Közel egy éve írtunk Fazakas Emeséről, az ifjú kovásznai szülésznőről, aki azóta minden bizonnyal élete egyik legizgalmasabb időszakán van túl: az afrikai Beninben élményekben és tudásban gazdagodott.
Alapelve ugyanis minden pillanatban készen lenni arra, hogy az új lehetőségeket nyakon csípje, világot lásson, tapasztaljon.
A kevésbé bátrak az ő élményein keresztül tapasztalhatják meg azt az egzotikus világot, amelynek iménti jelzője nem föltétlenül csupán pozitív töltetű…
Emese mesél
– 2015 szeptemberében államvizsgáztam a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem bábaképző szakán, amelynek tulajdonképpen mi voltunk az utolsó hallgatói, mert abban az évben meg is szűnt. Frissen végzett szülésznőként először Ausztriába mentem dolgozni, fél évig a vendéglátásban kipróbáltam a pincérnői, szobalányi, bárosi munkaköröket. Szándékomban volt németül tanulni, de meglepetésemre mindenféle nemzet körülvett, németet viszont alig hallottam. Szerbek, olaszok, lengyelek, szlovákok, románok, magyarok között dolgoztam, mindegyik nyelvből fel is csíptem egy kicsit. Amikor hazajöttem, újabb célországot néztem ki magamnak, Írországot, de szüleim olyan kitartóan próbáltak lebeszélni – egyke lévén, a terrorizmustól féltettek nagyon –, míg végül sikerrel jártak, feladtam. Ekkor olvastam egy székelykeresztúri ifjúsági szervezet felhívását, hogy Afrikába keresnek önkéntes szülésznőket. Mivel akkor épp csak „visszakaptak” a szüleim, addig haboztam, hogy lekéstem az interjút. Nemsokára azonban a második lehetőség is elém jött: sok jelentkező volt ugyan első alkalommal az előbb említett felhívásra, de kevés szülésznő, így rám telefonáltak, érdekel-e még a dolog – ekkor már azonnal igent mondtam. Választhattam a Zöld-foki szigetek és Benin között, utóbbi szimpatikusabb volt. 23 éves voltam akkor.
Az első benyomások…
Afrikába négyen érkeztek: két szülésznő, egy pedagógus, és bár a negyedik önkéntes utolsó pillanatban visszalépett, elkísérte őket a pályáztató Erdélyi Ifjúsági Szervezet elnöke, Nagy Attila, aki eredeti szándéka ellenére végül ott maradt velük hat hónapig. Az Erasmus + önkéntesprogram keretében megkapták az ott-tartózkodáshoz szükséges oltásokat, a repülőjegyet, biztosították szállásukat, élelmezésüket, és némi zsebpénzt is.
– Isztambulból utaztam oda, mérsékelt égövről, és azonnal elöntött a verejték. Csak a porra, a 40 fokos hőségre és párára emlékszem, villogtak a hófehér fogsorok. Ha lehúztuk az autó ablakát, ömlött be a por, ha felhúztuk, kapkodtuk a levegőt. De pozitív maradtam – mosolyodik el Emese.
Porto Novotól, a fővárostól három órányira, a Cotonou város melletti Ketu faluban volt a misszió helye, a nigériai határtól körülbelül 15 kilométerre. Európai standardoknak megfelelő szállást kaptak, velük ellentétben a falubeliek azonban kicsi, 3-5 négyzetméteres tapasztott házacskákban laktak, gyakorlatilag minden tevékenységük házon kívül folyt, ott főztek és ott dolgoztak: szinte minden háznál árultak valamit, többnyire zöldséget, gyümölcsöt.
A háztartáshoz szükséges vizet közkutakból szállították a fejükön a hét-nyolc éves gyermekek, néhol pedig a házon belül volt egy fúrt kút, amelyből a tisztított vizet áruba bocsátották. – Erre ment el a zsebpénzünk nagyobb része: vízre, azon kívül internetre – mondja Emese.
Benin Afrika egyik legbiztonságosabb országa, annak ellenére, hogy a nigériai határnál nem szokatlanok a lövöldözések, és a szomszédban dúl a terrorizmus. Az önkéntesek biztonságára a helyi hatóságok vigyáztak, akik nem is engedték az európaiakat a határ közelébe, és a határőrség rendőrfőkapitányával már ottlétük kezdetén illendően – és kötelezően – megismerkedtek.
Amikor a kevésből is sokat kell kihozni
– Egy szülésznő-állatorvos házaspár létesítette a kis kórházat Ketouban. Tulajdonképpen a jöttünkkor készült el, a mi munkánk is kellett ahhoz, hogy beindulhasson ott a tevékenység. A férj volt a menedzser, a nő a szakmai munkát irányította. Egy váróterem, egy vizsgálószoba, egy szülőszoba, néhány széles spektrumú antibiotikum, malária elleni gyógyszer – ennyivel rendelkezett a kórház. Fertőtlenítőszer kevés volt, az eszközöket kifőztük, ha volt áram, azaz benzin a generátorban. De az kevés és drága volt, és csak feketén árulták. A mi munkánk eredetileg a terhességek követése lett volna, illetve az anya és a baba post partum (szülés utáni) ellátása. Ehhez képest mindent csináltunk – eleveníti fel a körülményeket Emese.
Az első páciens egy 70 éves vak bácsi volt, aki nagy bizalommal és reménnyel jött a fehér emberek kórházába. Csodálatos békével vette tudomásul, hogy nem tudják visszaadni a szeme világát, és hálálkodva ment el. A kommunikáció itt még nagyon nehéz volt, hiszen a 10-12 környékbeli törzsi nyelvet értő személy fordította franciára a beszédét, azt meg másvalaki angolra. Visszafele is ugyanezt az utat tette meg a szó.
Az asszonyokkal nem vált be az itthoni stratégia. Nem tudták, hány évesek, nem mindenki referált szívesen a kórelőzményekről, előző vetélésekről. Bár ott a halál nem tabu, a friss veszteségekről nem beszéltek szívesen.
– Mi is vesztettünk el gyereket, azaz volt olyan baba, aki meghalt szülés közben, mert nem voltak eszközeink a megtartásához, a szülők mégis hálásak voltak, hogy megmentettük az anya életét, mert otthon őt még több gyermek hiányolta – mondja.
Fél év alatt körülbelül 35 szülést vezettek le a székely bábaasszonyok, mert az afrikai nők többsége otthon szült. Amit Emese a legjobban hiányolt otthon, azt itt kapta meg: az egyetemen szüléslevezetési gyakorlatot nem szereztek, túl sokan voltak ahhoz gyakornokok, hogy praktizálhassanak, számba se vették őket, az orvosok sem nézték jó szemmel a jelenlétüket a szülészeteken. Beninben szüléseket vezettek le, elvágták a köldökzsinórt, a kolléganővel beletanultak az ultrahangfelvételek készítésébe is, hiszen a készüléket az ottaniak nem tudták használni. Sokat tanultak, együtt fejlődtek és felfedezték a szakma szépségét.
– Én kiábrándultam a hazai kórházakból, itthon nagyon sok nőnek negatív élmény a szülés, mert mellette vitatkoznak az orvosok. Igaz, Afrikában sem szülnék, de ott meghitt, bensőséges és természetes egy gyermek világrajövetele, annak ellenére, hogy csak néha kapcsolják fel a villanyt, megnézni, milyen stádiumban van a vajúdás, mert takarékoskodni kell a generátort hajtó benzinnel – mondja megilletődve Emese. – Ott nincs gátmetszés, csak egy zsíros krémmel segítenek tágulni a nőnek. De egyébként is más szokások uralkodnak: a szomszédos váróteremben ilyenkor beköltözik és a földre terített gyékényeken ott alszik a lánytestvér vagy a nagymama a nagyobb gyerekekkel, és addig marad ott, amíg kiengedik az újdonsült anyukát, akit aztán legtöbbször motoron visz haza a férj.
Kérdésemre, hogy gyermekként is ilyen kalandvágyó volt-e, így felel: csodálatos szüleim vannak (édesapám erdész, anyukám szociális munkás), bár nekik még mindig kisgyerek vagyok, és mint mondtam, az egykéjük. Mégis mindig megengedték, hogy felfedezzem a világot, eleinte táborokban, aztán cserediákprogramokban, így már középiskolában jártam Német-, Magyar-, Olasz- és Csehországban. Egyetem alatt nagyon sokat önkénteskedtem a Caritas keretében, de szerveztem, buliztam, konferenciáztam is, a barátok is ebbe az irányba húztak.
Bár lenne fertőző ez a pozitivitás és tettrekészség, amely Emesének az élethez való hozzáállását jellemzi! Alig telt el két év az egyetem befejezése óta, máris regényt lehetne írni az életéből. Beszélgetésünk óta, nem sokat habozva, az ifjú szülésznő Budapesten keresi az újabb szakmai-emberi sikereket, nem riadva vissza attól sem, hogy más, rokon munkakörben kamatoztassa eddigi tudását. Csak reménykedni tudunk, hogy egyszer hazahozza gazdag batyuját!
További fotók itt.
Bodor Tünde / Székely Hírmondó