Egy párttitkár nem hazudik!

Kép: 24.hu

A vasgyár igazgatója éppen egy nagyon fontos és bonyolult munkában volt beletemetkezve. Titkárnőjének tudomására hozta, hogy senki nem zavarhatja, de épp berontott irodája ajtaján az üzemi párttitkár nyomában a tanácstalan titkárnővel!

– Igazgató elvtárs! – kiáltotta sírástól elfúló hangon. – Kérem, azonnal váltsanak le!

– Mi ez a felindultság titkár elvtárs, ilyent még nem láttam öntől?! – döbbent meg az igazgató, majd intett a meglepődött titkárnőnek, hogy csukja be az ajtót.

– Nem vagyok méltó arra, hogy vezessem üzemünk kommunista pártjának tagságát, mert visszaéltem a közösség bizalmával!

– Foglaljon helyet titkár elvtárs és nyugodjon meg, mi is történt valójában? Megölt valakit, elszaladt az osztályellenség elől vagy elveszítette az összegyűjtött tagságdíjat? Mondja el bizalommal mi történt, mert nincs olyan, amit ne lehetne megoldani!

– Igazgató elvtárs, megcsaltam a feleségemet!

– Na, végre, már azt hittem, hogy nagyobb a baj! És ön ezért kapott pánikrohamot?

– De igazgató elvtárs, az egész vasgyár tudja, röhögnek a hátam mögött, megvetnek és kigúnyolnak. Engem, a párttitkárt, akit példás magatartásáért tisztelniük kellene!

– Ugyan már, titkár elvtárs, ne essen túlzásokba, én minden hónapban legalább kétszer kellene, ilyen lelkiismeret furdalásból származó kirohanást gyakoroljak.

– Az ön esete más, igazgató elvtárs, ön egy vasgyárat igazgat és a termelésért felel, nem kommunista ideológiát ápol és védelmez, mint én! Nekem senkim nem volt az égadta világon, sem apám, sem anyám, sem testvérem, de még rokonom sem. A társadalom kidobott magából és csavargó gyerekként csatangoltam a nagyvilágban. Pártunk és kormányunk lehajolt hozzám mielőtt még késő lett volna, felemelt és magához ölelt, mint saját gyermekét! Tanított, etetett, ruházott, hogy ne kallódjak el a nagyvilágban. Mesterségre tanított, munkát adott, felvett a pártagok soraiba. Hadseregbe küldött, hogy letegyem a katonai szolgálatot, minden hónapban postán pénzt küldött nekem, hogy semmiben ne szenvedjek hiányt. Majd mikor leszereltem leérettségiztetett, lakást adott és összeházasított egy nagyszerű elvtársnővel, akit én most megcsaltam, szívtelenül és aljas módon! Sokan a szememre hányják, hogy ízig-vérig kommunista vagyok, hogy túlzásba viszem a hivatásomat, de egy valamire nem gondolnak: az elvtársak nagy többsége normális módon hozzátartozókkal rendelkezik, szülőkkel, testvérekkel, rokonokkal, akiket szeretnek, tisztelnek és szívből ragaszkodnak hozzájuk. Nekem senkim sincs a nejemen kívül, akiket szerethetek, csak a pártunk és kormányunk!

– Éppen ezért, titkár elvtárs, mert ön egy nemes ügyet szolgál, nem szabad átesnie a lónak túlsó oldalára! Természetesen hibázott ön az erkölcsi törvények szerint, de ki az az ember, aki ne hibázott volna életében? Nincs olyan magas vagy alacsony rangú elvtárs, aki ne tévesztette volna el az illik, nem illik kódex betűit. De megbírják idegileg, alszanak egyet rá, másnap újult erővel vetik bele magukat a munkába. A munka mindig begyógyítja a lelki sebeket, elvtárs! És most következik az én tanácsom: rendkívüli pártgyűlést hívunk össze, ahol ön az elvtársak előtt megcáfolja az alaptalan rágalmakat, amivel illették. Kijelenti, hogy a nevezett elvtársnő tolakodóan üldözte szerelmével, majd zsarolni kezdte, legvégül pedig bosszúból keltette ezeket a valótlan vádakat. Én az üzem vezetősége részéről is védelmembe veszem, valamint kijelentem, hogy a rágalmazókat törvényszék elé állítjuk! Meg kell, hozzuk ezt az erkölcsi áldozatot a cél érdekében, tekintettel arra, hogy az ön lemondása esetén gyárunkban a pártélet meghal!

– Nem, igazgató elvtárs, nem tehetem! Egy párttitkár, egy igazi kommunista nem hazudik! Nem követhetek el még egy nagyobb bűnt, mert a végén annyira felhalmozódik, hogy nem bírnám megemészteni! Az elvtársnő, akivel együtt vétkeztünk, egy köztiszteletben álló hölgy, egy feleség és gondos édesanya. Nem súlyosbíthatom vétkét olyan bűnlajstrommal, amelyeket nem követett el! Egyformán felelősek vagyunk a tévedésünkért, tehát a vezeklés is egyforma legyen!

*************

A nagygyűlés után a volt párttitkár érezte, hogy lelke csak részben könnyebbedett, másik részében még ott volt nehezékként a legsúlyosabb bűntudat. Még hátra volt a felesége feloldozása, amitől a legjobban rettegett, de egyúttal igényelte a bűnhődést is.

– Feleségem elvtársnő! – szólt rá otthon az asszonyára. Ülj le szívem, komoly beszédem van veled!

Az asszony leült szembe vele, ráfüggesztette őszinte aggódó tekintetét és egyre sápadtabban hallgatta a vallomást. Amikor mindent megtudott abból a borzalomból, amit a férje elkövetett egy remegő hangú bocsánatkérés kíséretében, minden átmenet nélkül hátradobta magát a kanapéra és elájult! Férje botladozva rohant hideg vízért és reszketve mosta le arcát, homlokát és mellét. Amikor végre kinyitotta szemeit és meg tudott szólalni újra rákérdezett:

– Te megcsaltál engem, férjem elvtárs?

Sírva bólintott és bűntudatosan lehajtotta fejét, mintha ezzel azt mondta volna: „s most jöjjön a büntetés”!

– A mi ágyunkban? Megszentségtelenítetted a hitvesi ágyat?

Amikor elért tudatáig az iszonyat, felugrott a bűn fészkének tekintett fekhelyről és felsikoltott!

– Hol feküdt a ringyó, kívül vagy belül?

– Belül, drága elvtársnőm!

– A fejszét hozd! Hozd a fejszét azonnal, ha mondom!

– Kérlek, ne ölj meg drágám, inkább bocsáss meg nekem!

– Na jó, nem öllek meg és meg is bocsájtok neked, de vagdald szét a fejszével azt a részt, ahol a ringyó feküdt!

Ujjával odamutatott és hisztérikusan sikoltozott. A volt párttitkár felemelte a fejszét és lesújtott, terítő, ágynemű, szivacs szakadt a csapás alatt. Nem volt elég egy csapás, ahányszor leengedte a szerszámot annyiszor sikoltott fel az asszony:

– Vágjad, apró darabokra vágd szét azt a fertőt, hogy még az emléke se maradjon!

Körülbelül tíz perc múlva, amikor mindketten belefáradtak, egyik a rombolásba, másik a sikongásba, nem maradt egyéb a fekvőhelyből már csak egy rakás rongy, tollú, szivacs és forgács.

Ahogy lélegzethez jutott a volt párttitkár azt kérdezte:

– Min fogunk aludni az éjjel ezek után kedves nejem elvtársnő?

– A padlón! – sikoltotta, de már sokkal, csendesebb vehemenciával. – Az az hogy csak én a padlón és te rajtam, de nem fogsz te aludni rajtam egy percet sem, megértetted-e férjem elvtárs!

És azon nyomban egymásnak estek a „padlón”, ott a fekvőhely roncsai között!

Sebők Mihály

2 hozzászólás

  1. Várközi

    Ceausescu elvtárs ehhez vajon mit szólt?
    És arról viszont nem esett egy szó sem, hogy ezek az elvtársak mit ettek?

    Válasz
  2. Manna

    Mihály bátyám! Ez a történet erőst hasonlít egy közelmúltban Szentegyházán történt esetre…ott egy kedves barátommal tette ugyanezt a ,,felesèg,,! Az ágy ott is megszenvedte a hütlensèget…a barátom sajnos már nem èl… Köszönöm a cikket

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük