A napokban olvastam az Erdély.ma oldalon Hompoth Loránd borvizes cikkét, amely megtetszett nekem, de azonkívül eszembe juttatott egy borvízzel kapcsolatos ugyancsak rövid történetet, melynek címe szintén lehetne „A borvízé` történő menés esete” és amelyet engedelmükkel, önökkel is megosztok.
Lövéte község nem csak a borvizek gazdag hazája, hanem a szólásmondások, tréfás történetek, illetve csavaros észjárásoké is. Habár borvízforrások nem igazán sorjáznak maga a község beépített területén, hanem annak távolabbi birtokain, mint Lövéte bányán, Kirulyfürdőn, Szeltersz és Nádaszékfürdőn, de ott aztán bőségesen van belőlük minden változatban és ráadásul nagytöbbségük gyógyhatású vizek!
Az említett Kúti nevezetű lövétei székelyember valahol a határban kaszált, és ha már a lövétei határról eset szó nem szabad elsiklani mellette és meg kell említeni a következő furcsaságot azzal kapcsolatban. Lövéte községből a határ bármely része fele indulnál is el, hegynek vagy kénytelen menni, csupán Almás község irányába tapasztalható enyhe lejtő!
Kaszált, tehát Kúti lövétei közszékely a határban olyan rekkenő hőségben, amilyen szénacsinálás idején szokott lenni. Ha pedig nagy meleg van, olyankor még a borvíz is megmelegszik a korondi korsóban, még akkor is, ha azt árnyékban tárolják.
A borvíznek pedig minden jó tulajdonsága, de főleg üdítő hatása ellenére van egy olyan hátránya, hogy felmelegedvén elveszíti minden kedvező tulajdonságát és élvezhetetlenné válik!
Nem ízlett tehát a langyos borvíz Kútinak, ezért utasítja a tízéves gyermekét mondván:
– Fiam, megmelegedett a borvíz, menj hozzál frisset nekem, mert nagyon felhevültem!
A gyerek, aki rendet ráz az apja után és közben kígyászik, tücskészik, bogarászik, madarászik, feleli neki:
– Rögvest apám, legyen egy kis türelme! – és tovább folytatja az előbbi foglalatosságait.
Később újra szól Kúti a fiához türelmesen, haragját visszafojtva:
– Menj, fiam hozz borvizet a forrásról, mert ez már ihatatlan!
– Tele van még a korsó apám, alig hiányzik belőle, most nem megyek, majd később hozok!
Ez már parancsmegtagadás volt a javából, mivel a székely családoknál a gyermek semmilyen körülmények között nem rezonírozhatott.
– Tehát nem mész?
– Most nem! – dacoskodott a gyermek.
– Megértettem! – mondta nyugodtan Kúti.
Kaszáját felakasztotta egy közeli mogyorófa ágára, ráérősen a szekérhez ballagott mely körül két tehén legelészett s a rakonca mellől kiemelte a piros bojtú szíjjostort. Mire még a gyermek megsajdította volna a veszélyt, elkapta annak kezét és a rövidnadrágból kiérő csóré lábszárát célozva meg, azokra többször rásuhintott. Bizony vörös csíkokat hagyott minden suhintás, de a fiú szapora ugrálása és fájdalmas sikoltozása sem maradt el!
Próbált menekülni apja kemény szorításából, de nem sikerült neki, ezért könyörgésre fogta a dolgot:
– Jaj, apám, jaj, elmegyek, én a forrásra borvízért csak éppen engedjen el!
Kuti elengedte a fiát borvízért, hiszen nem az volt a célja, hogy ne engedje el hanem, hogy tanulságul szolgáljon az eset az elkövetkezendő időkre. Szaladt is a gyerek olyan sebesen, mint a szél, hogy még a szomszédok is megkérdezték:
– Te Kúti, miért szaladt a fiad olyan eszeveszetten korsóval a kezében, hogy majd leütött a lábunkról, amikor az ösvényen összetalálkoztuk jöttünkben?
– Miért szaladt volna, ha nem azért mert „elengedtem borvízért”?
Sebők Mihály