Hollanda Dénes a szegény sorsú diákokon segítene

Alsócsernátonban bányászták, Brassóban csiszolták, Marosvásárhelyen értékesítették – így jellemezte egy ismerőse korábban Hollanda Dénes nyugalmazott egyetemi tanárt.

Megfogalmazását folytathatnánk azzal: amit élete eddigi állomásain magába szívott, azt pedagógusként értékesítette, diákjait csiszolta, jelenleg pedig azon dolgozik, hogy egyetlen jó képességű fiatal se vesszen el csak amiatt, mert szegény sorsú. Hollanda Dénes elindította háromszintes koronkai villájának bentlakássá minősítését, és ősztől ingyen bocsátja rászoruló egyetemi hallgatók rendelkezésére.

A neves professzort, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi karának alapító dékánját említett tervéről és annak előzményeiről kérdeztük.

A nyolcvanéves professzor már kisgyermekként azt hallotta édesapjától, hogy csak azt nem lehet elvenni az embertől, ami a fejében van. Ezt az államosítás előtti időkben hangoztatta a családfő, amikor, felmérve a helyzetet, eladta csernátoni földjeit, és az akkoriban igencsak fejlődésnek indult Brassóban kezdtek új életet. Hollanda Dénes a Cenk alatti város műegyetemének gépészmérnöki szakán, évfolyama egyetlen magyar hallgatójaként második legjobb tanulmányi eredménnyel végzett 1963-ban, és ott is maradt, kezdetben a laboratórium vezetőjeként, majd megszerezte a doktori címet és szépen haladt a tanári ranglétrán.

Tizennégy évig tanított a brassói műegyetemen. Amikor Marosvásárhelyen létrehozták a műszaki főiskolát, felvételiztető tanárként került az új felsőfokú intézménybe, de sokrétű felkészültségét értékelve, ott is tartották. Egy évig tanszékvezető volt, következő évben dékáni kinevezést kapott, majd négy esztendőig megválasztott dékánként irányította a főiskolát. 1990 januárjában újraválasztották a dékáni tisztségbe, és abban a tanévben személyesen járt el az oktatási minisztériumban annak érdekében, hogy a főiskolát egyetemmé minősítsék, és megkezdődhetett a mérnöki képzés. A magyarellenes hangulat miatt az őszi választásokon még az egyetem szenátusába sem került be, de 1996-ban újból dékánná választották, ez ellenben nem tartott sokáig.

Váltás

Hollanda Dénes: – 1997 őszén lehetett látni, hogy az új tan­ügyi törvénytervezet szerint nem fogják jóváhagyni a magyar nyelvű műszaki felsőoktatást, és a következő esztendőben Budapesten a Magyar Professzorok Világtalálkozóján beszéltem arról, hogy nekünk csak akkor lesz magyar műszaki felsőoktatásunk, ha magánegyetemet hozunk létre. A hírem előttem hazajött, a román újságok már támadtak. Behívott a rektor és azt mondta, aki magánegyetem ügyével foglalkozik, az nem lehet dékán állami egyetemen. Le kellett mondanom a dékáni tisztségemről, és azután hozták meg a határozatot, hogy semmilyen vezető tisztséget nem kaphatok. A következő évben hoztam létre a Hollanda Alapítványt, tízmillió lejt fizettem a bejegyzéséért, azóta is hivatalosan működik. 2000-ben nemkívánatos személy lettem a román egyetemen, és ez időben egybeesett azzal, hogy a magyar kormány által felajánlott kétmilliárd lejből létrejött a Sapientia Alapítvány, amelynek az volt a feladata, hogy megalapítsa az önálló erdélyi magyar nyelvű magánegyetemet. A marosvásárhelyi kar nehezen indult, de mégis szerencsénk volt azzal, hogy néhányan, akik magyarként a Petru Maior Műszaki Egyetemen tanítottunk, Dávid László (a Sapientia marosvásárhelyi karának jelenlegi rektora – szerk. megj.), Haller Piroska és jómagam már tudtuk, hogyan kell összeállítani az önfelbecsülő dossziékat, és ezeket már 2001 tavaszán be tudtuk nyújtani az akkreditációs bizottsághoz. Nyáron már felvételiztettünk a jóváhagyott szakokra.

Az alapítástól kezdve nyolc évet és nyolc hónapot volt Hollanda Dénes a Sapientia EMT marosvásárhelyi karának dékánja, a tanítást tavaly hagyta abba, óráit átadta a fiatal kollégáknak.

Magánházból bentlakás

Amikor a bentlakás ötletének indíttatásáról kérdeztük, Hollanda Dénes azt mondta, az életben találkozott olyan helyzetekkel, hogy nagyon jó tanulók nem tudtak egyetemre menni, mert nem volt anyagi lehetőségük.

– Az én gondolatom, amikor kezdtük az egyetemet építeni, az volt, hogy minél nagyobb arányban tudjuk biztosítani az értelmiség utánpótlását Erdélyben. Azt mondtam, nem veszíthetünk el egyetlen fiatalt sem, nem vonhatjuk meg senkitől az esélyt, hogy továbbtanulhasson, s majd az erdélyi magyarság javára kamatoztassa, amit tanul. Ezt most is így gondolom, innen jött az ötlet, hogy segítsek a jól tanuló rászoruló fiataloknak. A házasságunk utáni negyedik hónapban a feleségem kórházba került és a kórházi kezelés alatt lebénult. Húsz évig élt ebben az állapotban 2006-ban hunyt el. Gyermekem nincs, rokonaim vannak, de nekik van annyi, hogy ők életük végéig gond nélkül megélnek. A házat úgy terveztük, hogy egy szinten mindennek legyen helye, ezért van tornaterem is a földszinten, de közben a feleségem meghalt. Az építkezés már elkezdődött, így az eredeti terv szerint épült fel, egy kicsit nagy lett, nincs szükségem ekkora házra. Jelenleg intézem, hogy a lakásomat minősítsem át bentlakássá, remélem, egy hónapon belül megtörténik. Amikor ez meglesz, akkor adományozom a Hollanda Alapítványnak, amelyet én hoztam létre. Az alapítvány kuratóriumát a gépészmérnöki tanszék főállású tanárai választják meg négyévenként, miután én nem leszek. Nagymértékben hozzájárultam ennek a tanszéknek a kialakulásához, megbízom a kollégáimban. A bentlakás idén ősszel nyit, azok a diákok pályázhatnak, akik a marosvásárhelyi Sapientia hallgatói. Mindegy, hogy milyen szakon, de jó lenne, ha a gépészmérnöki szakra jönnének minél többen, mert erre van a legnagyobb szükség, és én is gépészmérnök vagyok, tudnék segíteni a diákoknak. Ezen a szakon tanítottam ötvenhat évet, és a könyvtáram is szakkönyvekből áll. Jó lenne, ha kertészmérnök-hallgatók is jönnének, mert a kertem egyhektáros, sok benne a gyümölcsfa, lenne mit tenni itt. Árvaházban felnőtt vagy nagyon szegény családból származó fiatalokat szeretnék segíteni, de a legfontosabb, hogy jó tanulók legyenek. Mivel az egyetemen a csoportok egyharmada ösztöndíjat kap a tanulmányi eredmények alapján, elvárom, hogy a bentlakó ide tartozzon, és mivel nálam feltétel a rászorultság, szociális ösztöndíj is jár neki, mindkettő az ő zsebpénze marad. A lakásban ingyen lehet lakni, a melegítés geofűtés.

A szükség diktál, nem az elégtétel

Hollanda Dénes elmondta, a földszint egy részét fenntartja magának, a tornaterem átalakítható hálóvá, a többit szerre népesítené be, évente két hallgatóval. Halála után az egész ház bentlakásként működne, 16–18 férőhellyel. Csak a vizet és a házadót kell fizetni, de arra számít, hogy a kertben lévő negyvennyolc diófa fölös terméséből ezt a pénzt ki lehet gazdálkodni. Saját költségén kezdetben megoldja két diák étkeztetését, de a továbbiakban támogatókra van szükség. Egy felajánló már akadt, Ferber Miklós erdélyi-felvidéki származású, az Egyesült Államokban élő professzor barátja vállalta egy diák étkezési költségeit, de Hollanda Dénes arra számít, egykori tanítványai közül is lesz támogató, akár úgy is, hogy akinek vállalkozása van, magához veszi a fiatalt az általa tanult szakmában gyakorlatozni, fedezi az étkezését és egyetem után alkalmazza, ezáltal jó szakembert nyerhet cége számára.

A nyugalmazott professzor bízik terve megvalósításában, de arról is határozott, hogy mi történjen az ingatlannal halála után, ha bizonyos időn túl semmiképpen nem lehetne működtetni a bentlakást. Ez esetben el kell adni és a pénzt betenni az alapítvány bankszámlájára, ott le kell kötni, a kamatoknak felét hozzáadnák az alaptőkéhez, másik fele ösztöndíjalap lenne, amiből nagyon jól tanuló nagyon szegény diákokat segítenének. Kérdésünkre, hogy az első bentlakó beköltözése mennyire jelentene elégtételt mindazért, amit életében a magyar nyelvű felsőfokú oktatásért tett, Hollanda Dénes azt mondta, soha nem azért cselekedett, hogy elégtételt érezzen vagy kapjon, hanem azért, mert szükségét látta.

Fekete Réka / Háromszék