban őszintén azt kívántam, hogy bárcsak meghalnék most, ebben a helyben! A világon nem volt olyan Mikulás, aki most megvigasztalhatott volna, még édesanyám vigasztaló szava és simogatása sem.

Nem éreztem a töltött káposzta illatát, ami éppen cserépfazékban melegedett a vaskályhán, ajándékaimat szétosztottam testvéreim között és belesüppedtem a mérhetetlen bánatba. Amikor édesanyám falapítóra éppen kiborította a puliszkát, erélyesen kopogtak az ajtón. A tanító úr lépett be hangos dicsértessékkel. Azt hittem nem látok igazat, mert az egyik kezében ott lógatta havas, kissé megtépázott cipőimet.

– Na úrfi, (ez én voltam) ugye megmondtam, hogy vigyázz a lábbelidre, hogy becsüld meg, mert sokba kerül szülédnek? Szerencséd volt, hajnalban pillantottam meg két kóbor kutya szájába, azonnal felismertem, hogy a tiéd. Egy órát kergettem őket, amíg Tanóroknál a Papkert mellett elhagyták végre. Tessék!- nyújtotta felém még mielőtt valaki szólhatott volna.

– Tanító úr, maga egy áldott Mikulás!- ugrottam fel ültőmből, odarohantam, két kezemmel átfogtam derekát, olyan szeretetteljesen szorítottam meg, ahogy még soha senki nem ölelt Mikulást magához.

Sebők Mihály

4 hozzászólás

  1. Klára D.

    Nagyon megfogott az elbeszélés, kedves SEBŐK MIHÁLY úr! Gratulálok szeretettel, áldásos, békés Mikulás napot kívánok!

    Válasz
  2. -Hívő-

    Bizony Tóducz úr, mert a Mikulás kimondottan érdem! Ha nem érdemelték volna meg bizony nem volna!

    Válasz
  3. antal m.

    Ajándékos Mikulás napját, a fenti szerzőjének is!

    Válasz
  4. Tóducz

    Boldogak lehetünk, me van nekünk is Mikulásunk az ermán.

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé.