„Volt olyan ’baráti’ beszélgetés, amelyről az öt résztvevő közül kettő jelentett.” A félmilliót is elérte a romániai besúgók száma. Csak a gondolatok voltak biztonságban. Mersdorf Ilona és Horváth Pál dokumentumkönyvének* árnyékvilágában a titkosszolgálat fondorlatosan behálózza egy település értelmiségét. Az „Erről nem beszéltünk” Beszterce ostromát idézi, a kommunizmus hatvanas és hetvenes évtizedeiből.
Egy középkorú üzletember bécsi irodájában megcsörren a telefon. Egyik volt besztercei osztálytársa érdeklődik, eljön-e a közelgő osztálytalálkozójukra. Igenlő válasza után barátilag figyelmezteti: „Ne csodálkozz, ha lesznek, akik nem fognak veled szóba állni.”
Ezzel a telefonnal kezdődik minden. És egy hamarosan továbbküldött újságcikkel folytatódik, amelyben a rég elhunyt édesapát azzal vádolja a szerző, hogy Horváth Pál egykori besztercei magyartanár együttműködött a Szekuritátéval. Müller Árpád állítását arra alapozta, hogy Horváth Pál egyik tanártársa ellen tanúskodott 1960-ban, egy besztercei koncepciós per során, sőt szerinte Horváth a vád koronatanújaként működött közre Schuller Jenő elítélésében. A 38 évvel később megírt újságcikk rég eltemetett emlékeket ébreszt a város lakóiban. Az ifjabb Horváth Pál konszolidált ausztriai életében egyszerre csak arra ébred, hogy édesapját az egykori kommunista rendszerrel való összejátszással gyanúsítják. Lelkében évekig ott lappang ez az egyoldalú állítás, amely ellen apja már nem védekezhet. A múltnak egy általa lezártnak vélt szakasza dereng fel előtte, amit ő még fiatalon a háta mögött hagyott, amikor megözvegyült édesanyjával egy Trabantban elindultak új életet kezdeni.
Eltelik 13 év és újra szól a telefon a bécsi irodában: volt osztálytársai értesítik Pált, hogy a besztercei városvezetés utcát nevez el édesapjáról, az egykori magyartanárról, igazgatóhelyettesről, a helyi diákszínjátszás atyjáról, köztiszteletben álló személyiségről. Azonban röviddel ezután a korábbi befeketítő hadjárat is szárnyra kap, megismételve vádjait, miszerint Horváth Pál besúgó volt.
Anyját hiába kérdezi, ő magába zárja a fájdalmas emlékeket, ezért Pálban megérik az elhatározás: utána jár a történteknek. Ő maga öt évvel a sokat emlegetett per után született, nem tudhatja hát igazak-e vagy sem az apjával kapcsolatos vádak. A történet a helyi magyar közösséget is megosztja. Mindenki tiszteli az egykori tanár úr közösségépítő és kulturális munkáját, de a koncepciós perben való részvételét többek megbocsáthatatlan botlásként tartják számon.
Ifjabb Horváth Pál visszatér Erdélybe. Felkeresi apja volt barátait, kollégáit, ismerőseit. Az idő sürgeti, hiszen néhány ismerőstől már végérvényesen „elkésett”. Elsőként az 1960-as meghurcoltat, Schuller Jenőt keresi fel és nyomában még sokakat. A beszélgetések nehezen indulnak, óvják: ne foglalkozzon a múlttal. A legtöbben igyekeznek végképp magukba zárni a kommunizmus, személyüket érintő viharait. Kiderül, hogy az 1960-as per koncepciós előzménye voltaképpen egy 1959-es központi bizottsági határozat, amelyben a Ceausescu-előd Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár utasítást ad az erdélyi magyar oktatással való leszámolásra. A titkosszolgálat kreált vádakkal robbantja szét a tanári közösségeket, meghurcolja a város prominens tagjait, elhinti az egymás iránti gyanakvás magvait. Miközben majd mindenki áldozatnak tartja magát, bárkiről könnyűszerrel elhiszik és elhitetik velük, hogy besúgó. A besztercei Schuller-per annak a folyamatnak a nyitánya, amely egy kisvárosi magyar közösséget két évtized aknamunkájával sikeresen erodál, megfélemlít, beszervez és kivándorlásra késztet. A Szeku ördögi munkáját mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az egymás ellen fordított személyek évtizedek múltán, a rendszerváltozás után is fenntartják egymás elleni vádjaikat.
Pál kutatásának másik irányát a titkosszolgálati iratok képezik, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács archívumában. Az ezerötszáz oldalnyi dokumentum átnézése során végre kézbe veheti az édesapja beszervezésére irányuló iratot is. Az igazság pillanata, de a megnyugvásé is. Édesapja beszervezési kísérlete meghiúsult, Horváth Pál ugyanis egy ügyes trükkel felvételét kérte a pártba, majd a szerveknek sajnálkozva széttárta kezeit: lépése miatt elveszítette az „ellenséges elemek bizalmát”. A reá vonatkozó dossziék négy vaskos kötetet tesznek ki, az első irat 1952-ben, az utolsó pedig 1982-ben íródott, négy évvel a halála után. Az iratgyűjtőkből kirajzolódott a besztercei magyarság két évtizedes története, egy árnyékvilágé, amely éjjel-nappal leste minden lélegzetvételüket. Pál száznál több ügynök fedőnevét listázta ki, akik több mint félezer emberről jelentettek. Volt olyan „baráti” beszélgetés, amelyikről az öt résztvevő közül kettő is jelentett. A rendszer mindenről tudni akart. Csak a gondolatok voltak biztonságban. A rendszerváltás előtti Romániában félmillió besúgó jelentett környezetéről, munkahelyéről, sőt bizonyos esetekben a saját családjáról is. Pál elmesél egy epizódot a bukaresti irattárból, ahol egy férfi az eléje tett dokumentumba tekintve sírni kezd. Kicsoda az, aki jelentett róla, kérdezik tőle részvéttel. Otthon főzi az ebédet, jön a megtört válasz.
Popescu ügynök Szürke Háznak nevezett Szeku-központ „rendezői” utasítására 1971-ben belép a Horváth Pál-vezette színjátszó körbe. A tanár úr bizalmába fogadja, családtagnak számít, a kis Palival is törődik. Horváth Pál úgy véli, méltó utódot talált a színjátszó kör élére. Sorstársnak tartják, hiszen elpanaszolja, hogy németországi letelepedési kérelme miatt zaklatják. Közben a Szekunál gyorsan emelkedik a ranglétrán. 1972-től már kémelhárítói kiképzést kap, majd megbízzák a besztercei evangélikus lelkész megfigyelésével. Ennek kedvéért áttér evangélikus hitre. Saját csapdájába esik: éppen hasznos szolgálatai miatt késleltetik távozását. Amikor végül hét év után kiengedik, az emigráns szász és magyar csoportokról jelent. Marikucza Péter, az egykori Popescu ügynök néhány Németországban töltött év után Magyarországon telepedik le. A székesfehérvári Lions Club honlapja szerint hitvallása „szolgálni a bajban lévőket”. Aktív közösségi életét el, lakóhelyén, Lajoskomáromban a helyi történelmi kört vezeti. Pál keserűen jegyzi meg róla: szemmel láthatóan egész életében megőrizte azt a képességét, hogy kaméleonként a környezetéhez idomuljon.
A karaktergyilkos suttogó hadjáratra Pál, immár bizonyítékokkal a kezében válaszol, méghozzá ott, ahol minden elkezdődött: Besztercén, az érintettek jelenlétében. A tényekkel és dokumentumokkal alátámasztott előadás eléri célját, a résztvevők egyperces néma csenddel adóznak Horváth Pál emlékének, a vádaskodó hadjáratot folytató személy pedig nyilvánosan bocsánatot kér.
Ifjabb Horváth Pál a sokéves kutatómunka anyagát szerzőtársával, Mersdorf Ilonával kötetbe szerkesztette, mely családi történetként indul, de látóképe folyamatosan bővül, így végül egy teljes város közösségére nyerünk rátekintést. Ugyanígy minden erdélyi, magyarországi városnak megvan a maga vészkorszaka, a kommunizmus időszakából, jó lenne azokat is felszínre hozni, a múlt kavicsaiból kirakni az egységes képet, ahogyan azt Horváth Pálék is tették. Köszönet érte.
*(Mersdorf Ilona – Horváth Pál: Erről nem beszéltünk. Kriterion Kiadó, Kolozsvár, 2017)
Fábián Tibor
